A Tanárnőnek jelentem sorozat újabb része

Legutóbb a tanárszakos hallgatók pozitív élményeit gyűjtöttem össze két csokorba, mert arra voltam kíváncsi, hogy a temérdek munka, alváshiány és órára készülés mellett volt-e olyan pillanat, ami kárpótolta a nehézségeket. Sokan válaszolták azt, hogy nem is egy ilyen élményük volt és ezt nagyon jó volt olvasni. Ezen felbuzdulva, úgy láttam, vannak még kiaknázatlan területei ennek a témának. Ezeket a szituációkat, pillanatokat általában akkor veszem észre jobban, amikor kiderül, nem csak én vagyok ilyen, nem csak velem történt meg és ez jó érzéssel tölt el.

Ebben a részben azt a témát jártam körül, hogy mennyire tudjuk levetkőzni a tanári énünket „civilben”. Rögtön voltak is, akik rávágták, hogy „már ha van tanári énünk”, illetve azt, hogy a tanár civilben is tanár. Amikor ezeket az infókat gyűjtöttem, arra jöttem rá, hogy ez egy sokkal megosztóbb téma és több kategóriába lehetne sorolni a tanárszakosok válaszait.

Ha egy skálán kellene szemléltetnem az adatokat, akkor lennének a nagyon lelkesek az egyik végén, a másik végén pedig azok, akiknek inkább tanárrá kell átalakulniuk, amint belépnek az osztályba. Ezt nagyban befolyásolja a tapasztalat is, ugyanis vannak, akik már évek óta tartanak magánórákat, óraadók egy-egy iskolában, rendszeresen táboroztatnak és vannak olyanok is, akik most először álltak ki 20-25 diák elé. Vannak olyanok is, akiknek erőlködniük sem kell és mégis fegyelem uralkodik az óráikon. És vannak olyanok is, akik nem foglalkoznak azzal, hogy tanárként vannak-e jelen, egyszerűen ugyanolyanok, mint mindig, csak egy kicsit hangosabban beszélnek. Szerencsére ez nem egy verseny, tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az baj, ha valaki még keresi a tanári énjét. Nem vagyunk egyformák és ez nagyon jó, továbbá pont emiatt nagyon tanulságos és vicces történeteket jegyezhettem le. Figyelmesen olvassátok, nyomokban szarkazmust tartalmaz a cikk!

Az első olyan jelenet, aminél eszembe jutott, hogy „te jó ég, én ezt hangosan kimondtam?” az pár hete történt egy egyetemi szemináriumi órán. Az óra előtt tanítottam, onnan mentem egyetemre és úgy tűnt, nem volt elég időm fejben átállni. Hármas csoportokban kellett dolgoznunk és megvitatnunk egy állítást. A beszélgetés után megdicsértem a csoporttársaimat és megköszöntem nekik a munkát, akárcsak az órán, amikor én tanítottam…miután kellően meglepődtünk (engem is beleértve) jót nevettünk ezen.

Ha nagyobb baráti társasággal megyünk valahova, rendszeresen előveszem a “létszámellenőrző tekintetem” és folyamatosan számolok, hogy ki hiányzik. Ezt már jó néhány éve csinálom, nem hiszem, hogy erről le tudnék szokni.

A másik olyan jelenet, amikor fejben nem teljesen hallgatóként vagyunk jelen, szintén egy szemináriumi órán történt Tomival. Ketten jelentkeztek a padtársával, majd hirtelen eszébe jutott, hogy azt látja, valaki jelentkezik, ezért Tomi felszólította a padtársát, hogy mondja el a választ.

A különféle biztató szavak helyes használatát Veronika a családtagjain gyakorolja: Múltkor fent volt az öcsém Budapesten és azt játszottuk, hogy ki tud több metrómegállót felsorolni, amit emberekről neveztek el. Ő elkezdte sorolni és belőlem ilyen mondatok jöttek ki: „Azta! Ez az! Tudsz még esetleg?”

Tamás olyan jelenséget osztott meg, ami több válaszban is előjött, ez egy elég erős közös ’tünetegyüttes’. „Azt vettem észre, hogy ahogy beszélek, olyan dolgokat is megmagyarázok (kvázi definiálom), ami a másiknak nem szükséges. De ezt tudat alatt nem várom el, hogy a másik fél (ugye a diák) ugyanazt a szókészletet alkalmazza mint én, ezért nem szeretném, hogy félreértés legyen, szóval megmagyarázom, én mit értek egy-egy fordulat alatt.

Danica szerint nála ez úgy működik, hogy nem levetkőzi a tanárszerepet, hanem ugyanolyan az osztályteremben is, mint azon kívül. Hozzátette, hogy amióta tanít, azóta sokkal követhetőbb és érthetőbb a beszéde, hiszen a diákoknak muszáj érthetően magyarázni.

Anna még az utcán is úgy szokott közlekedni, mintha mögötte egy csapat gyerek menne. Mielőtt áthaladnának a zebrán, bárkivel is megy, kiteszi előttük a kezét, nehogy átszaladjanak…

Amikor tanárként kérdést teszünk fel, türelmetlenül várunk a válaszra, de nagyon sokszor vissza kell fognunk magunkat és legalább 3 másodpercet hagyni a diákoknak, hogy feldolgozzák a kérdést. Bianka otthon úgy gyakorolja ezt, hogy ha nem kap idejében választ, megválaszolja a saját kérdését. „Amikor valamit rosszul csinálnak a többiek, (a párom, család, barátok) akkor rávezető kérdésekkel segítek nekik abban, hogy rájöjjenek, miben tévednek.”

Ez nem az egyetlen ok, amiért le sem tagadhatná, hogy tanárnő. Még saját táblája is van, ami a magánórái elengedhetetlen kelléke, de a házimunka beosztást is remekül lehet rajta vezetni. Ám ez még mind semmi ahhoz képest, hogy egyszer nem bírta megállni, és a közös képviselő által írt levelet kijavította, lepontozta majd visszaküldte neki.

Folytatás következik…