„A tömegek korát éljük, tanár úr…” – mondja a civilruhás nyilas a fiatal szőke tisztnek Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényében. A tézisregényen belül az antitézist megfogalmazó civilruhás Ortega A tömegek lázadása című értekezését szabadon idézi, hogy dehonesztálóan beszéljen a tömegemberről, és megalapozza ideológiailag az inhumánus kínzásainak módszertanát. A civilruhás az önbecsülésüktől, továbbmenve az öntudatuktól, a kultúrájuktól akarja megfosztani az általa fogva tartott főszereplőket. Sánta Ferenc arról mesél nekünk, hogy a kultúra adhat identitást és életfilozófiát. A tömegeknek is szükségük van ezért a kultúrára, aminek még soha nem volt ekkora dömpingje és népszerűsége, mint éppen ma. Kezdetben a magaskultúrából szivárgott „alá” a mémek által a gondolatiság, amit aztán a tömegkultúra a maga képére formált. A mém kifejezést itt a Richard Dawkins által megalkotott értelemben szerepel, ami szerint ez a legkisebb egység, ami a kultúrát továbbörökíteni képes. A génhez hasonló fogalom, viszont nem kézzelfogható és a kulturális evolúcióban játszik szerepet. Viszont ezen folyamat mára közel kiegyenlítődött. Sokszor a tömegkultúra szolgáltatja azokat a gondolatokat és témákat, amelyek később a magaskultúrában is megjelennek. A tömegkultúra lázadása című sorozat darabjaiban két-két olyan kulturális termékeket kívánok bemutatni, amelyekben ugyanaz a mém vagy téma jelenik meg, de egyik a magas- a másik pedig a tömegkultúra szférájában helyezkedik el, illetve olyanokat, amelyek átjárást biztosítanak a két nem is annyira távoli dimenzió közt.

A sorozat első darabjában egy verseskötetet és egy rapszámot vetek össze. Terék Anna: Háttal a napnak című kötete, illetve bongor: 98/20 című száma ugyanis többek között ugyanannak a történelmi eseménynek az egyéni vonulatát ragadják meg, nevezetesen a délszláv háborúban harcoló apától örökölt traumát.

Már eleve a magas- és tömegkulturális elhatárolás is problémás, hiszen elsősorban a megjelenés közege az, ami meghatározza egy-egy alkotás kategorizációját. Egy verseskötet önmaga presztízsjellegéből adódóan kerül arra a bizonyos „felső polcra”, míg egy rapszámot a könnyűzenei mivolta miatt tekinthetünk populárisnak. Miközben, mint az látni fogjuk, a tematikus átjárhatóságból kifolyólag ezek a határok elmosódnak.

Terék Anna és bongor (Berta Csongor) mindketten az akkori Jugoszlávia területén születtek, határon túli magyarokként. Gyerekkorukban mindketten megtapasztalták a háborúban harcoló apa hiányát, és az ebből fakadó traumákat. A közös tapasztalataikat más-más médiumban és formában dolgozzák fel alkotásaikban.

Terék Anna vallomásos és monologikus tudatfolyam-lírájában visszanyúl a gyermekkorhoz és az akkori apaképhez. Verseit egy megszólítotthoz intézi, akit uramnak szólít, ami lehetőséget teremt az apa és az Isten kezdeti különválasztására, majd későbbi összemosására: „Ölelésekre várok, uram,/ s arra, hogy békén hagyjanak.” (29), „A városok szélét bámulom/ folyton, uram, hátha előtűnik/ majd ott valahol apám,” (32). A kötet utolsó harmadában azonban megjelenik egy harmadik megszólított, Szabolcs, akit itt a lírai én szeretőjének tételezhetünk fel. A férfi megjelenítésében, és E/2-ű megszólítottságában benne foglaltatik az a jelentés, hogy a lírai én az apjától tanult kötődési mintákat továbbviszi a párkapcsolatára: „És talán ő is lehetett volna erősebb./ Ha nem lett volna annyira magára/ hagyva./ Pont mint te, Szabolcs.” (109). A kötet címe mégis egy elfordulást, mintegy az Istennek és a jelennek való hátat fordítást sugalmaz. Mintha ez a vallomásosság nem a gyónás praxisát, hanem sokkal inkább annak modern megfelelőjét, a pszichoanalízist idézi fel. Ez megerősíti a kötet önterápiás jellegét.

Hasonló önterápiát hajt végre bongor is, viszont nála a szöveg utolsó harmadáig nincs megszólított, hanem egy az apáról szóló monológot hallunk. A háborús trauma attribútumai hasonlóak, mint Terék Annánál: az alkoholizmus, az élet és a halál közti lélekállapot megjelenítése, valamint a gyermekekre örökített szorongás. Bongornál azonban a harag retorikájába csap át a vallomás, és felhasználja az alkalmat, hogy megkülönböztesse magát a semmitmondó és valódi tét nélküli szövegeket író rapperektől:

Mindig elfog a rémület,

egy perc élet és halál van.

Mégis mennyi faszság elfér

ilyen kevés szótagszámban:

Új illat!

Hű, az kell!

Új implant!

Hű, az mell!

Mű vágyak!

Hű, baszd meg!

A mű szerelmetekhez műfasz kell!

Képtelenek vagytok beszélni baszd meg vagy nem mertek!

Próbáljátok meg szavakba önteni, ha már véletlenül rappeltek!

Apám meghúzta a ravaszt, aztán a piát,

engem is elvisz a harag!

A műfaji reflexió miatt és az önterápiás jellegéből adódóan a 98/20 eleve felforgatja a magas- és tömegkultúra közé feltételezett határvonalat. Ez a tendencia megfigyelhető a popkultúra számos más területén is. Tanárjelöltként leginkább az foglalkoztat, hogy a fiatalok által fogyasztott kulturális termékek felől haladva, hogyan juthatunk el egy másfajta minőségig, miközben mindkét szférából a magunkévá tesszük annak értékeit, továbbá kritikusan szemléljük annak arra érdemes aspektusait. A tömegkultúra fellázadt, csak rajtunk múlik, hogy aknázzuk ki a benne rejlő lehetőségeket.

Képek forrása: Alföld

bongor – 98/20