Fiatal irodalmárként, látva a jelenlegi oktatási helyzetet, illetve a kortárs irodalom széttartó, helyenként kirekesztő tendenciáit (bár talán ez mindig is így volt), úgy gondolom a legfontosabb, hogy minél több új embert tudjunk integrálni ebbe a közegbe. Két éve, hogy elindítottuk a Nincs online folyóiratot, hetente érkeznek a lelkesebbnél lelkesebb emberek levelei a szövegeikkel – amik ha kiforratlanok, ha nem –, belépési szándékkal jelentkeznek a kortárs irodalom ajtajában. Ez a folyamat természetesen ennél összetettebb, de az első szövegek, publikációk megírása az egyik fontos mozzanat az elinduláshoz. Magamtól kissé elvonatkoztatva, nyilván a fő összekötő kapocs a szerkesztő lenne, de én még egy lépéssel korábbról indulnék és a szövegek keletkezéséről, azoknak formálódásáról szeretnék írni. Ezeknek az intézményesített formája pedig a műhely[1].

A műhely – típustól függetlenül – szöveggondozásra épül. Ez lehet a szöveg megszületésének elősegítése, egy közös projekt kialakítása/szervezése, egy lapszám, antológia vagy kötet megalkotása, vagy a már késznek gondolt szövegek szemlézése, kritizálása. Bárhol is lépünk be a szövegalkotás folyamatába, a szöveg – még a konvencionálisan is késznek nyilvánított szöveg – alakítható, recenzálható. Természetesen itt a szöveg fogalma az összes írásos formátumú alkotást lefedi, így ide érthető az is, ha egy nagyobb kiadói szerkesztőgárda együttesen szerkeszt meg egy kéziratot, és az is, ha egy szépírói műhelyben egy kreatív írásos feladatot teljesít egy csoport. A következő lépés pedig egy cél meghatározása lenne, viszont ezt csak is műhelyspecifikusan tudnánk megadni, nyilvánvaló, hogy a szerkesztői műhelynek a célja egy kiadható szöveg létrehozása, ugyanakkor ez már egy szépírói műhelyben kevéssé elmondható: ott nem az a cél, hogy a szöveget „kész”-nek, publikálhatónak nyilvánítsuk. Bár logikus lenne, de elég csak egy (szépirodalmi) műhelyt megjárnunk, hogy tudjuk, az adott csoport nem szívesen „tör pálcát” a szöveg felett. Továbbá érdekes kérdés lehet, hogy maga a műhely milyen szellemiség és/vagy gyakorlat köré szerveződik, mennyire releváns az egyéni vagy közös alkotás, és a résztvevők életkora, szakmai pozíciója milyen diskurzust kíván meg. Érdemes látnunk a különbségeket: egy tinédzserekből vagy friss egyetemistákból szerveződő műhely – akár legyen szépirodalmi, akár specifikusabb –, alapvetően több hangsúlyt fog fektetni az alapvető ismeretek elsajátításához, átadásához, mint például egy már szakmailag elhelyezkedett, tapasztaltabb csoport. Utóbbinál természetesen már nem az alapok, hanem sokkal inkább a meglévő, vagy az indulás után kialakult akadályok, szakmai nehézségek leküzdése a cél. Nyilvánvaló, hogy általánosságokat határozok meg, ezek nem kritériumoknak tekintendők, sokkal inkább átfogó jelenségek, amikhez bármelyik sarkon találhatunk beszédes kivételeket. Ezekkel csupán egy ideális műhely kritériumainak próbálom felvázolni a lehetőségét, ami – véleményem szerint – az egységes gyakorlattal rendelkező, korspecifikus és körültekintő működés. Úgy, hogy ez semmilyen esetben ne legyen kirekesztő.

A továbbiakban azokat a műhelytípusokat szeretném meghatározni, amelyekbe volt lehetőségem belelátni, illetve részt venni bennük. Három műhelyt tudok szemlére venni, közös bennük, hogy mind fiatalokkal foglalkozó szépírói műhelyek, ahol elsősorban a már megírt szövegek kritizálása, javítása a cél. Az első, amiben érthető okokból a legtöbb tapasztalatom van, az a Nincs-műhely, de volt tapasztalatom a tavaly ősszel futó PBÚ-s Szövegező[2] műhelyben, plusz – még ha rövid ideig is – de a FISZ-műhelyben is.

Bár a céljuk és közönségük megegyezik, utóbbi sokszor fedi is egymást, gyakorlataik eltérőek. A FISZ és Nincs alapvetően csak a hozott szövegekre koncentrál, előbbinél a szerző kiléte nyilvánvaló, maga a szerző olvassa fel a hozott művét, és minden módja megvan arra, hogy kommentálja vagy kiegészítse; utóbbinál a szerző anonim marad a foglalkozás alatt, ott csak a szöveg beszél magáért. A Szövegező annyiban tér el ettől, hogy sokkal jobban ráhangolja a résztvevőket, egyrészt a közös/csoportos működésre, másrészt az alkotás (akár spontán) folyamataira. Fontos látnunk, hogy a műhelyek egyik alapvető kérdése az integráció – a műhelyek több alkalmas működése során emberek jönnek-mennek, sokszor a második, harmadik alkalomra már radikálisan átrendeződik a műhely összetétele. Ezt sokszor az határozza meg, hogy az elsőn – érthető okokból – sokkal több érdeklődőt találunk, aztán idővel már csak az elhivatott, munkára kész emberek maradnak. Bár arra is van példa, főleg az olyan műhelyeknél, akik rendszeresen, hosszabb időszakokra szerveződnek, hogy folyamatosan jönnek új emberek. A probléma pedig – legalábbis ahogyan én látom –, hogy az új emberek integrációja mindig kérdéses: maga a résztvevő sem (feltétlen) akarja felhívni magára a figyelmet, hiszen az új környezetben inkább előbb felmérné a terepet, az erőviszonyokat és majd utána tenne csak biztos lépéseket, továbbá a csoport felől nézvést is, a már meglévő dinamikát nem feltétlen akarja megszakítani a műhely. Ez persze nem annyira fekete-fehér és központi probléma, mint ahogy itt körbejárom, de személyes tapasztalatom, hogy adott esetben a résztvevők tudatos integrációjának elmaradása kedvüket veheti a további műhelylátogatástól.

Erre a problémára két gyakorlatot láttam, az első – egy pedagógus ismerősöm által megnevezett – „poroszos-módszer”[3], a második a kreatív-írásos feladatokra épülő integráció. A „poroszos-módszer” annyit jelent, hogy az új résztvevők saját energiájuk és bátorságuk árán integrálódnak be a műhely működésébe. Jelen esetben ez a fiatal egyetemisták, kezdő irodalmárok/írók/szerzők esetében lehet kiemelkedően fontos, ugyanis – részben – ez az egyik első találkozásuk a szakmával, az itt kapott tapasztalatok, amik eleinte meghatározzák a közeghez való viszonyulásukat. Ez jó is és rossz is. Jó, abból a szempontból, hogy a kortárs irodalmi közélet és szakmai elhelyezkedés javarészt a személyes erőbefektetésre épít, legalábbis ez van hangsúlyban. A klikkek, társaságok, csoportok és más intézményesen működő szervezetekben az egyéni integráció kulcs, és ezt fontos is elsajátítani. Rossz, abból a szempontból, hogy (talán, túl szűk) szűrőként működik. Itt nem feltétlen a szöveg minősége, annak javítására, átalakítására való készség és fejlődés az, ami döntő jelentőséggel bír a jövőbeli szakmai elhelyezkedésben, hanem egyszerűen a közösséghez való kapcsolódás milyensége. Nem gondolom feltétlen, hogy ez átfogóan egy ténylegesen rossz működése a műhelynek, aki a szakmában szeretne elhelyezkedni, az mind regiszterben, stílusban, tudásban és érdeklődésben (valamilyen szinten) tudjon ahhoz a közeghez kapcsolódni, amihez kapcsolódni kívánkozik. De ennek megvannak a specifikus problémái, és azok a fiatalok, akiknek még akár egyetemi terekben sem nyílt lehetősége arra, hogy a kortárs irodalmi diskurzusokra rálátást kapjon. Ilyenkor lehet negatív kifutású, sőt akár diszkriminatív a „poroszos-módszer”, hogyha nem vagyunk tekintettel a csoport életkorból és szakmai tudásából származó különbségekre.

Erre – eddig – a legjobb megoldást a Szövegező[4]műhelyen láttam, ahol is az integráció (még ha nem is ezen volt a hangsúly) természetesen történt a kreatív-írós feladatok által. Ez elsősorban Vajna Ádám érdeme, aki az akkori négy alkalmas a Szövegező meghívott vezetője volt. Ádám minden alkalomra egy újabb feladattal készült, ilyen feladat volt például, hogy keressünk az adott térben egy tárgyat és abból próbáljunk meg valamilyen szöveget alkotni, vagy például volt olyan feladat is, hogy egy már meglévő szöveg végét kellett átírnunk, vagy megváltoztatni teljesen, vagy folytatni a sztorit. Ezek a feladatok, azon kívül, hogy magát a csoportdinamikát is kellő gyorsasággal és eleganciával teremtették meg, képesek voltak az újonnan érkező embereket integrálni. Ahogy fentebb is tematizáltam, ez nagyon is fontos a korcsoportot tekintve. A csoport nagy részét olyan emberek tették ki, akik még nem, vagy alig publikáltak, és a szakmai ismereteik inkább csak felszínesek. Ezért az ilyen és ehhez hasonló feladatok nagyon is előremutatóan működnek egy fiatalokra koncentráló műhely esetében.

Amit még érdekes lehet megemlíteni, az a szerzőség intézményének tudatossága. Nem éles ellentét, mégis úgy éreztem, a Nincs-műhely, és a másik kettő műhely működésében kiemelt szerepet kap, hogy a Nincs ettől eltekint. Nem reklámozni vagy eladni próbálom azt a fajta iskolát, amit képviselünk, csak – ahogy eddig is tettem – körbejárni a problémát. Ugyancsak azt gondolom, hogy a szerzőség intézményének fenntartása és az attól való eltekintés egyaránt lehet jó gyakorlat. A Szövegező és a FISZ esetében is úgy éreztem a szerző-befogadó(k) között egy párbeszéd jön létre az adott szövegen keresztül, amely elsősorban a szerzői intenciók működéséről és tágabb viszonylatban az adott szöveg más, hasonló jellegű, szövegekhez képest hogyan tud érvényesülni. Ha a szerző kilététől eltekintünk, akkor pedig nem a szerző-befogadó(k) párbeszédet láthatjuk, hanem a szöveg életének, utóéletének lehetőségeit. Az „anonim szöveg”[5] pont ugyanolyan tapasztalat, mint ahogyan egy hétköznapi miliőben – folyóiratban, weboldalon, antológiában – szereplő szöveggel találkoznánk, bármennyire is nézünk körbe, a szerzőt sehol nem találjuk. A kérdéseinkre csak is a szöveg tud választ adni.

Személy szerint – és itt sajnos nem tudok pártatlan maradni – az utóbbi mellett teszem le a voksom, pusztán gyakorlati szempontból. A szöveg mindig önmagáért beszél. De belátom, hogy nem minden problémát fed le ez a fajta iskola, velem is előfordult már, hogy csak azért fedtem fel kilétem egy Nincses műhely során, hogy arra kapjak választ, amit szerintem a műhely résztvevői eddig nem vettek észre. (Bár igazából észrevették, csak én nem értettem, mit mondanak.)

Nyilvánvalóan még rengeteg szempontból meg lehetne közelíteni a műhelyezés fogalmát, gyakorlatát, célját. Ahány műhely, annyi probléma és megoldás. Főleg, ha eltekintünk az irodalom területéről, a filmes, drámás, fotós talán pont ennyi mondanivalóval rendelkeznek, ha nem többel. A legfontosabb mégis az egészben az, hogy csoportként hogyan tud együttműködni a műhely, mennyire képes egy temporális közösséget megteremteni, ami egyszerre spontán és természetes. És a fiatal irodalmárok, szerzők, alkotók számára – saját pozíciómból – a közösségi összetartást látom a legfontosabbnak, amelynek egyik sarokköve a műhelyezés.

[1] A tisztázás végett: ebben az esszében csak szövegközpontú műhelyekről lesz szó.

[2] A Szövegező jelenlegi felállás szerint – sajnos – csak négy alkalmat élt meg. Remélhetőleg a jövőben következnek majd újabb évadok.

[3] Érdekes lehet az esszé első mondatára visszavetíteni ezt a fogalmat. A „poroszos-módszer” talán ez egyik sarokköve a kortárs művészeti és tudományos szerveződéseknek. Aki nem tartja a lépést, lemarad. Aki nem úgy csinálja, mint mi, kimarad. Természetesen, megvannak az előremutató kivételek, így akinek nem inge…

[4] Magáról a Szövegezőről bővebben olvashattok Korsós Gergő tudósításaiban itt.

[5] Jelen esetben az anonim azt jelenti, hogy a szerző kiléte fedett. Ez akkor is jelentőséggel lehet a mindennapi olvasási rutinjainkban, ha képesek vagyunk egy nevet társítani a szöveghez. Az implicit szerző működéséről itt részletesebben nem beszélek, csak felhívom rá a figyelmet.

Szabolcsi Alexander