Szomorúan, lehajtott fejjel vittük a méregzöld, szalagos koszorúkat kezeinkben. Fájt minden, még a puszta létezés is. A sötét felöltők alá bele-belekapott a csípős, hideg novemberi szél, amelyben csak a plébános véget nem érő gregorián gyászéneke hallatszott. – Ha én meghalok… Continue Reading →
2025-ben új magyar Nobel-díjast köszönthettek a nagyok porondján. Nem is akármilyen Nobel-díjast! Ugyanis a 2025-ös Irodalmi Nobel nyertese nem más, mint a híres látnok, a víziók és társadalmi kritikák nagymestere: Krasznahorkai László.
Az ember tragédia Gúnyköltemény, ahogy tengelyén géped soká elketyeg, és mégsem leli benne helyét, agg alkotó, embered. Kereszt nélkül botladozva, mégis áldozati pózban – dühítő egy nagytotál. Pirulj, Isten! Szánalmat sem érdemel, akit remeknek alkotál. Pillesúlyú, arasznyi lét; tűzbe dobott… Continue Reading →
Szeretem, mikor összeérnek a mindennapi tapasztalatok az irodalmi élményekkel. Egyszerre kerül új megvilágításba az általam átélt szituáció, és persze a szöveg is tovább fejlődik, nyilván az is csak a fejemben. Külön élményt nyújt, ha egy régebbi, klasszikus szöveghez kapcsolódó olvasásélmény „ugrik be” egy átlagos pillanatban. Ilyenkor tényleg érzi az ember, hogy vannak „nagy művek”, amik pont azért lettek „nagyok”, mert valami olyan általánosan emberit tudtak megragadni, amely nem veszti relevanciáját az idő múlásával. Másrészről frissítő érzés, hogy az absztrakt gondolatok, irodalmi történetek és karakterek megállják a helyüket az „utcán” is.
A Rockstar Games 2018-as mesterműve, a Red Dead Redemption 2 sok szempontból több egy egyszerű videójátéknál. Egy interaktív, lélegző világ, amelynek történetmesélése és vizualitása olyan mélységeket ér el, ami már a filmművészet világát idézi fel. Nem véletlenül: a játék egy gondosan kidolgozott továbbfejlesztés a mozi, és különösen a western műfaj felé. A fejlesztők nem csupán inspirálódtak, hanem konkrét jeleneteket, karaktertípusokat és témákat emeltek át a filmvászonról, hogy létrehozzák saját, felejthetetlen vadnyugati történetüket.
Már több mint 50 éves hagyomány az ELTE bölcsészkarán a nyelvjárásgyűjtés. E során az érdeklődő hallgatók félévente ellátogathatnak olyan belföldi és határontúli területekre, falvakba, ahol egy adott nyelvjárást beszélnek az ott lakók. Ezek az utak kiváló lehetőséget biztosítanak a nyelvjárások tanulmányozására, testközeli megismerésére. Azonban ezek a kirándulások hamar túlnőttek a puszta terepmunkán.
A tolla nyáron is fehér, A tyúkok éke ő. Parányi teste mit sem ér, Akár a zord eső. De mégis oly mulattató, Ha fel s alá repül! De mondd, mi lesz, ha hull a hó, S ha ez helyén nem… Continue Reading →
Nem, nem olvastam Krasznahorkait, akinek írói munkásságát idén irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. S mégis merek írni róla? Igen, mert szükséges, mert olvasnunk kell Krasznahorkait! Vagy legalábbis megpróbálni…
Lidércláng A Körúton a Kiliánnál lomha éjjel piszmogott. A város ében boltozatra pislogta a fényszmogot, és amint az éj a szembe rémképeket barázdált: Niflheimbe Muspellheimnek lidérclángja alászállt. Lidércláng az ingoványban: megszédítő néreisz. Aranygyapjút igéz, kacag; elvakít, és jégre visz. Úgy… Continue Reading →
Rosszul alszok már másfél hete. Mindig ugyanaz. Későn fekszek, bámulom a TV-t, homályos lámpafényben vacsorázok, elbúcsúzok a vendégtől, aki betért egy teára, vagy a gangon dohányzom, míg a szemben lakó öregasszony nyekergését figyelem a rühes macskája után kutatva. Szegény, még… Continue Reading →
őző tavaszi egyetemi félévemet Észtországban, Tartu városában töltöttem erasmusos hallgatóként. Valamikor április-május környékén írtam is egy cikket, melyben megpróbáltam bemutatni az ország kultúráját, főként meséken és az országot belengő mesei hangulaton keresztül. Írásom végén nagyvonalúan megígértem, hogy majd folytatom a sorozatot azzal, hogy a mesélés hogyan jelenik meg az észt nacionalizmusban és a modern nemzettudatban. Ezt azóta se tettem meg, itt szeretném most pótolni az elmaradást.
Gyermekként volt egy kedvelt játéka, hogy el tudjon aludni. Lehunyta az ágyban a szemét, és egy végtelen univerzumot képzelt el, valami határtalan szépséget, ami még nem korlátozódott színekre vagy formákra. A lehetetlen gyermeki képzelet kavargott a képek szövetében. Mindig megjelent előtte egy űrhajó, mindig más képben. Úgy nevezte, Ezüstszárny. A hajót mindig rituálisan körbejárta, tenyerével megérintette a hajótestet, majd felment a fedélzetre. Odaképzelte magához a karaktereket, akiket a TV-ben látott, meg akikkel játékaiban játszott. Beszélgetett velük, mint a barátjuk, a valóságot gondosan kerülve. És amikor úgy látta, eljött az idő, képzeletével beindította a hajót, és barátaival olyan helyekre jutott el, ahova emberi képzelet csak merészkedhet. Sose tudta, mikor aludt el és mikortól kezdődött az álom.
A gyermek azóta már író lett. Vagyis…
Félrészegen összesimulva, összebújva, külön-külön szuszognak. Pilledt szigetcsoport. Külön álmok, vágyak, fájdalmak, mégis mind egy. Őrzöm az álmukat, figyelmem kereng a fejük felett, mint a fészkét őrző gólya. Nincs semmim, nem várok semmit. A markom üres és megtört. Soha olyan egyedül,… Continue Reading →
Idén a tavaszi szemesztert Észtországban töltöm az – ELTE-n még szerencsére működő – Erasmus program keretében. Szeretek utazni, sőt, szinte még jobban szeretek felkészülni az utazásra. Ennek ellenére a Tallinnból Tartuba tartó vonaton jöttem rá, hogy igazából szinte semmit se… Continue Reading →
Megálltam egy bolt előtt; a neve az, hogy Nyárfa, de nem tudtam bemenni, mert évek óta zárva. Egy másik bolthoz mentem, amelynek neve Korsó. De köztünk szólva, hölgyek, urak, az nem oly olcsó. Errefelé semmi sem maradt meg háromötven, pedig… Continue Reading →
© 2026 Pesti Bölcsész Újság — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑