• A tanárnő olyan újságíró is?
  • Mire gondolsz?
  • Hát csak láttam Facebookon, hogy tetszik írni valahova.
  • Ja, az ELTE Bölcsészettudományi kar lapjába, a Pesti Bölcsész Újságba szoktam írni és én korrektúrázom a cikkeket.
  • Azta, rólunk is ír a tanárnő?
  • Akarjátok?
  • Igen!!!
  • Akkor fogok 🙂

Még februárban megkezdtem a hosszú tanítási gyakorlatomat, ami egy évig tart. Közhely vagy sem, azóta nem jutottam oda, hogy egy az elejétől a végéig értelmes beszámolót hozzak össze, mert amikor nem tanítottam, akkor egyetemi órákon voltam, vagy otthon készültem a következő órára, vagy korrepetáltam, vagy „osztályozó értekezletet” tartottunk a többiekkel a KK-ban. Vagyis ezt csináltam a tavalyi félévben. Idén be kellett sűrítenem a szakdolgozat és a portfólió megírását is ezek közé.

Sokat elárul erről az időszakról, hogy mostanra sikerült összeszedni a gondolataimat és értelmes tapasztalatokként „papírra vetni”. Úgy érzem, hogy amióta elkezdtem tanítani, ez az év a „leg”-ek éve. Legjobb tapasztalatok, legfáradtabb időszakok, legviccesebb órák, legrosszabb felmérők, leghosszabb hazaút osztálykirándulásról, legjobb fej kollégák, legaranyosabb osztályok.

Minden egyes nap történik velem olyan dolog, ami cikkért kiált, és ha ne adj’ isten nem történne, akkor pedig azért írnám le, mert nem hiszem el, hogy ilyen is létezik. És hogy ezt hogyan kell érteni?

 A múlt héten volt az egyik tantárgyamból a vizsgatanításom, és előtte finoman jeleztem a csoportomnak, hogy nem leszünk egyedül és engem fognak majd értékelni azután az óra után azok, akik eljönnek megnézni. Gondosan megterveztem az órát, felkészültem rá, és annyira izgultam, mintha akkor mentem volna be először tanítani, de ez szerencsére nem látszódott rajtam. Az óra jó hangulatban telt, minden feladatot végig tudtunk csinálni és arra a 45 percre elfelejthettem minden fegyelmezési módot, mert nem volt rá szükség. Mindenki tudta mi a dolga, mikor mit szabad, nem próbálkoztak be azzal, hogy ne csináljunk semmit, vagy csak játszunk.

Nem tudom lehet-e ennél nagyobb megbecsülést kapni diákoktól. Képesek voltak félretenni minden csínytevést, és nemakarózást arra a kis időre, mert nem akartak nekem rosszat. Azt hiszem, itt kezdődik a szolidaritás…

Ehhez képest másnap nyoma sem volt ennek, többször hangzott el a „nem hallom, hogy mit mond, ti igen?, az csak egy légy, idefigyelnétek? tedd el a tízórait, láttam, hogy egész szünetben ehettél volna!” és hasonló mondatok. Ez a legjobb benne. Egyik nap szétolvadsz a meghatottságtól, a következő nap már gondoskodnak róla, hogy ne kényelmesedj bele ebbe az érzésbe.

Még nagyon az elején jártam a hosszúgyakomnak, amikor a következő történt: épp egy videót néztünk, ahol zenészek arról beszéltek, hogy milyen nehéz volt a covid alatt az, hogy nem játszhattak, sokáig nem találkoztak és nem hódolhattak a szenvedélyüknek úgy, ahogyan szoktak. Nagyon megható volt, (vagy csak én gondoltam azt), és ahogy a terem végében mászkáltam, észrevettem, hogy az első padsorban az egyik diákom még rá is segít a saját meghatottságára, mégpedig úgy, hogy a vizesüvegét az arcához emelte, majd a szeme alá locsolt egy kis vizet, mintha könnyezne.

Talán mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban elmúlt minden együttérzésem a zenészek iránt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ha én most elkezdek nevetni, nem fogom tudni abbahagyni, ugyanis összetalálkozott a tekintetem egy másik diákéval, aki szintén végignézte ezt a performanszot és az én reakciómat is. Így lehet cinkostársakká válni egy pillanat alatt.

Szeretem megismerni azokat a diákokat, akiket tanítok, és a diákok is szoktak érdeklődni a napom, hetem, kávéivási szokásaim iránt. Így történt, hogy egy késő nyári délutáni órán megkérdezték, hogy 25 éves korában bulizik-e még olyan nagyon az ember? (Mert hát tanár, de fiatal, vagy ki tudja, ez a szám egy behatárolhatatlan kort rejt számukra…)

A) Persze, naponta.

B) Öreg vagyok én már ahhoz.

C) Igen, csak vigyázni kell, nehogy összefussunk a diákjainkkal valahol…

A diákok olyanok, mintha beszélő tükrök, naptárak, jegyzettömbök lennének, ahol a háttérben mindig szól a Spotify. Kiszúrják az eggyel sötétebb árnyalatú rúzst, a lilább karikákat a szemek alatt és emlékeztetnek, ha nem töltöttem fel valamit, amit megígértem.

Minden egyes óra egy új kihívás. Belépek a terembe és sose tudhatom, mi fog fogadni. Egy hullafáradt és szétesett banda, egy hiperaktív és felturbózott társaság vagy egy matek dolgozattól meggyötört fél csoport. És olyan is van nemegyszer, hogy nem sikerül. Hogy semmi nem jön össze, amit szeretnék, hogy engem is kizökkent valami és nem tudok 110%-ot nyújtani. Ezek a szituációk mindig kicsit visszarángatnak a földre, mert lehet, hogy én kitalálok egy csomó mindent, amiről úgy gondolom mennyire hasznos és jó lesz és ha sorban végig csináljuk, akkor mindenki tudni fog mindent. De 17, 16, 11 egyéniséget kell összefogni, (attól függően melyik csoporttal van órám) akik úgy viselkednek, mint minden diák, és nem úgy, ahogyan én azt előző este elgondoltam.

Amikor úgy éreztem, személyes támadások érnek és fogalmam sincs, hogyan kellene jól kezelni helyzeteket, a tanáriban mindig megtaláltam a választ, ugyanis itt is nagyon hamar befogadást nyertem. A mentoraim és azok a tanárok, akikkel napi szinten kapcsolatban vagyok, soha nem akarták előírni, hogy MIT és HOGYAN KELLENE csinálnom, hanem arra biztattak, hogy próbáljak ki mindenfélét, és ami nekem a legjobban megfelel, azt alkalmazzam. Elmondták, ők hogy csinálják, hogyan értékelnek, mit mondanak, hogyan reagálnak, de ez nem azt jelenti, hogy nekem is ezeket kellene követnem.

A tanítás részét leginkább az autóvezetéshez tudnám hasonlítani. Egyszerre kell figyelned mindenre, folyamatosan belelesni a visszapillantóba, hogy ki az, aki lemaradt, előrébb jár, nem érti, kérdezne stb. Ugyanakkor a tekinteted nem veheted le az útról sem, mert bármikor eléd kerülhet egy olyan esemény, ami onnantól kezdve tönkretette a figyelmet, kedvet, hozzáállást. Ez lehet egy hír, beírt jegy, bejelentés, tűzvédelmi gyakorlat, igazából bármi, ami kizökkenti a diákokat. Mindeközben pedig még magadra is oda kell figyelni, hogyha az óra közepén lefagy a Teams, ahonnan a házi feladatok elemzése folyt, akkor ne azt mondd, amit gondolsz, hanem olyan mondatokat, amikkel nyersz 3 másodpercnyi gondolkodási időt. Most mi történt? Nahát, érti ezt valaki? Vajon ha újraindítom, működni fog?

Amikor dühös vagyok, mert nem haladtunk, úgy érzem, nem sikerült elmagyaráznom, máshogy kellett volna megközelíteni, akkor ezek az apró pillanatok nagyon feldobják a napom hátralevő részét. Például az, hogy az utcán, folyosón, óra után is JÓ HANGOSAN rám köszönnek a diákok, vagy egy kis részt megosztanak velem az életükből és az enyémről is kérdeznek óra előtt/alatt/után, (annak reményében, hogy elbeszélem az időt, de egy mondattal össze tudok foglalni bármilyen hosszúságú napot…), vagy megkérdezik, hogy jövőre is maradok-e tanítani, vagy már miért nincs több közös óránk.

Péntekenként a kora reggeli órák rajtam is kifognak, mert megpróbálom felcserélni a múltat a jövővel, és ilyenkor hagyják el a szám olyan mondatok, hogy I told you the homework tomorrow (Elmondtam a házi feladatot HOLNAP), de szerencsére mindig van, aki finoman jelzi, hogy nem én vagyok az időutazó felesége, az tegnap volt…Úgyhogy ezután bevezettem a „ne arra figyeljetek, amit mondok, hanem amit gondolok!” módszert, de még tesztelés alatt áll.

Házi feladat: Ne ostorozd magad, ha hibázol, másnap bemész és kijavítod! Ez a tanulás/tanítás.