Ökoköltészet, biopoétika, antropocén irodalom

„Az utóbbi évek nemzetközi és magyar művészeti és elméleti trendjeiben fontos hívószó lett a biopoétika. Nem csupán, mert egy új költészettörténeti (és irodalom-, valamint művészetelméleti, kultúrtudományos) kérdésfeltevés hangsúlyosan előtérbe állította a βῐ́ος (bíos) és a Ζωή (Zōḗ, zoé), vagyis az élet fogalmait, illetve sürgette azok ontológiai helyzetének tisztázását, hanem azért is, mert maga az élő irodalom és művészet – különösen a poszthumán fordulatok horizontjában – mind nagyobb nyomatékkal kezdte színre vinni az élőformák, növény, állat és ember viszonyrendszerének, egyáltalán az életnek a kultúra és natúra dichotómiájában újraértelmezésre szoruló aspektusait.”[1] Ahogy a fentebbi sorok is idézik a biopoétika, mint trend, a kortárs irodalom egyik még kevéssé árnyalt, de szövegekben annál jobban gyarapodó eleme. A továbbiakban a Ránk bízott kert című versantológia, illetve a Prae 2018-as Biopoétika tematikájú lapszáma alapján vizsgálom a biopoétika és ökoköltészet fogalmait, elhatárolhatóságát más irodalmi/kulturális trendektől, irányzatoktól, illetve jelentőségét a kortárs magyar irodalmi szférában.

A Praeben olvasható előszót árnyalva a biopoétika, mint irányzat, sokkal inkább egy új paradigma, új szemléletrendszer a kulturális és tudományos közegben, mintsem trend. Ezt jól alátámasztja, hogy nem csak kortárs szövegeket értintő diskurzusok, kultúrpolitikai kérdések és irodalmi paradigmák miliőjében kerül szóba a biopoétika kérdése, hanem a huszadik század költészetében is egyaránt vizsgált (vizsgálható) jelenség. Ugyanis – mint irányzat – képesek vagyunk egy más paradigmában megszületett, de hasonló elemekkel rendelkező szövegben a biopoétika jelegzetességeit szemügyre venni. Erre példa az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék által júniusban rendezett Biopoétika a 20-21. századi magyar irodalomban című konferenciája[2] (illetve természetesen a fentebb említett kötet és lapszám). A konferencia keretében több olyan szerzőt találunk, akik munkásságában a természet – mint tematika és lírai eszköz – biopoétikai szempontból (is) vizsgálhatóak, mint például: Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, József Attila, Radnóti Miklós; de olyan kortárs alkotókról is szó esett, mint: Oravecz Imre, Kovács András Ferenc, Sirokai Mátyás, Borbély Szilárd. A konferencia anyagából is látható, hogy az irodalomkritika a biopoétikát egyaránt vizsgálja a kortárs és a modern irodalmi anyagában. Ezáltal a biopoétika fogalma – véleményem szerint – sokkal jobban árnyalt (vagy jelenleg is árnyalódik), ezért is nevezhetjük irányzatnak, mintsem trendnek.

Az első kérdés, amelyet fel kell vetnünk, hogy mennyiben más a biopoétika, mint az irodalomban már évezredek óta működő természetlíra? Általánosan a természeti képek a művészeti produktumokban az egyén szembesülését hivatottak ábrázolni az idővel, elmúlással, kiszolgáltatottsággal, de egyaránt a szépséggel, egyensúllyal, renddel. A természet mint metafora, az emberi rendszerek és rendszertelenségek kifejezésének eszköze, de ami jelen esetben fontos számunkra, hogy itt mindig az egyén világának kiterjesztése, azaz a természeti kép visszahatása és feldolgozása az, amely a kifejezés tárgya, és nem maga a természet. Erre a kérdésre Pataky Adrienn biopoétikai fogalmi keretét idézném: „A biopoétika tehát az élet [kiemelés az eredetiben] felől közelít a szövegekhez, amelyek megértését (s általuk az emberi lét megértéséhez közelebb jutást) az a – triviálisnak tűnő – tudat segíti elő, hogy az ember éppúgy életben van, mint a világ minden egyes organizmusa. A természet erős önkifejező erő, kölcsönös transzformációk működtetik, s tulajdonképpen a natúra is költői térként írható le, amelynek önszerveződő működése sokat elárul az emberi viselkedés evolúciójáról is.”[3] Majd továbbá a líra nyelv explicit megjelenését érintve: „A biopoétika kísérletet tesz arra, hogy produktívan tanulmányozza a művészetet (mind az alkotást, mind a befogadást) ért biológiai hatásokat. Az életet olyan metamorfózisnak tekinti, amelyben minden organizmus szerepet kap az identitást formáló folyamatokban. A költészetben mindez újszerű képalkotást, biológiai ritmust és organikus szövegszerveződést jelent, gyakori fiziológiai (testi), állati vagy növényi utalásokkal, struktúrákkal. Tehát nemcsak szimbólumként vagy díszletként jelenlévő természetről van szó.”[4] Tehát a biopoétika egy olyan paradigmát jelent, amelyben az ember nem – morálisan, racionálisan, fizikai erővel szerveződő – hierarchiában jelenik meg, mint a tápláléklánc tetején álló entitás, hanem egyetlen elemként az organizmusok egymásra ható rendszerében. Pataky Adrienn továbbá kiemeli, hogy a későmodern, posztmodern líra átmenetében alakul ki a természeti képek, jegyek újfajta líranyelvbe való elhelyezése, amely már az organikus élet szerint tekint a világra.

Ez annyiban árnyalja az biopoétika és természetlíra kérdését, hogy – az objektív- és tárgyias lírához hasonlóan – az előbbiben elsősorban a rendszerek egymásra hatásából, a kölcsönhatásokból jelenik meg a világtapasztalat, ezzel az egyén helyzetét nem-kiemelt pozícióba helyezve. Utóbbiban pedig az egyén világtapasztalata – mint szervező erő – határozza meg a természet, környezet leírásának és elbeszélhetőségének jellegét. Ami továbbra is problémás tényező az az egyén szerepe a két lírai nyelvben. „A természet tárgyaival […] folytatott párbeszéd, nemcsak arra teremtett alkalmat, hogy a lírikus az empirikus megfigyelés és a megértő leírás, a külvilágot észlelő és az önmagát vizsgáló én, idegen és saját(nak tudott) létformák viszonyát tegye mérlegre, hanem arra is, hogy közelebbről körüljárhassa az »élet« fogalmát és annak saját költői szótárában aktív vagy abban számára relevánsnak mutatkozó jelentéskörét”[5] A második kérdés ezzel kapcsolatos: vajon a biopoétika mennyire képes közösségi nyelven/regiszterben megszólalni, illetve mennyire igénye ez? Az egyén látásmódja, ahogyan adott természeti közeget, környezetet ábrázolja saját értékrendjére reflektál vissza, azaz a biopoétikának célja (lehet) ezt az értékrendet kiterjeszteni közösségi jelentőségű viszonylatban (erre példa lesz A ránk bízott kert ökológiai viszonylata – lásd később).

Ahogyan A határsértés technológiái című könyvben Bruno Lator ontológiai pluramizmusa és Tristan Garcia objektumorientált filozófiája (amely elveti a határt szubjektum és objektum között) tárgyalja, az emberi és természeti terek/objektumok közötti különbségtétel idejétmúlt és egy olyan antropomorf/humanista paradigma rendszerelemei, amik a jelenlegi ökoválságot kitermelték. „A természet és társadalom közötti különbségtétel szükségtelen, sőt veszélyes, mivel – Latour nézetében – hozzájárul a problémák fokozódásához. Sokkal célravezetőbb feltárnunk magunkat a hálózatoknak és azok szereplőinek operativitását, kapcsolódási mozzanatait. Latour szerint ugyanis a társadalom magukból az összekapcsolódási pontokból érthetőek meg.”[6] Ez a fajta nézet A ránk bízott kert verseiben is több helyen megjelenik, sőt egyik szervező eleme a határok létének megkérdőjelezése, megtagadása és esetleges elmosása. Mind a fentebbi filozófiai paradigmákat, mind a verseket, a hálózatosság – az elemek egymáshoz való kapcsolódása és egymástól való függése –, az amely alapjában meghatározza. A rendszerek kapcsolódása, a halmazok szerinti felosztás, amely nem egy halmaz uralkodó jelentőségét jelöli ki, hanem azoknak az egységes hatását a biopoétika (és az antropocén irodalom) jelentős elméleti alapja.

„A természet a modern koncepció alapján a létezésnek azon tartománya lenne, amely még megformálás előtt áll, potenciális erőforrás, amely még nem talált hasznosításra. Heidegger ezt a felfogást azonosítja a világot és annak létezőit »tartalékká« (Bestand) redukáló hasznosság-elvű szemlélettel. Ez alapján a természeti létezők is értünk lennének, értelmük kimerülne az emberi felhasználhatóságukban és alkalmazhatóságukban.”[7] „Jogunk van különbséget tenni, mivel mi vagyunk azok a lények, akik rendelkeznek ezzel a képességgel – szól a humanista előítélet.”[8] Talán a legfontosabb kérdés a biopoétika témájában, hogy mennyire képes ezt – A poszthumanizmus-ban Paul Waldau nyomán említett – „kiváltságossági hagyományt” megszüntetni, vagy csak annak szemléltetésére képes. A „kiváltságossági hagyomány” jelen esetben a nyugati kultúra morális felsőbbrendűségét és racionális felfogóképességét jelöli a humán és nem-humán rendszerek megkülönböztetésében.[9] Vagyis hogy az irodalmi regiszter mennyire képes egy olyan – a hagyománytól eltérő – elbeszélésmódót kialakítani, amely ezt a kiváltságossági hagyományt nem csak elméleti, tematika szinten képes létrehozni, hanem a szöveg szintjén is. Bár még ha erős elvárásnak is hathat, az egyén (lírai-én vagy elbeszélő) köré szerveződő szöveg ugyanúgy egyfajta hierarchikus rendszert hoz létre a szöveg világán belül, mint maga a fentebb említett kulturális paradigma. A biopoétika szemlélete kétféleképpen elképzelhető, erről Simon Attila így fogalmaz: „Ha innen nézzük, akkor maga a biopoétika szó is alapszerkezetében legalább kettős értelmezhetőséget mutat, és őt magát is közvetítésviszonyok hatják át. Az egyik irány szerint a biosz felől jutunk el a poétikához, az élet felől az irodalomhoz. Az esztétikai tapasztalat biológiai meghatározottságát hangsúlyozók persze nem egyszerűen az élet, hanem a tudományok alapján felfogott élet, vagyis az élettudományok felől közelítenek az irodalom jelenségformáihoz. Így járnak el azok, akik a neurofiziológia eszközeivel vizsgálják az olvasás vagy egyáltalán az esztétikai tapasztalat hatásait az idegrendszerre, az érzékszervi észleletekre és azok feldolgozására, az ember kognitív működéseire. […] A biopoétika szó jelentését ugyanakkor elgondolhatjuk a fordított irányból is, és ez már közelebb áll a mi kezdeményezéseinkhez. Ekkor a poétika, az irodalom vagy költészet felől közelítünk a bioszhoz. Ebben a megközelítésben abból indulunk ki, hogy nincsen olyan fogalma és jelensége az életnek, amely nem nyelvi közvetítésen keresztül volna elérhető. Következésképpen nemcsak az élet tudományos kategóriáit használhatjuk az irodalom működésének a megértésében, hanem az irodalom maga is fontos tényezőként mutatkozik meg az élet fogalmainak (akár tudományos fogalmainak) a megalkotásában azáltal, hogy többféle, tervezhetetlen és ellenőrizhetetlen hatást gyakorol a maga nyelvi környezetére (legyen ez akár gazdasági, politikai, vagy tudományos környezet). Az irodalom mint az emberi tapasztalat értelmezésének, egyáltalán az emberi létezés megértésének ‒ az ember biológiai létezése megértésének is ‒ egyik fontos médiuma azt idézi elő, hogy az élet fogalma úgy emelkedik ki, mint mindig már poétikailag is alakított fogalom.”[10]

A Ránk bízott kert antológia egyik meghatározó eleme az ökológiai katasztrófa tematizálása, ahogyan azta fülszövegen olvashatjuk – illetve egy, a szerkesztőkkel készített interjúban[11] is említésre kerül. „Hogyan függ össze a természetvédelem és a költészet?” ezzel a mondattal indít a kötet fülszövege, amely egy érdekes szempontot vet fel a biopoétika kérdésében. Ugyanis kérdés, hogy mennyiben határozza meg a természeti katasztrófa az említett verseket, illetve hogy a kortárs biopoétikai tendenciák sajátját képezik-e az ökológiai válságra tett reflexiók. Az nyilvánvaló, hogy ha a modern versekhez hasonlítjuk ezeket a szövegeket – mint a fentebb említett Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Lőrinc – akkor ez a fajta tematizálás a jelenlegi korszak sajátja és aktívan befolyással van a biopoétikai diskurzusokra.[12] Így kérdés lehet, hogy a kortárs biopoétikai szövegekben az ökológiai reflektáltságot mennyire kell az irányzat sajátjának tekintenünk, hiszen ez egy olyan tényező, amely nem feltétlen az irányzat sajátja – vagyis nem a paradigma része a természet emberi pusztításának válsága –, de mégis attól elvitathatatlan. Az ökológiai kérdést a biopoétika hitelesítő elemének kell tekintenünk, vagy csak egy elemének? Úgy gondolom, itt nyer értelmet az ökoköltészet fogalma – ahogyan a kötet is ökoköltészeti antológiának nevezi magát –, mivel (sajnos) a biopoétika természetes eleme az ökológiai pusztulás, de annak pusztán erre való leszűkítése hátráltató tényező lenne a paradigma tekintetéből, így fontosabb, hogy a fentebb említett ökoköltészet fogalommal éljünk. A kötet sok erre való idézettel szolgál: „Emésztetlen szemétben ragyogva” (Plankton / Csillag); „albatrosz ki hasában öngyújtót hord […] albatrosz kinek teste mint játékok temetője / bocsásd meg hogy ezt senki nem tudja megemészteni” (anyag); „És a fekete kémények pokollá / festették az eget, / Hullámzó erdővel kontúrozzák a tájat. / Ritmikus madarak / acélforgáccsal szórják meg a várost, / a metafizikától megfosztott étert / akarják eloszlatni.” (Korok hívása). Tehát az ökoköltészet meghatározás összefoglalja a kötetet, mint az ökológiai válságra való reflexió tere, de még ha pontosnak is tartom a kifejezést, ez tovább árnyalható a kötet más, ehhez kapcsolódó tematikái szerint.

Nagyon érdekes például, hogy a biopoétika eleve magában hordozza (vagy automatikusan előhívja) a testpoétika jellemzőit. Ugyanis, ahogy azt Pataky is kiemeli: „a ’90-es évek végi lírájának egyik kulcstapasztalata lett a saját testérzetnek, a betegségnek, a hipochondriának az ábrázolása. Ez aztán – akár Tandoritól függetlenül – a kortárs líra általános tapasztalatává vált, s nemcsak költészeti, hanem költészetértelmezői szinten is. A testről való beszéd, a test határai, fogyása, hízása, a betegségnarratívák, a testképzavarok, az abúzus, mint lírai konstrukciók és értelmezői keretek: tért nyertek.”[13], a biopoétikai szemlélet sajátja a test reflektált térben való tartása. Bár Pataky ezt köti az emberi – mint megszólaló egyén, lírai én – tapasztalathoz, azaz az ember saját testéhez való viszonyulásához, de a Prae-kötet alapján ez a testpoétika kiterjeszthető az állatokra, továbbá általánosan az evésre, mint fogyasztásra, körforgásra, rendszerre. A test mint szenvedésre alkalmas tér nem csak az emberi szenvedés sajátja feltétlen, több példát is találunk a Ránk bízott kertben, ami ettől eltávolodik. „Milyen eszméket terel egy csúcsragadozóban / megsokszorozódva, amit elfogyasztasz?” (Plankton / Csillag); „A szobor az egyre gyarapodó morajlásoknak köszönhetően / cseppfolyóssá válik, megisszák. Táplálék lesz, IGEN, / de békés: aki / még nem alszik már nem fog elaludni, és aki még nem kelt / fel már nem fog.” (Elkezdeni a szobrot, befejezni a túloldalon). Természetesen, még ha a fókusz el is kerül az emberi testről, maguk a metaforák és a költői képek még mindig erősen emberközpontúak (elsősorban itt a megszemélyesítésre gondolok).

Továbbá még tematizálódik a kimondás, a nyelvi reflexió lehetősége „a gyerekek nem ismétlik meg / a szüleik mondatait” (Nyelvet veszíteni); „El akarom mesélni milyenek / voltak az erdők // Elfeledett nyelven / kell majd beszélnem.” (Tanú); „Hívnak a versek, ahol a lélek közönyös / a múlttal szemben, / Ahol felmérés és érdeklődés egymást keresztezi.” (Korok hívása); „Látod, ahogy írok?” (Túláradtam); „Míg Keats írt / ők szantálfaerdőket vágtak ki / […] és elérkezett egy kor amiben / mindent egy másik nyelven magyaráztak el.” (Hangzat). Bár általános eleme az irodalomnak az önfelfedés, a saját magára való utalás, viszont a jelenlegi helyzetben annyiban árnyaltabb a reflexió, hogy mennyire lehet, vagy van jelentősége az irodalomnak, illetve a költői szövegalkotásnak egy ökokatasztrófa árnyékában. Ez a fajta reflexió egyaránt utalás az eddigi nyugati kultúra természetfelfogására – pl. a Keats idézet -, ennek alakulására, illetve felbomlására. Ugyanis olyan rendszerekben gondolkozunk, amelyek ezt a természeti katasztrófát létrehozták – ahogyan fentebb Latour kapcsán említettem –, és ennek szerves része maga a nyelv, amit beszélünk, illetve az ehhez kapcsolt gondolkozásunk. Nyilvánvaló, hogy ha nem is expliciten, de maguk a versek is tematizálják a gondolkodás radikális megváltoztatásának szükségességét, ahogyan azt maga az elméleti háttér is teszi.

A testpoétika és a nyelvi reflexió – akarva-akaratlanul való – tematizálása rámutat a biopoétika egyik fontos kérdésére, azaz mennyire vagyunk képesek úgy egy egységes rendszerre reflektálni, hogy ne az egyén, a megszólaló köré szerveződjön a szöveg, a látásmód. Bár úgy gondolom, nem is feltétlen célja ennek a poétikának az egyéntől való teljes eltávolodás, mégis amennyiben a filozófiai, eszmei háttér az egyenlő rendszerek kapcsolatára, kölcsönhatására mutat rá, akkor kérdés, hogy mennyire megjeleníthető ez a szöveg szintjén? Amennyiben az objektív líra hagyományait követi, lehetőség lehet egy ilyen nyelvi regiszter kialakítására, viszont annak a veszélye fennáll, hogy az egyén mindig kívülállóként képes csak megszólalni ezekben a rendszerekben, aki egyszerre reflektál magára, helyzetére a rendszeren belül, és magára a rendszerre – azaz sosem lesz hiteles mint a rendszer eleme.

Bár távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem A ránk bízott kert jelentőségét, úgy gondolom, nagyon is fontos, hogy egy ilyen kötet megjelent, mert egyaránt meghatározó (lehet) a magyar biopoétikai irányzat további fejlődésében, alakulásában, illetve általánosan, mint világirodalmi antológia is fontos, mivel az egyetemes kortárs hangok megszólaltatása, szövegeik magyarra való fordítása minden szempontból hasznos és előremutató. Ugyanakkor a biopoétika ökológiai válsághoz való kapcsolódása – azaz az ökoköltészet – egy olyan térbe tereli az irodalmat, amely az (irodalom)politikai színezetet kap. Ezt természetesen elbírja a magyar irodalom és a szakma is, de ezzel – véleményem szerint – nem a szövegek kerülnek előtérbe, hanem az általuk közvetített ideológia (amivel, megintcsak önmagában semmi probléma).

A biopoétika, és általánosan a poszthumán irányzatok jelentős és fontos szerepet töltenek be a kortárs irodalmi/tudományos diskurzusokban. Sok olyan kérdésre és problémára vetítenek fényt, amelyek (talán) korlátozó módon befolyásolják gondolkozásunkat. De úgy gondolom, meghatározó sarkköve ennek a paradigmának, hogy mennyire képes eltávolodni az egyéntől, illetve képes-e ideológiák helyett rendszerekben és kapcsolódásokban megszólalni.

Felhasznált irodalom:

„Biopoétika”, Prae, 2018/1.

A ránk bízott kert, szerk. Bordás Máté, Sipos Tamás, Prae (Budapest: 2021), 2021.

Baluja Petra, A világirodalom kertészei, kulter.hu, 2021. https://www.kulter.hu/2021/10/a-rank-bizott-kert-antologia-interju/ (utoljára hozzáférve: 2021. dec. 18.)

Horváth Márk, Lovász Ádám, A határsértés technológiái, Kijárat Kiadó (Budapest: 2020), 83–116.

Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus, Prae (Budapest: 2019), 7–66, 98–150. Pataky Adrienn, A kortárs magyar líra elmúlt évtizedé

[1] előszó, Prae 2018.

[2] Sajnos sem absztraktot, sem felvételt vagy egyéb dokumentációt nem találtam a konferenciáról, csak a programleírást. Ezért ezt részletesebben nem érintem a továbbiakban.

[3] Pataky, 2019.

[4] Ua.

[5] Kulcsár-Szabó 2018.

[6] Horváth–Lovász, 2020, 86.

[7] Horváth–Lovász–Nemes 2019, 98.

[8] Uo. 99.

[9] Uo. 99.

[10] Vincze, 2021.

[11] Baluja, 2021.

 

[13] Pataky, 2019.

Szabolcsi Alexander