A Kötetlenül elnevezésű irodalmi beszélgetéssorozat tizenegyedik alkalmán Margetin István – akinek szövegei a Literán, a Jelenkorban és az Élet és Irodalomban is megjelentek – mesélt írótáborokról, IT-ről, lakásszínházról és másfél méternyi lányregényről. Az est állandó moderátora Horváth Florencia költő, kulturális újságíró, az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. A Kötetlenül sorozatban kötet előtt álló költőkkel, írókkal beszélget Florencia a Kis Présház irodalmi kávézóban, ahol mindig nagyon izgalmas egy pályakezdő alkotó gondolatait hallani.

Bár szeptember óta kétheti gyakorisággal van Kötetlenül, Margetin István az első novellista. Voltak itt már költők, próza- és drámaírók, de most először hallhattunk rövid történeket. Mint mindig, most is felolvasással indult az est: az Istenektől nem lopunk című novellával nyitott István. Ezután a késői pályakezdésről beszélt, megtudtuk, bár csak 2017 óta jelennek meg írásai, már középiskolásként eldöntötte, hogy író akar lenni. Bevallotta, ekkoriban úgy képzelte, hogy hamar gazdag lesz, utána pedig írhat – ez nem így lett, teszi hozzá mosolyogva. Kamaszkori fájdalmait írásban dolgozta fel, gyakori téma volt nála ekkor a halál. Első olvasmányélményei közt említette a Winnetou-t, valamint a másfél méternyi lányregényt, amit édesanyja polcain talált, ezeket olvasva szerette meg az irodalmat, már 9 évesen írt verseket.

Azonban mégsem írói pályára ment, programozóként dolgozott – szerinte az írás és a programozás egyébként szinte ugyanaz. Vallja, hogy a prózaírást nem kell fiatalon elkezdeni, és ehhez tartotta is magát, sokáig öt-tíz évente írt egy novellát, néha írótanfolyamokon vett részt. Volt egy nyár, amikor minden este megírt ez százszavast – de ennél többet már nem foglalkozott vele.

És hogy miért most vágott bele az írásba teljes erővel? „Nem bírtam magammal” – válaszolja nevetve.

A munkája mellett nem tudott elég időt fordítani az írásra, és nemrég döntött úgy, hogy „a munka ki, az írás be”-elv lesz a mérvadó az életében.

A döntés után úgy érezte, bizonyosan ez az ő útja. Az, amit előtte olvasott, olyan, mintha nem is lett volna. Felnőttkori meghatározó olvasmányélményként Győrffy Ákos: Haza és Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyveit nevezte meg. Írói fejlődésében fontos szerepet játszottak a szövegműhelyek, amik szerinte olyanok, mint egy asztalosműhely: a szöveget, mint a fadarabot csiszolják, hullik róla a forgács, míg megszületik a kész alkotás. István kiemeli Szolláth Dávid műhelyét mint írói útjának fontos állomását. Ő hívta fel István figyelmét arra, hogy egy ideje mintha ugyanazt a novellát írná. Ez a felismerés mélyen érintette, és arra késztette, hogy tudatosabban figyeljen a változatosságra.

„Olyanok voltak a novelláim, mint a tacskó, amit krokodilnak meg macinak öltöztetünk, de attól még mindenki látja, hogy ez tacskó.” – fogalmazza meg István, hogyan látta ő ekkor szövegeit.

Florencia ezután készülő kötetéről kérdezte. Bár István azt mondta, konkrét terve még nincs, de természetesen mesél róla. Igyekszik figyelembe venni, neki mi nem tetszik mások első kötetében, hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, ezeket táblázatban gyűjti össze. A táblázat visszatérő elem István életében: 15 pontos Excel táblázatot vezet arról, milyen elemekre szeretne figyelni egy novella megírása alatt. Egy példát elárul nekünk: létezik a „mennyire kattant”-kategória.

Ezután a szerkesztésre terelődött a szó. István sokáig volt szerkesztő a FÉLonline-nál, ami kezdő szerzők egyik első publikálási felülete, itt a tanulás volt legnagyobb motivációja. A szerkesztést egy Steve Jobs által mesélt történethez hasonlítja: az anekdota szerint Jobs azzal vette rá egy alkalmazottját, készítsen jobb rendszert, hogy azt mondta neki, a gyorsabb program éveket spórol meg egy ember életéből. Ezen példánál maradva, ha egy regényből kihúz öt oldalt, azzal időt, azaz életet ment, tehát a szerkesztők egyenesen szuperhősök! Bevallja, volt már olyan, hogy olvasóként is muszáj volt ceruzát ragadnia, és beleszerkesztenie az aktuálisan olvasott műbe.

Ezután a Lehetne ez egy szomorú történet című novelláját olvasta fel, ami a Mészöly Miklós 100. születésnapja alkalmából kiadott antológiában jelent meg.

Mészölyt azok között említette, akik nagy hatással voltak rá, ekkor előkerült Bodor és Darvasi neve is. „Vannak szerzők, akik olyanok, mint egy finom csoki, nem lehet egyszerre olvasni őket, mert csak elhasználnám.” – mondta róluk.

Az est vége felé István a TeátRoom Lakásszínházról beszélt, aminek társalapítója és irodalmi vezetője. A másik alapítónak, Bánhidi Lillának a nappalijában tartanak irodalmi esteket, de ezeket inkább lehetne összművészeti produkcióként jellemezni, ugyanis tánc és zene is kíséri a szöveget. Céljuk, hogy a szövegeket ilyen módon közelebb hozzák a befogadóhoz. „A legnehezebb benne az, hogy nem látom a táncost, mialatt felolvasok. Kicsi a hely, mögöttem van.” – osztotta meg velünk nevetve, milyen is az ő szemszögéből egy ilyen est.

Utolsóként a környezete íráshoz való hozzáállásáról esett szó. Egyik nagybátyja így reagált arra, hogy ír: „István mindig olyan elvont gyerek volt”; IT-s kollégái, barátai pedig egyből ötletelni kezdtek, hogyan lehetne az irodalomból pénzt csinálni. István bukásként élné meg, ha vissza kéne mennie az IT területére dolgozni, szerinte ez egy szomorú szakma, mert rengetegen vannak itt, akiknek mást hivatást kellett volna választaniuk.

Az est zárásaként felolvasta Lejátszási sebesség című novelláját, ami egy koreai kultúra iránt rajongó férfi első randevújáról szól egy szenvedélye iránt korántsem ennyire érdeklődő lánnyal.