A darab megtekintése előtt újraolvastam a dráma Nádasdy-féle fordítását, amelynek nyelvezete felemelő frissességgel töltötte meg az egyébként nyomasztó és lehangoló darabot. Az nem volt kérdéses, hogy Zsámbéki Gábor rendező és a Katona alkotógárdája kellően maivá tudják-e tenni a Lear király történetét. Inkább azon aggályok merültek fel bennem előzetesen, hogy a pestisjárvány idején írt dráma a fokozatosan megőrülő öreg uralkodóról a színpadi adaptáció során nem lesz-e túlságosan kikacsingatós és túlaktualizált az egyetemes mondanivaló rovására.
Kihívás volt ez már abból a szempontból is, hogy a Lear királyt színpadra vinni nem lehet akármikor, akárkivel. Kell hozzá egy nagy kaliberű színész, akinek alakítása és jelleme képes átadni a sikeresen leélt élet utáni kapuzárási pánik jelentette kálváriát. Erre a szerepre keresve sem találhattak volna jobb megformálót, mint Hegedűs D. Gézát, akinek egész alakításából süt a méltóságát megőrizni kívánó, de az új világban helyét nem találó figura kilátástalansága. A királyságát vénségére a lányai közt felosztó uralkodó kezdetben látszólagosan nagy tiszteletnek és szeretetnek örvend két lánya Goneril (Ónodi Eszter) és Regan (Pelsőczy Réka) körében. Azonban a kimért és számító manipulátorok csupán kezdetben hízelegnek apjuknak, hogy megszerezzék annak hatalmát. A színpadon ekkor nem tétlen Cordelia (Tóth Zsófia) a legkisebb lány sem, hanem apró, de lényegi gesztusokkal fejezi ki értetlenségét a nővérei hazug szavainak hallatán. Ő az, aki valóban szereti édesapját, viszont nem hajlandó ezt kimondani, mert tudja, hogy az igaz szavai hazugságnak hangzanának, miután a nővérei már bemocskolták ezt a nyelvet.
Nem Ónodi Eszternek és Pelsőczy Rékának jutott egyedül az a feladat, hogy olyan karaktereket formáljanak meg, akik a darab világán belül színészkednek. Kiemelkedik Gloster gróf (Bezerédi Zoltán) fattyú fiát, Edmundot alakító Tasnádi Bence, aki a tőle megszokott tenyérbemászó stílusban hozza a hatalomért gátlástalanul játszmázó bájgúnárt. Ha tömegkulturális párhuzamot szeretnénk vonni, akkor azt mondhatjuk, hogy a figurája nagyon hasonló Ramsay Bolton-éhoz a Trónok Harcából. Mindketten bosszút esküsznek a világon az őket ért megaláztatások miatt, és a fattyúságukat kardként használva törtetnek előre a hatalom megszerzéséig, továbbá az elkerülhetetlen bukásukig. Edmund besározza fivérét, a törvényes fiút, Edgart (Keresztes Tamás), aki innentől kezdve egy Lear-ével inverz pályát jár be. Edgarnak bujdosnia kell, és ennek érdekében krisztusi ágyékkötőben ölti magára az őrült Szegény Tamás figuráját. Ismét csak szerep a szerepben. Keresztes érzékletesen jeleníti meg, ahogy Edgar alászáll a tudata mélyére, hogy előbb ténylegesen megőrüljön, majd a viharjelenetet követően fokozatosan észhez térjen. Érdekes, hogy könyvben olvasva Edgar mondatai nem hatnak humorosnak, ellentétben a színpadon megjelenített beszéddel. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy a színpadon látványosan megjelennek az alá-fölérendeltségi viszonyok. Szegény Tamás/Edgar pedig a megnyilatkozásaival folyamatosan alárendeli magát a körülötte lévőknek egy darabig. A kijózanodása pedig onnan ismerhető fel, amikor már beszédével fölékerekedik másoknak.
A király bohóca (Katona Péter Dániel) kezdetben gúnyos fricskáival és szókimondó szemtelenségével ellenpontot képez a józan királlyal szemben. Lear megőrülése akkor teljesedik ki, amikor a viharjelenet után a csörgősipkás bolond jelzés nélkül eltűnik a színről. A volt uralkodót innentől egy megtért hippiként látjuk, vagyis teljesen a személyisége részévé tette az udvari bolondját. Gloster sorsa párhuzamban áll a királyéval, mivel mindketten tévedésből azt a gyermeküket tagadták ki, aki valójában szerette őket. Eme végzetek találkozásakor a bomlott elméjű Lear virágkoronával a fején igyekszik nagy igazságokat kimondani, a megvakított és illúzióit vesztett Gloster pedig kiábrándultan „szemléli” a világ gyarlóságát. Ez a darab csúcsjelenete, amelyben összeér a koldus a királlyal, a bölcselet a tébollyal, és a kárhozat a megváltással. Ugyanis ezt végignézve Edgar rájön, fel kell nőnie a feladathoz, hogy visszaszerezze becsületét és szembeszálljon áruló öccsével.
A puritán színpadkép, melyen csak egyetlen hatalmas szög van, az abszurd becketti színházra emlékezet. A világháborúk utáni kiüresedett létállapotot megidéző abszurd színházi megoldások azt az értelmezést erősítik, hogy Lear vénségére végtelenül el van veszve, és nem leli a helyét ebben az önmagából kifordult világban. Az ominózus szögre háromszor sújt le egy égi kalapács, viszont a néző értelmezésére van bízva, hogy hova is verődik be. A végső jelenetben a másvilágra távozott karakterek néma tanúkként sorakoznak a színpad hátterében. Az előtérben pedig előszőr a magatehetetlen rezonőr, Albany (Kocsis Gergely), majd az őrültből, előbb koldussá, majd lovaggá alakuló Edgar is elmondja a klisés, de a darab és az élet lényegét abszolút módon sűrítő tételmondatot: „E súlyos időknek meg kell felelnünk”. A szájbarágás démona még itt sem üti fel a fejét, hiszen ennél többet nem lehet mondani, csak a körítést lehet alakítgatni.
Képek: Katona József Színház-Facebook
Az elemzéshez ihletett adott a Négy Fal Között Olvasókör videója.
Leave a Reply