Kedvesem te

nem tudod de
most születtem
itt e percben
az öledben
kósza emlék
még a nemlét
nézlek téged
alig élek

halk szemedben
végítélet

Mécs

Most képzeld el, hogy kimerevedsz, ahogy éppen vagy, és márványszoborként egy halott ismeretlen sírjára helyeződsz, hogy méltó emléket állíts egy sosemlátott ember teljes életének, remegő öregek, akiknek nincs saját halottjuk, mécseseket helyeznek a lábad elé, meggyújtják őket, és márvánnyá dermednek ők is, a láng is, unatkozó gyerekek keverednek hozzád, meglátják arcod esetlen grimaszát, amit akkor szoktál viselni, ha nem látod, hogy látnak, de márvánnyá fagy arcukon a mosoly, a vállukra hulló falevél, a mécsesekhez sodródó nejlon, és a törékeny légy.

Nem vagyok öngyilkos, csak

elültetem két pupillám                                                                                                                                       
a dunába rejtve mélyen
halk véremmel öntözöm meg
nem hiába, azt remélem

trágyául a testem viszem
első hídról vízbevetem
friss foton lesz nekik szívem
nem hiába, azt remélem

ha kikel majd két pupillám
ha virágjuk egekig nő
táncol majd sokezer szirmuk
míg letépi néma felhő

Kellerwessel Klaus