A toxikománia egy latin-görög eredetű szó, aminek jelentése kábítószerrabság. Erre utal Herendi Gábor legújabb filmjének címe is, de jelen esetben a főszerep nem a drogé, hanem az attól szabadulni vágyó egyéné és a kábítószer által szétrombolt, összekovácsolt emberi kapcsolatoké.

            A Toxikoma Szabó Győző, elismert magyar színész, azonos című vallomásregényéből készült, és a könyvvel ellentétben, a film inkább a színész és pszichiátere kapcsolatáról szól, mintsem a kábítószer-függőség által bejárt útról. A könyvben azonban a színész részletesen kifejti a hosszú évekig tartó drogos zuhanást, amelynek a végén ismerkedett meg Csernus Imre pszichiáterrel. A film ennek a történetnek csak egy kis szeletét tálalja, ami a megismerkedés előtt veszi kezdetét.

            A történet szerint 2000 környékén járunk, amikor Szabó Győző mindennapi heroinfogyasztóként próbál helytállni férjként, apaként, színművészként, aki sokszor azt se tudja milyen darabban játszik éppen, illetve televíziós műsorvezetőként. Utóbbi kapcsán ismerkedik meg Csernus Imre pszichiáterrel, aki szembesíti heroinfüggőségével és mint Morpheus a Mátrixban, választási lehetőséget kínál, Győző pedig elveszi a „piros pirulát” és elindul a leszokás útján. Innen kezdődik el az egók harca, a két önfejű férfi között, aminek a színtere az Országos Pszichiátriai Intézet.

            A film rendezője Herendi Gábor, ami kissé meglepő lehet elsőre, hiszen senki nem gondolta volna, hogy a Valami Amerika trilógia és a Kincsem után egy kőkemény, naturalista szenvedéstörténetet készít majd. Aki kicsit jártasabb ezen a területen, az tudja, hogy annak idején maga Herendi Gábor volt az, aki felhívta Csernus Imrét és kérte meg,  hogy hozza le Győzőt a drogokról, annak érdekében, hogy leforgathassa vele a Valami Amerika első részét. Ezek alapján nem volt kérdés, hogy ki lesz a Toxikoma film rendezője, ahogy az sem, hogy a főszerepet nem más, mint Szabó Győző legjobb barátja, Molnár Áron fogja játszani.

Mint említettem, nagy hangsúlyt fektetnek az emberi kapcsolatokra és vívódásokra, tehát a film inkább koncentrál két főhősének a viszályára, mint Szabó Győző és a drog kapcsolatára. Emiatt pedig kevésbé rokonítható olyan alkotásokkal, mint a Trainspotting, illetve a Rekviem egy álomért, amelyeket sokan a drogfilmek műfajában sorolnak.

Néhány aspektusban Herendi filmje mégis megidézi az előbb említett klasszikusokat. Ilyen például az a jelenet, amikor Győző belövi magát egy leharcolt kocsma mellékhelyiségben. Ezeket a képsorokat gyorsmontázzsal teszi emlékezetesebbé a vágó, ami kísértetiesen hasonlít egy, a Rekviem egy álomért-ban látható snittre. A film első fele tele van ehhez hasonló vizuális látványelemekkel, emellett a tempó se ül le egy pillanatra sem, ezért sokan a Trainspotting fiatalos és lendületes stílusát vélhetik felfedezni benne.

Érdemes szót ejteni az operatőri munkáról is, ugyanis a film naturalista képi megjelenése nagyban hozzájárul a mellbevágó hatáshoz. A játékidő egésze alatt nyomasztó érzést kelt a rideg színvilág, a közeliknek köszönhetően pedig szinte a bőrünkön érzünk minden egyes tűszúrást.

A filmnek több mint a fele a pszichiátrián játszódik, ahol szemtanúi lehetünk a drogos alfahím és az ellentmondást nem tűrő, lázadó szellemiségű pszichiáter összecsapásának. Ezekben a jelenetekben nagyobb hangsúly kerül a karakterek kibontására. Mélyrehatóbban megismerhetjük a szúrós tekintetű Csernust, akinek habár kőből van a szíve, gyengéd érzelmeket táplál a pszichiátria főnővére, Éva iránt. Győző karakterét is van lehetőségünk mélyebben megismerni Évával való kapcsolatán keresztül, illetve láthatjuk kinyílni emberi oldalát is, amikor egy vegetatív állapotban lévő drogos sorstársát kell ápolnia. A két főszereplő összecsapása pedig olyan, mint egy asztalitenisz meccs, amit lélegzetvisszafojtva figyelünk. Azonban mielőtt a Győző és Csernus közötti történet kerekké válna, a film befejeződik és a többit ráhagyja a nézőre. A kettejük harca kaphatott volna több játékidőt és a Győző családját bemutató részek kevesebbet, mert azok nem mélyítették el a főhős karakterét és nem adtak hozzá a történethez.

A film meghatározó eleme a  színészi játék, hiszen Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna alakítása teszi igazán emlékezetessé és izgalmassá a két főhős kapcsolatát. Molnár Áron a szerep kedvéért több, drogosokról szóló dokumentumfilm segítségével készült fel, emellett szerhasználókkal is hosszasan konzultált, így nyújtott egy olyan hiteles és erős alakítást, amit sokáig emlegetni fogunk még. Bányai Kelemen Barna pedig, ha lenne Csernus Imre hasonmás verseny, akkor annak megkérdőjelezhetetlen győztese lenne. Mind megjelenésében, mind stílusában, mind játékában tökéletesen hozza Csernust.

Érdemes megnézni legalább egyszer a filmet, ami nem csak a székhez szögez és letaglóz a kétórás játékidő alatt, hanem elgondolkodtat a droghasználatról, emberi sorsokról, kitartásról.  A mozikban már több mint 80 ezren váltottak rá jegyet, ez pedig az alkotóknak is nagyon fontos, ugyanis ennek a történetnek minél több emberhez kell eljutnia. A magyarok moziba járási szokásait ugyan nem változtatja meg a film, hiszen a vígjátékoknak még mindig sokkal nagyobb a népszerűsége, de mindenképpen pozitív, hogy nagy közbeszédnek és népszerűségnek örvend a Toxikoma.

Devecseri Tamás