Mi lett volna, ha az országgyűlési választások után egy globális háború semmissé teszi az
addig berendezett életünket, és óvóhelyekre kényszerülünk? Ezzel a gondolattal játszik el
Andella Mirtill első színházi rendezésében, az Elnyelt rezgések utóéletében, amely
gyermekbetegségei ellenére rendhagyó módon adja át a bunkerbe zártság élményét.
A Palotanegyedben eltöltött gimnazista-évek során nagyon foglalkoztatott, hogy a
környék épületei milyen belső tereket és történeteket rejthetnek magukban. Ezért is kezdett el
érdekelni, amikor megláttam, hogy a TIM Stúdió a Mária utca egyik pincéjébe – ami jelenleg kiállítótérként működik – szervez színházi előadást. A Bunker Galéria valódi
óvóhelynek készült, ami jelenleg szerencsére nem eredeti funkcióját látja el, hanem autentikus
díszletet ad az Elnyelt rezgések utóélete című formabontó színházi előadásnak.
Az előadás előtt a rendező, Andella Mirtill figyelmeztette a pincében összegyűlt kis
közönséget, hogy mozogni fogunk a bunkerben jelenetről jelenetre. A külvilágot magunk
mögött hagyva vándoroltunk az óvóhely szívébe, ahol a Luna (Hesz Maya) fészkelte be magát
öt négyzetméteres külön, kis világába. Amikor ezt a teret a körülbelül húsz fős közönség
elfoglalta, kézzelfoghatónak érződött a szűkösség élménye, ami segítette a darab szorongató
világába való belehelyezkedést. Ugyanis a darabbéli Magyarországon és úgy az egész világon
végigsöpört egy háború, amelyről az előadásindító montázsfilmből értesülünk. A villogó
képkockák közt felismerni a kormánykommunikáció ikonikus kék alapú hirdetményeit.
Borzongató volt, amikor a „Magyarország nem élte túl a globális háborút. A kormány tehetetlen.
Isten óvja a magyarokat.” feliratok jelentek meg a képen.
Luna lakrészén mindössze egy rádió jelenti a kapcsolatot a külvilággal. Ezen keresztül
hallgatja egy másik túlélő, Admira (Miklós Franciska) műsorát, amelyben a lány személyes
történeteket oszt meg. A megvalósítás különlegessége, hogy a bunkeren belül valódi
rádióhullámokon keresztül érkezett az adás a Luna készülékébe. A bonyodalom akkor
kezdődik, amikor Admira egyik alkalommal bejelenti, hogy ez lesz az utolsó adás. A lezárás
előtt azonban még ad egy utolsó esélyt arra, hogy betelefonálhasson bárki, aki hallgatja őt.
Luna megrémül, mert a podcast megszűnésével elvesztené az utolsó emberi kapcsolatát is,
ezért sietve felhívja Admirát. Luna azonban képtelen meggyőzni Admirát arról, hogy mégis
folytassa a műsort. Luna világa egyik percről a másikra felborul, ennek ábrázolása megjelenik
a lány által kártyalapokból és gyufaszálakból összeragasztott házikók képében, amiket
aprólékosan építget a rádiót hallgatva, annak elhallgatását követően viszont széthullanak kezei
között a makettek.
Ezután Lunát követhetjük, ahogy felkerekedik és a bunkerrendszeren átvágva elér Admirához.
Ezen a ponton a lányt követve körbejárjuk a bunker minden elhagyott, dohos és klausztrofób
szegletét. Majd szembeötlik az előadás egyik problémája, ami a már említett szokatlan
helyszínválasztásból ered. A barangolás miatt a technikát is költöztetni kell,
miközben a közönség várakozni kénytelen. Nem telt el ezalatt elviselhetetlenül hosszú idő,
arra mégis elég volt, hogy kizökkenjek az előadás sodrásából.
Visszahelyezkedést az segítette, mikor a történetben a két lány sorsának összefonódásához
érünk. Bár Luna és az Admira közti kémia működik a játékidő túlnyomó részében, néha
érezhetően intenzívebb és erősebb beleélésre lett volna szükség a színészektől ahhoz, hogy maradéktalanul bevonódjak a történetbe. A párbeszédes részek közé néha beékelődnek Luna
lírai monológjai, amik megint csak hullámzóvá teszik az előadás tempóját.
Ugyanakkor az előadásban hemzsegnek a kreatív megoldások. A fények és árnyékok
használata sokszor filmes kifejezőeszközökre emlékeztet. Az előadás
cselekményvezetése maximálisan és organikusan használja ki a bunker és a hátrahagyott
infrastruktúra adottságait. A rádió játékbahozása pedig ahhoz a kommunikációs metaforához
vezet el, amikor az adóból vevő lesz, és fordítva.
Az Elnyelt rezgések utóélete a ránk ömlő médiazajról tudósít, és arról, hogyan lehet a kommunikációt hátráltató zajok és attitűdbeli különbségek ellenére is megtalálni a közös hangot. Admira és Luna a közös túlélésért vívott harcban találnak egymásra, ugyanakkor felfedezik a világvége utáni élet örömeit is. Hiszen a plakátrongálásmagány is könnyebb, ha megosztjuk azt valakivel…
Leave a Reply