Május 14-én került megrendezésre a Nemzeti Színházban a Bakkhánsnők premiere, melyet Theodórosz Terzopulosz rendezett. A görög rendező világszerte elismert, elsősorban különleges módszerének köszönhetően, melynek alapvető részét képezi az energia.
A Bakkhánsnők színpadi feldolgozására rengeteg megoldás született, viszont a Terzopulosz által képviselt verzió a magyar közönség számára mindenképpen formabontó, ugyanis nem a megszokott drámai elemekkel dolgozik. Az athéni Attis Színház alapítója az értelmi és érzelmi energiákat állítja az előadása fókuszába, melyeket egyszerre mozgósít a színpadon. Általa az emberi test túlmutat önmagán: az érzékeket, ösztönöket és érzéseket is magában foglalja, és a görög rendező szerint ez mind a helyes rekeszi légzésből eredeztethető. A színházi formának ez a radikális újraértelmezése a rituális, kollektív, ősi színházélményhez próbál visszatalálni. A különleges performanszt pedig a görög felkiáltások és mondatok is közelebb sodorták a gyökerekhez.
A Nemzeti Színház színészei számára is nagy kihívást jelentett a Bakkhásnők próbafolyamata, ami mind szellemileg, mind fizikailag megterhelő volt. A mainaszokat – Dionüszosz követőit – alakító kórus az 1 óra 30 perces játékidő teljes egészében a színpadon volt, és amellett, hogy komoly fizikai megterheléssel kellett szembenézniük, a pontosságuk és precizitásuk is elengedhetetlen kelléke volt a darabnak, ami nagyban hozzájárult a mámor istenének rituális bemutatásához. Előadásukban kiemelt szerepet kapott a mánia megjelenítése, ugyanis a dionüszoszi rítus középpontjában leginkább a heves féktelenség extatikus élményét, a mániát találjuk, ami nem más, mint a test és a lélek harmóniájának felbomlása, a természetes életritmusból való kibillenés, amikor az érzékelés, az észlelés, a gondolkodás ritmusa hirtelen túlságosan felgyorsul vagy meglehetősen lelassul.
A Dionüszoszt alakító Bordás Roland kiválóan vitte színpadra a bosszúvágy hajtotta istent, akit nem lehet sem megsérteni, sem szeretni. Csak a vele való teljes azonosulás, az önálló akarat és gondolkodás leghalványabb szikrájának teljes elfojtása elégíti ki. Ez az azonosulás okozta azonban Pentheusz (Herczegh Péter) vesztét is. Akármennyire is próbálta megtagadni Dionüszoszt, végül mégis az istenség alakját öltötte fel egy oroszlán formájában – az oroszlán ugyanis Dionüszosz egyik szent állata. Ebben az ellentétben – és mélyen mégiscsak hasonlóságban (hiszen rokonok) – rejlő dinamikát rendkívül jól hangsúlyozzák a színészek, főleg a Pentheuszt öltöztető jelenetben.
Az Agauét, Pentheusz anyját alakító Szűcs Nelli alakja szinte már félelmetes volt, hiszen a mámor hatalmába került asszony saját fiát gyilkolja meg, majd a mámort követő felismeréssel együtt ezúttal a téboly keríti hatalmába. Ez pedig a nézőt is rémülettel tölti el.
Természetesen a képi világ nem csak a kórus szinkron mozgásától vált elképesztően érdekessé, hanem a díszlet és a ruhák minimalitásától is. Az összes ruha fekete és letisztult volt, így maga a test került előtérbe az öltözék helyett. A feketeség mellett pedig a vörös szín dominált, főleg az előadás második felében. Viszont ez az erős szín annyira látványos volt, hogy minden figyelmet magára vont a nagy feketeségben.
Az előadás katartikus végeztével azonban még egy meglepetés is várta a nézőket, mert a tapsvihart követően a színészek egy érzelmes görög dallal köszönték meg Terzopulosznak a velük való kitartó munkát, így rendkívül meghatóan zárult az esemény.
Leave a Reply