Amint tudomást szereztem arról, hogy adaptálnak egy Murakami-novellát, méghozzá egy terjengős, közel háromórás film formájában, rögtön eldöntöttem, hogy ezt látnom kell, méghozzá minél előbb. Mire eddig a pontig eljutottam, a film már bezsebelt számos díjat, ami a moziban megjelent embertömegen is látszott. Bár nem gondolom, hogy ezek a díjak határoznák meg egy műalkotás minőségét, de azt előre elárulhatom, hogy ennek a filmnek az esetében valóban indokolt volt mindennemű díjazás.

A film címe egyértelmű utalás egy Beatles-szerzeményre a Drive My Car-ra, ami nem meglepő választás Murakami esetében. Az egyik leghíresebb művének címét is egy Beatles-dal adta – itt természetesen a Norvég erdőre (Norwegian Wood) utalok. Murakami zenei tájékozottsága és őszinte rajongása egyébként esszenciális részei a műveinek. Főleg a jazz játszik nála fontos szerepet – folyamatosan megjelennek a műveiben a zenei utalásai, olyan formában többek között, hogy éppen mi szól a háttérben. Érdemes belehallgatni ezekbe a dalokba olvasás közben: így még közelebb kerülhet az olvasó az általa vizionált világhoz, mintha az író a kezünkbe adna valami igazán konkrét hangulatteremtő eszközt. Akadtak olyan szorgalmas Murakami rajongók, akik ezeket a műveket összegyűjtötték és playlistekbe rendezték, akár művenként kategorizálva. A Vezess helyettem viszont egy önálló soundtrackkel állt elő, ami egy merész választás volt, de lényegében működött – szerintem tökéletesen illeszkedett a film hangulatához. Egyrészt felfedezhetők voltak benne jazz-elemek, amik elhagyhatatlan részei Murakami világának, másrészt pedig észrevétlenül – szinte kellékként – belesimultak a dalok az adott jelenetekbe. Nyugodt, misztikus, ám mégis pergődobokkal izgalmat keltő érzékeny zenei világot teremtett Eiko Ishibashi, aki főleg experimentalista műveket komponál – ez a progresszív attitűd ezen a soundtracken is értékes nyomot hagyott.

Képileg egy letisztult világot tár a néző elő Ryusuke Hamaguchi, ám ez semmi esetre nem jelenti azt, hogy unalmas, vagy hétköznapi lenne. Minden egyes képkockán látszik, hogy alaposan át van gondolva, és meg van komponálva. Az egyik személyes kedvenc megoldásom rögtön a film kezdetén látható, amikor Oto – a főszereplőnk felesége – egy különös történetet mesél hajnali fényben, ám az arcát csak percekkel később láthatjuk meg – hiszen az alakja árnyékban van, csak a háttér világlik ki mögüle. Említésre méltók a filmet karakterizáló autós jelenetek is, egy ponton tényleg olyan, mintha mi is a szereplőkkel utaznánk. Velük együtt megyünk át a sejtelmes fényekben játszó alagutakon újra és újra.

A történetet egyébként egy, a film címével is megegyező Murakami-novella ihlette, de nem követi teljesen a novella fonalát. Van, amiben eltér, van, ami jobban ki van fejtve. A filmet körbelengő misztikum a történetvezetésből is adódik, hiszen nem egy lineáris módon elmesélt sztoriról van szó – amit a különféle nyelvek keveredése is jelez. Már az első jelenet több kérdést is felvet a gyanútlan nézőben – nehogy egy pillanatig is elhiggyük, hogy ismerjük az író szándékait. Végtelen kérdéssel indulunk útnak tehát a megértés vagy magyarázat reményében, ám csak szép lassan, tekervényes módon tudunk meg mindent – és utóbb, mint előbb. Akadnak olyan kérdéses elemek, amikre azonban nem kapunk választ, vagy látszólag direkt nyitva hagyja számunkra a film. A fő történeti szálba beékelődnek mellékszálak is, mind közösen bontva ki a cselekményt. A főszereplővel karöltve részt vehetünk egy fájdalmasan őszinte önismereti túrán, melynek végállomása egy filmélmény, amely nem hagy magadra még azután se, miután kisöpörtek a teremből a popcorn szemekkel együtt.

A művet átölelő misztikus, keleti atmoszférát kissé megtöri a filmben megjelenő drámák hangulata. A Ványa bácsi, és a Godot-ra várva szellemisége újabb problémákat tár a szereplők elé, ugyanúgy, ahogy a néző elé is. A fő hangsúly azonban a Ványa bácsira kerül, ami a film egyik zárójelenetében teljesedik ki, katartikus módon. A rész különlegessége egyébként a jelnyelvvel elmondott monológ. Persze, mi nézők feliratozva olvashatjuk a jelentést, de a színpadon néma csend van, csak a jelelést látjuk. Ám ez a monológ minden túlzás nélkül az egyik leghatásosabb és legszívbemarkolóbb színpadi monológ, amit életemben láttam, zseniális volt. A mesés alakítás amúgy minden színészről elmondható a filmben, rég láttam ennyire hiteles játékot.

A konkrét cselekményről úgy érzem, hogy az a legjobb, ha nem írok, hiszen szerintem teljesen vakon érdemes beülni erre a filmre is. Akik valami teljesen másra vágynak, azoknak tudom ajánlani ezt a filmet. Nem kell rá különösebben ‘felkészülni’, ezt a procedúrát elvégzi a film helyettünk. Viszont mindenképp legyen felkészülve a kedves néző arra, hogy ez a film nem hagyja érintetlenül a lelket. Utasít, hogy leltárazzunk magunkban. Könnyebb az út, ha végleg képesek vagyunk letenni pár csomagot. És szinte súlytalanul megyünk tovább, ha békét lelünk az út végének gondolatában.

U.I.: Az ingolna egy létező állat, és nem azonos az angolnával.