Kihallgatott magánbeszéd – A politikai költészet temporalitása az Örökhétfő című kötetben

„A megjelenésekor épp politikai, közéleti okú dühe miatt – még a korlátozott nyilvánosság körülményei ellenére is – roppant népszerű Örökhétfő verseinek utalásrendszere 1989 után lényegében érvényét vesztette, történelemkönyvek lapjaira szorult, mára megkopott. Ezek a versek ma nem úgy lépnek dialógusba olvasójukkal, mint ahogy azt harmincegynéhány éve tették.”[1] Petri György 1981-ben, az AB Független Kiadó kezelésében megjelent szamizdat kötet – amely az első magyar illegális kiadású verseskötet – kétségtelenül meghatározó irodalompolitikai és tágabban kultúrpolitikai jelentőséggel bír mind a mai napig. Viszont, ahogy a fentebb idézett Kabai Csaba által felvetett probléma is mutatja – vagyis a politikai korszak és miliő elévülése alapján – ez a fajta poétika olyan relevanciákkal rendelkezik, amelyek már a mai olvasó számára csak is múltbeliségükben, időben megszilárdult idegenségükben értelmezhetőek.

Az Örökhétfő kánonban elfoglalt helyét a recepció egyértelműen a politikai ellenbeszéd, a második nyilvánosság irodalmi reprezentációjaként határozza meg, viszont ennek jelenlegi poétikai relevanciája vitatott. Ebben a dolgozatban az említett Petri–kötet alapján vizsgálom a politikai költészet elévülésének lehetőségét, illetve általánosan Petri politikai költészetének poétikai jegyeit.

„A 70-es évek elejére, tehát lényegében Tandori, Petri és Oravecz fellépésekor a kritika viszonylag egybehangzóan felismerte a gyökeresen új nyelv- és költészetszemléletek jelentkezését, és azt is, hogy ezek kanonizációja korszakváltást eredményez majd. Elsősorban az említett költőknél, de nemzedékük számos tagjánál hasonlóképpen megfigyelhető a költészet megörökölt kultikus pozíciójának elutasítása, és a kultikus pozícióhoz tartozó nyelvek lebontása. Mindez az olvasói beállítódások átalakulásával is együtt járt, hiszen a költői beszéd olyan kitüntetett emberi megnyilvánulásnak számított, amely a közösség vagy a személy sorsát a maga nyelvi közvetítettségében hordozta.”[2] – Schein Gábor A magyar irodalom a 1960-as, ’70-es évek korszakának bevezetőjében meghatározza a lírai-én, a költőiség, illetve általánosan a szerzőiség intézményének átalakulását, miszerint Petriék generációja egy olyan modern, újholdas hagyományműködéssel néz szembe, ahol a költőiség legitimációját maga a kitüntetett szerep és a nyelv (még lényegében meg nem kérdőjelezett[3]) pozíciója biztosítja.

„Petri György politikai lírája azonban nem csak egy, a magyar irodalomban nagy múltú hagyomány folytatása, hanem annak újraértelmezése is. Az ő politikai költészete nem lázító-bujtogató […] nem váteszi, […] s nem is agitatív. Amikor politikai témához nyúl, azt nem valamely párt, érdekcsoport, osztály vagy nemzet nevében teszi, hanem mint magánember.”[4] Az Örökhétfő kiemelt helyzete elsősorban a megszólalás ellen-kultúra[5] helyzetéből származik, viszont ennek a megszólalónak (lírai-én) a pontos pozíciója vizsgálatra szorul. Ugyanis ez a beszéd nem olyan kollektív megszólalás, mint Ady vagy Petőfi esetében, ahol a költő reprezentatív jellege felerősödik és szubjektuma – a költői identitáson jegyein kívül – háttérbe szorul. Petrinél ugyan a reprezentáció megjelenik, de nem mint az egyén által képviselt kollektíva; a vezető (vátesz) szerepében, hanem a kollektíva tapasztalatainak egyénben összpontosuló szimbóluma. A versekben jelentkező lírai én továbbra is egy magánbeszéd, viszont egy olyan nyers (köznyelvi) versbeszéd, amely a korszak ellenkulturális miliőjét hitelesen leképezi.

A politikai költészet – jellegéből adódóan – az átlagos irodalmi befogadással szemben, egy periférikus olvasási stratégiát és ezzel együtt befogadói szerepkört hoz létre. Ezt tágabban a pártpolitikai eszmék érvényesüléseként érthetjük a szövegben, így minden politikai vers esetében az adott pártpolitikai irányzat (irányzatok) táborát jelölhetjük ki a primer befogadó csoportnak. Viszont ezt a 1980-as évek relációjában sokkal pontosabban a kádár-rezsim ellenpolitikájában határozhatjuk meg. „A határokat, tabukat a politikai költészet esetében nem a morál, vagy vallásos erkölcs írott/íratlan szabályai rögzítik, hanem egy lényegében illegitim, represszív-opresszív hatalmi mechanika oktrojálja, ezért a határsértés természete is más. Petri politikai lírája mint kortünet az adott politikai, társadalmi viszonyokra adott válasz. Ily módon nem függetleníthető azoktól a körülményektől, melyekre reflektálva megszületett.”[6] Kabai gondolatait követve fontos észrevennünk, hogy Petri (de általánosan a politikai költészet is) egy bizonyos politikai miliőnek a látleletét adja vissza verseiben, így annak relevanciája és relációi a versen kívülre mutatnak. A vers már nem (csak) az esztétikai, hagyománykövető, -közvetítő szinten működik, illetve már nem is (csak) az a fajta magánmitológia, amit a Magyarázatok M. számára kötet poétikai útként meghatároz. Itt már kiemelt helyzetbe kerül a versbeszélő (lírai én), a szerző, illetve a közvetítő médium szerepe mint a verset politikai szinten hitelesítő tényezők.

Az 1960-as, ’70-es évek líra-generációja (Tandori, Oravecz, Petri) meghatározó módon változtatja meg a líra működését. Nem csak a vers grammatikai és költői eszközei változnak meg, hanem a lírai én helyzete is, ugyanis már a verset nem hitelesíti a versbeszélő (eleve-adott) hagyományos pozíciója, azaz a megszólalás esztétikai igazsága[7] kérdésessé válik, új hitelességi lehetőségekre szorul. Az Örökhétfő esetében – ahogyan azt Grendelnél fentebb láttuk – a magánember, a kádár-rezsim értelmiségi polgáraként jelentkezik a verselbeszélő és hitelességét pontosan mindennapiságában éri el. Az irodalmi pátosztól eltávolított, és a köznapi nyelviséghez közelített líraiság megjelenik: a vulgaritásban (pl. „Ezek a szar kurvák, öregem, / mindentől felhúzzák az orrukat.” – K.M. szerelmes éneke; „s egymást alázza: aljas düheink, / nemes huzavonáink – mint a fing: / gyötrelmesek és nevetségesek” – Széljegyzet egy vitához); a szexualitásról való nyílt beszédben (pl. „Kávé, pálinka, cigaretta, szél: / a kedvek és a nedvek frissen áramlanak. / „Az ember” még / csupa tettvágy, csupa jóakarat.” – Van úgy is, hogy jön; „Igazad van, sehol se basznak. // Mi itt nem baszunk. / Dugom is el a rémült hernyót.” – A kukkoló éji dala); a köznyelvi regiszterben („de én libát faltam / az óvóhelyen” – Nagymama; „legalább tartsad a pofád, / úgyis szól mint a földrengés / mindig az a rohadt ágy” – Apokrif). Pomogáts Béla is hasonlóan fogalmaz a kötet nyelvi stílusáról: „az alternatív nyilvánosságban elhangzó független beszéd olyan kifejezésmódot követel, amely maga érzékelteti a politikai viszonyok világában tapasztalt hazugságot és erőszakot […]. Valójában innen eredhet az Örökhétfő (és a későbbi kötetek) politikai verseinek szándékosan alpári, durva, időnként az obszcenitással érintkező beszédmódja.”[8]  Látható, hogy az Örökhétfő versbeszélője egy olyan pozícióból és nyelven beszél, amely hitelességét a köznyelvhez, ellenkulturális identitáshoz, hétköznapi tematikákhoz való relációjából képzi, egy olyan magánember (vers)beszéde, amely a közösségi hangulatot reprezentálja és a politikai változásra való igényt nem létrehozza, hanem szimbolizálja.

Természetesen, az Örökhétfő hitelességét Petri 1980-as évekbeli helyzete, és a kötet szamizdat kiadása is erősíti, ugyanis az 1974-es Körülírt Zuhanás című kötete után publikálási tilalom alá helyezték, ami miatt – ha az Örökhétfő versbeszélőjével párhuzamosan tekintjük – bármilyen alkotása akkoriban a kitagadott, kívülálló helyzetéből volt olvasandó; az ellenkultúra alapját képezi, hogy olyan személyek által létrehozott kultúrát alkot, amelyet az állami kánon nem fogad el. Petri irodalompolitikai helyzete erősítette azt a fajta politikai identitást, amelyet az Örökhétfő képviselt; nem is jöhetett volna létre egy ilyen kötet a kádár-rezsim felügyelete alatt. Ehhez kapcsolódik, hogy a kötet szamizdatban való megjelenése csak tovább erősítette (ha nem létrehozta) ezt az ellenkulturális helyzetet, hitelességet nyert a hang, mert egy nem-tűrt alkotó tiltott kiadásában volt olvasható. Viszont ezzel poétikai problémákat is felfedezhetünk: Amit kimond, az a – politikai értelemben vett – kimondhatatlan. Veszélye, hogy e szabadságának foglyává válik, reciprok cenzorává önmagának, és saját igazságának keresése helyett azt gyűjtögeti, csak azt »engedi át«, csak azt véli profiljába tartozónak, ami kimondhatatlan.”[9] A szamizdat-irodalom és Petri politikai költészetének is problémáját képezi, hogy a kimondás, illetve a kimondott szó (vers), csak is a tiltott szerepében nyer legitimációt, csak is ellenbeszédként értelmezhető a megszólalás. „Ellenbeszéd tehát minden olyan megnyilvánulás, amely szembehelyezkedik a beszédközösség elvárásaival. Irodalmi alkotások esetében olyan művek, amelyek beszédmódja szembefordul a beszédközösség törvényeivel, az olvasói várakozásokkal, és tudatosan elutasítja egy részüket vagy valamennyit.”[10] Ahogyan Kabai is felhívja rá a figyelmet, a szamizdat-irodalom mindig az ellentmondás helyzetéből jön létre, így relevanciájában és temporalitásában is korlátozott.

A kérdés továbbra is az maradt, hogy ez a relevancia és temporalitás létrejöhet-e olyan történelmi horizontként, amelyet (mai) olvasóként továbbra is képesek vagyunk működtetni az Örökhétfő verseiben? Keresztury Tibor – a Petri-monográfiában – tárgyalja a politikai relevanciát, viszont ennél sokkal jelentőségteljesebbnek tartja az Örökhétfő kötetet: „[Nemcsak azért, mert] az esztétikai jelentésképzés komplexitása itt a leginkább konkrét, korszakfüggő szemantikai aktualitáshoz kötött, hanem mert az alkotásmód tartalmi, nyelvi önkontrolljának robbanásszerű felszabadulása a formaszerkezet eddig és ezután kikezdhetetlen időtállóságra is visszahat. […] a dilemma tágabb kontextusként fennáll: a kultuszképzés jegyeivel azt a törekvést ruházza föl, melynek jellegadó szemléleti-poétikai meghatározottsága a közösségi lírahagyomány elváráshorizontjával a legmélyebben szemben áll, amelynek személyiségfelfogása és magánérdekű, egyedi személyessége a kultikus befogadás kollektív azonosulására alkalmas képviseleti szerepformáktól messzemenően különbözik.”[11] Tehát amit itt Keresztury mentén észrevehetünk az az Örökhétfő poétikai sajátossága, azaz a „megszólaló”, a vers-beszélő kitüntetett szerepe. Ez egyfajta stilisztikai váltást is jelent Petri költészetében, a versnyelve átalakul, ahogyan ez a versbeszélői pozíció megkívánja az ellenkultúrához hű és reprezentatív nyelv használatát, továbbá olyan (történelmileg) tematikus kontextusban határozza meg magát, amely már a megjelenés idejében is fennállt. Az Örökhétfő esetében beszélhetünk történelmi távlatról, amely nem biztosítja a primer megértés minden lehetőségét, viszont be kell látnunk, hogy maga a kötet már akkor egy olyan kitüntetett kultúrpolitikai és lírapoétikai pozícióból szólal meg, amely tisztában van saját történelmiségével és így temporális korlátoltságával. A szamizdat kiadás, a politikai relevanciák, illetve általánosan egy elnyomó rezsimben működő ellenkultúrában születő reakció önmagában hordozza annak ideiglenes relevanciáját. Bármennyire is problematizáljuk az Örökhétfő jelenlegi befogadásának lehetőségét, az ellenkultúra nyelve, az opresszív-reaktív párhuzam nyilvánvalóvá válik a kötet olvasásából történelmi kontextus nélkül is.

Ha példának vesszük a Kukkoló éji dala című verset, akkor rá tudunk mutatni ennek a kötetnek a karakterjegyeire.

A vers tematikája a megfigyelés, pontosabban (1) a megfigyelés, mint állapot (a látás által való kisajátítás), (2) a megfigyelés mint egy adott rendszeren kívülről történő rálátás, illetve (3) ennek visszahatása magára a megfigyelőre és annak rendszerére. A lírai-én pozíciója egyszerre feltételez egy eltávolodást („a szomszéd házban”), illetve ezzel az idegen (mégis szomszéd) világgal való – lehetséges – azonosulást („akár a szomszéd házban is lehetnénk”). A „kukkoló” személyét alapvetően a kívülállás határozza meg, egy olyan személy, aki úgy vesz részt (közösségi) interakciókban, hogy Ő annak mindig csak a külső megfigyelője. Élvezete is ebből a külső állapotból fakad, ugyanis a ’rejtve levés’ egy olyan kisajátítása a másik (megfigyelt) embernek, amelyben mindig a megfigyelő marad a kisajátító pozícióban. „»Ha a pillantások beszélni tudnak«: Lockwood pillantása (look), mely a »szavakkal« ki nem mondott vágyát fogalmazza meg, azt érzékelteti, hogy a leskelődés (looking) egyszerre kifejezésmód és élvezetforrás. Azonban – mint sok tényleges voyeur – Lockwood nem tudja élvezni a leskelődését, ha pillantását felfedezték. […] egy pszichikai struktúrát sejtet, miszerint egy nő, aki viszonozza a pillantást (looks a return), a férfit mozdulatlanságára kárhoztatja, megfosztja önuralmától – gyakorlatilag megbénítja”.[12] A feminista kritikának általános fogalmai között szerepel a megfigyelés, kisajátítás, leskelődés, általánosan a tekintet által való férfiközpontú, elnyomó hierarchikus struktúrát működtetése. Nem célom a dolgozaton belül a verset – konkrétabban – feminista irodalomkritika szempontjai alapján elemezni, de ha a kontextust kitágítjuk[13], könnyen belátható, hogy a megfigyelés minden esetben egy hatalmi pozíció, amiben a „pillantás viszonzása” vagy annak lehetősége félelmet és ezzel izgalmat gerjeszt a megfigyelőben.

Petri esetében viszont ez azért nem válik klisévé, mert a hatalmi pozíciót általános lehetőségként kínálja fel, a zárójeles részben – „Jóllehet ha az (innen nézvést) / szomszéd házban lennénk” – a saját kisajátító pozíciójára reflektál. Azaz a „kukkoló” mindig saját magára reflektál azzal, hogy másokat megfigyel. A voyeur vágyait éli ki mások kisajátításával, így minden megfigyelés önmeghatározásának alapját képezi. Viszont ez az identifikáció jelentőségét veszti, ha bárkire kiterjeszthetővé, általánossá válik: egy kukkoló – mint kisajátító pozíció – érvényét veszti, ha más kukkolók veszik körül. A kisajátítani és kiszolgáltatva lenni jelen esetben ugyanaz: a lírai-én saját kiszolgáltatottságára ébred rá azzal, hogy másokat kisajátít. Visszatérve az problémafelvetésre, miszerint olvasható-e az Örökhétfő kötet történelmi és politikai kontextus nélkül,  annyiban igazat kell adnunk Kabai Csabának, hogy a megfigyelés (besúgás) egyértelműen a kádár-rendszerben élő személy léttapasztalata, amely önmagában sokkal mélyebb és rejtettebb konnotációkat fed, egy olyan személy számára, aki megélte ezt a léttapasztalatot. De, ahogyan bármilyen másik olvasás idejétől időben (és térben) távol levő műről beszélünk, ez is csak a befogadás egy lehetséges rétege, amely nem korlátozó módon, hanem a pillanatnyi befogadást kiegészítő módon tud működni.

„Az a változat azonban, melyet az Örökhétfő a korábbi állomásokhoz hasonló befejezettséggel felmutat, a látásmód s a formanyelv stilizáló, elidegenítő, deretorizáló mozzanatinak provokatív elemeit olyan mértékben radikalizálja és abszolutizálja, hogy ebben a költészetben s a magyar líra hagyományban eddig egyaránt ismeretlen regisztereket szólaltat meg”.[14]  Összeségében az Örökhétfő korszakos jelentősége elvitathatalan, ugyanis mint kultúrpolitikai tett (szamizdat, az ellenkultúra megszólalásának lehetősége) a kádár rendszerben működő irodalom kiemelkedő kötetének tekinthető. De ettől függetlenül is, ahogy Keresztury is fogalmaz fentebb, az Örökhétfő meghatározó poétikai elemeket képes felmutatni egyaránt Petri pályáján, és egyaránt az akkori kortársköltészeti palettán.

Felhasznált irodalom:

Beth Newman: „A szemlélő helyzete”: nemi szerepek, narráció és  tekintet  az  Üvöltő  szelekben. In Bókay Antal – Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása (Budapest: Osiris, 2022), 583–597.

Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története (Budapest: Kalligram, 2019.).

Kabai Csaba, „»gyűlik puhán a korszak mocska«”, Irodalomismeret 3. sz. (2013), 79–84.

Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010). https://mersz.hu/gintli-magyar-irodalom (utoljára hozzáférve: 2022 05. 11.).

Pomogáts Béla, „A politikai költészete rehabilitása”, Tiszatáj 55, 6. sz. (2001), 64–72.

Radnóti Sándor, Valami az első szamizdat-verseskötetről (1982), http://beszelo.c3.hu/cikkek/valami-az-elso-szamizdat-verseskotetrol (utoljára hozzáférve: 2022 05. 11.).

---

[1] Kabai Csaba, „»gyűlik puhán a korszak mocska«”, Irodalomismeret 3. sz. (2013): 82.

[2] Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010). https://mersz.hu/gintli-magyar-irodalom (utoljára hozzáférve: 2022 05. 11.).

[3] Ez az újholdas generációban még nem jelentkező nyelvi fordulatra értendő, amely a nyelvi kifejezést, a megszólalást (mint aposztrophé), a szó és fogalom (jelentés) kapcsolatát még evidenciaként kezelte. (Természetesen ez csak is a Petri-generáció felől nézve értelmezhető)

[4] Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története (Budapest: Kalligram, 2019.), 480–481.

[5] A nemzeti kultúra, a propaganda elleni.

[6] Kabai (2013), 80.

[7] Az esztétikai igazság jelen esetben a versben hitelességét nyert alakzatokat, gondolatokat jelöli, amelyet a poétikai-eszközök használata (versforma, költői-képek, drámai helyzet) hoz létre.

[8] Pomogáts Béla, „A politikai költészete rehabilitása”, Tiszatáj 55, 6. sz. (2001), 68–69.

[9] Radnóti Sándor, Valami az első szamizdat-verseskötetről (1982), http://beszelo.c3.hu/cikkek/valami-az-elso-szamizdat-verseskotetrol (utoljára hozzáférve: 2022 05. 11.).

[10] Kabai (2013), 80.

[11] Keresztury Tibor, Petri György (Budapest: Magvető, 2015), 117.

[12] Beth Newman: „A szemlélő helyzete”: nemi szerepek, narráció és  tekintet  az  Üvöltő  szelekben. In Bókay Antal – Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása (Budapest: Osiris, 2022), 585.

[13] Természetesen, maga a Petri vers is működtet bizonyos nemi szerepeket, illetve erősen a lírai-én pozíciója nyíltan androcentrikus természetű. Viszont a terjedelem hiányában erre itt részletesen nem térnék ki.

[14] Keresztury (2015), 120.

Szabolcsi Alexander