Október 4-én a Babérliget Könyvesboltban megrendezésre került a Páratlan Párosok elnevezésű programsorozat legújabb eseménye. Ezen alkalmakon olyan, a saját pályájukon kimagasló művészeket hívnak el egy kötetlen beszélgetésre, akik a magánéletükben is kapcsolódnak egymáshoz. Ezúttal egy testvérpár: Mácsai Pál, színész, rendező, színigazgató és Mácsai János, zenetörténész, hangszer restaurátor, műsorvezető voltak Váradi Júlia vendégei.

„Nagy szerencsénk van a családunkkal” – kezdte Mácsai János. Édesanyjuk fűzőkészítő volt, amely szakma az idő előrehaladtával kihalt. Viszont a mama állhatatosan készítette a ruhadarabokat egészen öreg koráig, főként színházak részére, a családi öniróniával csak franciásan salon-nak nevezett műhelyben. Rá úgy emlékeznek vissza a fiúk, mint a családot összetartó erőre. Ugyanis – egészítette ki Mácsai Pál – az édesanyjuk egyáltalán nem akart kisiparos lenni, viszont áldozatot kellett hoznia a festőművész édesapjuk, Mácsai István kedvéért, aki épp a fiúk gyerekkorában kísérletezett a szerzői stílusával. Egy festővel sok minden történik ilyenkor, de pénzt nem keres. A papa őstehetség volt, fiatalkorában mégis nehezen jutott be a Képzőművészeti Főiskolára. Ezt korábban azzal indokolta, hogy az ő apja nem engedte, mivel amaz becsületes nyomdai szakmát akart a fiának. Viszont Mácsai István későbbi beszámolóiból kiderült, hogy a korabeli zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább, csak szégyellte magát a törvényhozók helyett is, és nem akarta elmesélni a fiainak, nehogy azok rosszul gondoljanak az országukra, ahol élni fognak. Az ötvenes években a szocreál stílus volt a kötelező, amellyel Mácsai István kínlódott egy ideig, majd 1955-ben felhagyott a festészettel, és elment képszerkesztőnek. A forradalom után Párizsban dolgozott, majd hazatért és János születésének évében, 1959-ben elkapta az ihlet és ezt írta naplójába: „Lesz*arom, hogy mit várnak tőlem, azt fogom festeni, amit én festeni tudok és festeni akarok.” Ennek a szerzői útnak többek közt az édesanyjuk volt az „áldozata”, de ezt inkább egy szép és bonyolult egymásrautaltságként élték meg. Ugyan, amikor az apai teendőket Mácsai István az ihletre hivatkozva elkerülte, a mama a gúny arzenáljával támadta meg a férfit, de annak tehetségét meghatottan tisztelte mindig is.

A testvérpárnak gyerekkorában tilos volt bemennie az apjuk dolgozószobájába, ugyanis akkoriban a papa csak aktot festett. A fiúknak nem volt sok tehetsége a rajzhoz, amit Mácsai István nagyon hamar észrevett, de nem szomorkodott emiatt. Csupán korrigálta a fiai esetleges próbálkozásait. Mácsai Pál szerint egy csuklómozdulattal hozta rendbe másfél órás munkáikat. Főleg szellemi értelemben nevelte a fiait. Nem követelte a műveltséget tőlük, hanem egyszerűen felkeltette rá az igényt és a kezükbe adta a fontos könyveket. Hozzátették, hogy nem egy szigorú apát kell elképzelni, hanem egy jó humorú, laza és sármos családfőt, aki természetesen hisztis volt, mint minden művészember.

A pályaválasztás történetének elmesélését Mácsai Pál kezdte. Elmondása szerint kezdetben orvosnak próbált tanulni a gimnáziumban, de tizenhét éves korában rájött, hogy egy nagyobb adag szabadságra van szüksége. Előtte nem is volt színészi tapasztalata, csupán a szépbeszéd-versenyen és az iskolai szavalásokon vett részt. Tudatosan egy szabad közeget kezdett keresni magának, így lelt rá a Pinceszínházra. Fel is vették ide, és hamar kiderült, hogy számára testhezálló ez a miliő. A színészetben azt élvezte, hogy egy másfajta koncentrációba került ilyenkor, amit nem egy dilettáns ájulatként kell elképzelnünk, hanem egy kontrollált tudatállapotként. Azonban az édesanyja féltette a fiát, mert az nem járt be a gimnáziumba, és kétséges volt, hogy le tud-e majd érettségizni. Az osztályfőnökének nagy csalódás volt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Pál nem az orvosi pályát fogja választani, de mégis alkut ajánlott neki: hogyha elsőre felveszik arra a bizonyos főiskolára, akkor igazolja a fiú hiányzásait. Végül felvették elsőre, majd az érettségi napján behívták a gimnáziumi tanáriba, az osztályfőnöke letette elé a naplót, amelyben a függőleges vonal volt a hiányzás, a bekarikázott vonal pedig az igazolt. A fiú végigpöttyözte az elmúlt évét, majd a tanár úr odafordult hozzá, kezet nyújtott, és sok sikert kívánt neki. Ezzel a dramatikus helyzettel váltak el, a többi pedig tudható.

Mácsai János útkeresése nem kezdődött olyan nagyon korán, mint az igazi nagy tehetségek esetében. A családban eleve nem volt se hangszer, se zenész a felmenők közt. Csupán az édesapjuk hallgatott klasszikus zenét festés közben otthon. János kiemelte az általános iskolai énektanárának a jelentőségét, akinek zeneszakkörei egy óra klasszikus és egy óra kortárs könnyűzene hallgatásból álltak. A fiút azonban csak az óra első fele érdekelte, és a társai értetlenül nézték, hogy miért távozik a számukra izgalmas Beatles-lemezek meghallgatása előtt. Majd a nagymamának feltűnt a fiú érdeklődése, és szerzett neki egy pianínót. Aztán a gimnáziumban alábbhagyott a lelkesedése, és nem vette olyan komolyan a zenetanulást. A Zeneakadémiára szeretett volna felvételizni, azonban az érettségi évében nem indítottak zenetudomány szakot, de János mégsem maradhatott munka nélkül, ráadásul a katonaság is Damoklész kardjaként lógott a feje felett. Ezért pótmegoldásként a Zeneakadémia zongorajavító műhelyében helyezkedett el. Itt öt évet töltött el, majd innen került a zenetudományi szakra. Elmondása szerint betonkemény kiképzést kaptak. Már eleve a felvételinél egy minimum hatvan oldalas zenetörténeti dolgozat volt a követelmény. Majd a képzésben a „gimnasztikai” tárgyakat a szolfézst és a zeneelméletet nagyon komolyan számokérték a hallgatókon. Hálás ezért, mert ezen tanulmányok alapozták meg a zenekritikusi és tanári működésében ma is alkalmazott tudását.

Mácsai János

Ha már a tanári praxis szóba került, felvetődött a kérdés Mácsai Pál részére, hogy ő miért nem tanít(ott) az SZFE-n. Ő erre azt felelte, hogy bár hívták őt, de a színházigazgatói és rendezői teendői mellett a családjára is alig tud időt fordítani, ezért nem vállalt ott oktatói állást. A közelmúlt eseményeiről elmondta, követi a fejleményeket, és evidens, hogy szolidaritását fejezi ki az egyetemmel. A bűnben fogant dolgok nem tudnak megdicsőülni – mondta. Erről szól a háromnegyed drámairodalom, főleg a görög. Ironikus, hogy pont színházi emberek okozták ezt a botrányt. Mácsai Pál visszaemlékezve az október 23-i Rákóczi úti tüntetésre elmondta, hogy a tantermek ablakaiban fekete sziluettként álló hallgatók az angyalokhoz hasonlítottak akkor. Majd, amikor a freeZeneakadémia előadásában megszólalt az Egmont-nyitány, (mindenféle színházi patetizmus nélkül) az egész Rákóczi úti többezres tömeg megemelkedett a levegőbe. Kozmikusan lehetetlen, hogy ezeknek az emberek ne legyen igaza – mondta. Bár azt is hozzátette, hogy az egyetemátvétel szervezői eltévelyedtek, áldozatai valami nagyobb játszmának. Ami nem azt jelenti, hogy el van felejtve az ügy, de mégis látni kell a helyzet összetett drámaiságát.

A beszélgetés végéhez közeledve Mácsaiék felidézték, hogy kamaszkorukban a család pszichológus barátja azt mondta, hogy az egyetlen jó nevelési módszer a kényeztetés. Nagy vonalakban János és Pál is ezt igyekeznek továbbadni apákként. Mivel szerintük egy gyereknek két dolgot lehet adni: időt és mintát. Ezt pedig az apjuktól tanulták, és ebben a szellemben igyekeznek nevelni a saját gyerekeiket.  

A képeket a szerző készítette.