Mettől pamlag, meddig párduc.
Nyálas szájpecek a karfán.
Fekete liánok nyúlnak a padlóig.
Karmolásnyomok a falapokon.
Nektármadarak ugrálnak a függönyön.
Huszonöt év után eleged lett környezeteidből.
Szocialista nyaralók szomorúfüzekkel,
húgyszagú aluljárók, szikkadt bekötőutak a faluhatárban.
Elvárták, hogy a részükké válj, hogy fakulj és szolgálj,
fásultságoddal, testeddel és lelkeddel.
Mint olyan, adj a húsodból, járhassanak beléd üríteni.
A nagyobb kizsákmányol, megaláz privatizál.
Illeszkedj, szülj, hallgass. Viszonyítani nem tilos,
de felesleges. Így nőttél fel.
Én feszengve néztem végig a páholyból,
nagymacskák bőrével takarva vállam.
Megpróbáltam átérezni, hogy valaki két dologra
vágyik csupán: valami sajátra,
és hogy annak ablakai az esőerdőre nézzenek.
Repedezni kezdett alattam a fal.
A biztonságérzet nektármadarai elvonták figyelmem.
Visszanézve már csak az árnyékod látszott―
kecses és fenyegető, mint egy szemfog íve.
Bútorok horpaszának ütemes mozgása.
Azon kezdtem töprengeni, hogy levessűrű éjszakádban
mettől pamlag, meddig párduc. Lejöttem volna segíteni,
de lefoglaltak a felkúszó repedések.
Azért felkészülök, mit mondjak, ha találkozunk:
egy armadilló sertéivel szeretlek.
Endrey-Nagy Ágoston 2002-ben született Móron, jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Málik Roland-díjas, verseit eddig többek között a Hévíz, Műút, Prae, Irodalmi Szemle Online és a KULTer.hu publikálták, valamint az Umami és Lehetnék bárki antológiák.
Leave a Reply