Az utolsó szorgalmi hetünkön még belefért egy kis kérdezz-felelek a tanárszakosok között, akik zh-k, beadandók és vizsgákra készülés között időt szántak arra, hogy megválaszolják az eheti kérdésemet. Természetesen mindenki kipihent, nyugodt és összeszedett az év ezen időszakában és én sem szoktam ironizálni.
Nagyon szeretem, hogy a válaszadók őszintén szokták elmondani a tapasztalataikat, legyen az pozitív vagy negatív. Tisztában vannak az erősségeikkel és a gyengeségeikkel egyaránt, ezért osztják meg és engedik, hogy akik ezt elolvassák, úgy érezzék, hogy nincsenek egyedül, amikor valamit elrontanak és ha kell, tudnak nevetni magukon.
Ez a témakör tizenéves korom óta foglalkoztat, noha akkor még egyáltalán nem úgy gondoltam rá, hogy ha majd egyszer én is tanár leszek, mi lesz. És hogy mi ez a téma?
Diákként, egyetemistaként rengeteg olyan jelenséggel találkozunk, amikről (nagyon szerényen) azt gondoljuk fölösleges, idegesítő, tutira jobban csinálnánk, illetve megfogadjuk, mi soha nem fogjuk alkalmazni vagy kimondani. Gimnazistaként szörnyen utáltam néhány órán a reggeli „jelentést”, ami igazából csak abból állt, hogy a tanár megkérdezte hanyadika van és ki hiányzik. Olyankor azt gondoltam, miért minket piszkál ilyenekkel a tanár, csak tudja, hanyadika van, illetve ha végignéz rajtunk, akkor látja, ki hiányzik.
Aha, aztán elkezdtem tanítani.
Az utolsó dolog volt a dátum, amire gondoltam és minden egyes órát azzal kezdtem, hogy a köszönés után megkérdeztem ki hiányzik. Már az első nap mosolyogtam magamban, hogy tessék, ugyanazt csinálom, amit anno utáltam. Mostanra rájöttem (hiszen sokkal idősebb, meg talán okosabb is vagyok…), hogy a tanárok ezt nem azért csinálják, hogy a diákot idegesítsék vele. Hanem azért, mert kismillió dolog van a fejükben és némi segítséget szeretnének ezekben. Én legalábbis ezért csináltam, meg azért, mert miután kétszer elszámoltam a diákokat, kezdtem kételkedni abban, hogy biztos mindenki ott van-e az órán…
Tanárszakosként mielőtt belépünk, a terembe eldöntjük, hogy nem fogunk kiabálni, hogy csend legyen, nem fogjuk hagyni kiborítani magunkat, nem fogunk bénázni a diákok előtt, mindig felkészültek leszünk, mindenre tudjuk a választ. Néha elfelejtjük, hogy a diákok is emberből vannak, mi is abból vagyunk és van olyan alkalom, amikor nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy azt eltervezzük.
És miket csináltunk mégis úgy, ahogy nem akartuk?
Mondjuk olyanokat mondunk órán, hogy „én megvárom, hogy csend legyen!”
“Megfogadtam, hogy nem leszek az a tanár, aki bénázik a technikával, de ebbe elég hamar belebuktam. Konkrétan az első órán, véletlen bezártam a könyvet az ipaden és fogalmam nem volt, hol tartunk, szóval csak beszéltem a vak világba és próbáltam fejjel lefelé olvasni a szemben ülő gyerek könyvéből.” (Réka)
Csenge gimnazistaként nagyon utálta, amikor egy házi feladatával sokat dolgozott, de órán mégse nézték meg, mert a tanár elfelejtette, vagy nem maradt rá elég idő. Megfogadta, hogy tanárként nem fog ilyet tenni a diákjaival, azonban egyszer mégis sikerült egy házi feladatot a levegőben hagynia.
Veronika megfogadta, hogy nem fogják elhagyni a száját a „tipikus tanár mondatok”. Mindannyian ismerünk ilyeneket, lehet ez a „nem nekem tanulsz, hanem magadnak”, vagy a „nem a jegy számít, hanem a tudás”, esetleg a „nem most kell elkezdeni javítani”. Néhány diákja azzal érvelt, hogy mindenki zsebében ott van a telefon, amin bármit megtalálunk, és mindenkinél okosabb is. Viszont Veronika tudja, hogy nem lesz mindig ott a zsebünkben a telefon és nem használhatjuk bármikor, ezért mégiscsak azt találta mondani, hogy „az érettségi évében erre nem lenne büszke”. Néha kellenek a „tipikus tanár mondatok”.
Voltak, akiknek minden összejött
Balázs azt tűzte ki célul, hogy mindig felkészülten fog bemenni az óráira. “Ezalatt a 15 óra alatt muszáj volt minden egyes alkalomra részletes óratervet készíteni. Habár az ember azt hinné, hogy a 45 perces időkeretet egykettőre fel lehet tölteni tartalmas és érdekes feladatokkal, nem egyszer okozott nehézséget kitalálni, hogy mit vigyek be pl. ismétlés gyanánt. Emellett, az egyes feladatokhoz mindig feljegyeztem előre, hogy mit akarok kérdezni, és milyen válaszlehetőségeket várok el. Hiába tudja az ember, hogy mit akar hallani, ha nincs előtte egy lapon, akkor sokkal nehezebb rávezetni a tanulót, ha esetleg elakadna. Számomra egy biztos, „puskával” ellátott óraterv nélkül nem lehet az órát elkezdeni.”
Ádám végig tartotta magát ahhoz, hogy ne úgy viselkedjen, amit diákként egyáltalán nem kedvelt a tanáraiban. „Nem kezeltem diákokat negatívan, mert nem kedveltem őket, nem emeltem fel a hangom, és nem személyeskedtem.”
Attila: “Mindig felszólítottam azokat, akik nem figyeltek. Igazából ezt nem fogadtam meg sosem, hogy nem csinálom, de diákként rohadt idegesítőnek és gonosznak tartottam. Tanárként viszont kifejezetten szórakoztatott.“
Danica egy olyan felismerést osztott meg, ami mindannyiunknak ismerős lehet. Ha betartjuk az ő módszerét, úgy önazonosak és őszinték tudunk maradni.
„A saját gimis éveimből nagyon nem szerettem azt, hogy a tanár úgy adta elő magát, mintha zseni lenne, mindent tudna és minden, amit ő mond az egyetlen és tökéletes válasz. Ha kérdeztünk, akkor végeláthatatlan válaszokkal szúrta ki a szemünk, hogy akkor se essen ki a vezérszerepből. Amikor én tanítottam a gyakorlat alatt, és a diákok feltettek egy kérdést és sehogy se jutott eszembe a válasz, egész egyszerűen megmondtam, hogy “ne haragudj, de ezt most így hirtelen nem tudom”. Utána mindig megígértem a diákoknak, hogy a következő órára utána olvasok, vagy felajánlottam, hogy nézzenek utána ők. Szóval nem akarom azt a személytelen látszatot kelteni, hogy egy két lábon járó enciklopédia vagyok, egy isten a diákokhoz képest. Nekem is tanulni kellett pont úgy, mint nekik, szóval lehet, hogy valami új vagy ismeretlen nekem is.”
Vivi megfogadta, hogy nem fog úgy eltelni óra, hogy ne lenne valami játékos feladat a 45 perc alatt és ezt sikeresen be is tartotta. Azt is megfogadta, hogy nem fogja felemelni a hangját a diákjaira, bár ezt nem sikerült minden alkalommal megvalósítania. Vannak olyan esetek, amikor indokolt az erősebb frekvencia.
Árchi egy dolgot fogadott meg és azt be is tartotta. Ha valaki nem készítette el a házi feladatát, nem vágta rá az egyest. (Nem úgy, mint ahogyan azt néhány tanár tette és teszi a mai napig.)
Tamás, Bálint és Tomi is azt válaszolták, hogy az egyik legveszélyesebb dolog a kivételezés és az, hogy kijelöljük fejben a kedvenc és a nem túl szimpatikus diákokat. Amíg ez mind csak a fejünkben van jelen és a diákokat nem éri megkülönböztetés emiatt, tudunk korrigálni és változtatni rajta. Ez a jelenség nem csak a fiúknak okozott fejtörést, mások válaszaiban is előjött ez a téma.
Ne botránkozzatok meg, ez nem pusztán kezdő tanár szindróma, azoknak is vannak kedvenceik, akik már legalább 20 éve tanítanak, és pontosan tudják, kik azok a diákok, akik (kedvesen) bomlasztják az órai munkát! Van, aki bevallja, van, aki nem.
Anna elképzelése többünk fejében is megfogalmazódott a tanítás előtt: “Azt gondoltam, hogy nem fogok soha csendet követelni, ez egy magától értetődő dolog, hogy a tanárnak képesnek kell lennie fegyelmezni az osztályteremben, de sajnos be kellett látnom, hogy ez nincs mindig így. Úgyhogy a saját meglepetésemre is, sokszor félbe kellett szakítanom az órát és azzal szenvedni, hogy elcsitítsam a diákjaimat.”
És ha véletlenül nem jut eszünkbe semmilyen frappáns válasz a százötvenedik „de miért…?” kérdésre, alkalmazzuk Bianka mondatát, amiről azt gondolta, sose hagyja el a száját: Azért, mert én azt mondtam! vagy Azért, mert én vagyok a tanár!
Ebben az évben ez az utolsó ilyen összeállítás, de ez nem azt jelenti, hogy 2022-ben ne lennének további tanárszakos élmények, tapasztalatok, vallomások. Addig is, olvassátok a többi cikkünket is!