A Valami követ és A kör szerelemgyereke

Parker Finn első nagyjátékfilmje már expozíciójában próbára teszi nézőjét: főhősünk, a pszichiáterként dolgozó Dr. Rose Cotter két felkavaró haláleset szemtanúja lesz pár perc leforgása alatt. Az első, édesanyjához kötődő flashback a pszichológai alapokat hivatott lefektetni, míg a második, pánciense öngyilkosságához köthető trauma a horrort kiváltó incidensként funkcionál. A két trauma kezdetben párhuzamosan, majd mindinkább egybefonódva kíséri végig a pszichiátert, a lélektani vonulat csupán az utolsó harmadban hátrál meg és hajt fejet a puszta erőszak és sokkolás előtt.

A történet kezdő képsoraiban Rose emlékeibe nyerhetünk betekintést, egészen pontosan egy olyan pillanatba, amely egy életre meghatározza személyisége további alakulását, ekkor nyit rá ugyanis édesanyjára, aki holtan fekszik az ágyon. A film már a kezdetektől fogva tudatosítja a nézőben, miért lehet a nő potenciális áldozat a szörny számára, és ügyesen fekteti le a későbbi valóság-fantázia keveredés alapjait.

Az ismeretlen, emberről emberre terjedő gonosz entitás nem újkeletű toposz a horrorzsánerben, elég a Valami követ bárki külsejét magára venni képes rémére vagy a Dolog antropomorf alakváltójára gondolnunk. A rém megpillantását követő, rövid időn belül bekövetkező, elkerülhetlennek tűnő halál pedig A kör egyhetes ultimátumát idézi. Finn ugyanakkor magabiztosan vezeti végig nézőjét a filmen, bizonytalansága néhány elhibázott vagy pontatlanul időzített jumpscare-ben nyilvánul csupán meg, ami egy elsőfilmnél talán tolerálható hiányosság.

A Valami követhez kapcsolódó legnyilvánvalóbb megoldás az entitás vírus-jellege, amit tovább kell adni annak érdekében, hogy megtörjük a ciklikusan ismétlődő eseménysort. Azonban míg a Valami követ a szexualitás témakörét járta körül, a Mosolyogj! a trauma kérdését taglalja, azt vizsgálva, hogy lehetséges-e végérvényesen magunk mögött hagyni múltbéli történéseket, amelyek a mai napig hatással vannak ránk. Rose traumája édesanyja öngyilkossága, amit képtelen volt megelőzni, úgy érzi, cserbenhagyta őt. Ezen túlmenően sok információt nem kínál a film a főhőst illetően, elsődleges attríbútuma traumatizáltságából fakad, ami mellett talán foglalkozása emelhető ki, ez a két tényező azonban tökéletesen elég ahhoz, hogy megalapozza a horrort. A szörny mintegy reprodukálja az idegösszeomlás tüneteit, egyre inkább összemosva a valóság és a képzelet határát, Rose számára mégsem ez a legrémisztőbb, hanem annak a lehetősége, hogy édesanyja mentális betegsége egyszerre volt örökletes és elkerülhetetlen, és a korai trauma örökre meghatározza sorsát. Rose egész filmen átívelő célja –  és ezáltal a film legfőbb tétje – tehát a gyermekkori trauma feldolgozása, amely ha sikerrel jár, utat nyithat a konfrontáció, az elfogadás, és végül az elengedés felé.

Két mellékszereplő kiemelése fontos a történet további bemutatása szempontjából. Rose múltja jelenlegi kapcsolataira is hatással van, ami két dimenzióban érezhető különösen: a jelenelegi barátjával, Trevorral és exével, Joellel kapcsolatban, akik eltrérően reagálnak a nő egyre fokozódó látomásaira. Trevor már a film kezdetén távolságtartóbb, ami csak tovább romlik a történet előrehaladtával. Joel ugyanakkor Trevor ellenpontja, aki lépten-nyomon igyekszik segíteni egykori barátnőjét, sőt, rendőri mivoltát kihasználva információkat is szolgáltat neki a korábbi öngyilkosságokról, amiknek közük lehet az entitáshoz. Rose az ő segítségével kerül egyre közelebb az események mögött meghúzódó, kezdetben véletlenszerűnek vélt láncolathoz, amelynek felfejtése során Rose egyre inkább a szörnnyel való szembesülés irányába halad. 

A film dramaturgiája egyszerű ívet követ: a kezdeti traumatikus eseményt megmagyarázhatatlan víziók követik, még a kötelező nyomozós szál is megjelenik, hiszen Rose-nak mindössze pár napja van, mielőtt ő is a páncienséhez hasonló sorsra jut és a víziók öngyilkosságba hajszolják. A „szörny” megjelenése különösen nyugtalanító, az eltorzult, természetellenes mosolyba fagyott arcok kifejezetten rémisztő hatást keltenek, ráadásul bármelyik karakteren feltűnhetnek, legyen az családtag, kolléga vagy éppen szerető. És ez az, aminek köszönhetően a Mosolyogj! végig hatása alatt képes tartani nézőjét: soha nem lehet tudni, honnan jön a következő borzalom, és ez még akkor is igaz, ha a szóban forgó esemény végül egy egyszerű jumpscare-ben oldódik fel.

Banális megoldásait ugyanakkor helyenként egész kreatívan ellenpontozza a rendező. A trailerben már elsütött fejleesős kép még az előzetes ismeretekkel együtt is ijesztő, de a feszültségteremtés egyébként is igen jól működik a film egyes pontjain: a szoba mélyének sötétjéből alig hallhatóan előkúszó suttogás például kifejezetten hatásos, ahogyan a szoba ajtajában fel-felbukkanó árnyékalak is sikeresen teremt baljós atmoszférát. Talán ennek köszönhető, hogy az időről időre bevágott autókürtök még sokadik alkalommal is elérik céljukat annak ellenére, hogy meglehetősen egyszerű megoldással oldják fel az addig kifejezetten ügyesen adagolt feszültséget.

A Mosolyogj! egy kifejezetten jól átgondolt, kreatív horror, ami érdekes és meglepő módon tákol össze bejáratott horrorelemeket. Rose mentális pokoljárása képes annyi újdonsággal szolgálni, hogy a más filmekből már ismert megoldások ellenére frissnek hasson a film. Finn egyik legnagyobb erénye a valóság és a képzelet ügyes összemosása: a pszichiáter megérkezése, az unokaöcs szülinapi zsúrja, a pszichiátriás rémálom vagy a bekapcsoló riasztó és az azt követő hívás mind-mind ügyesen játszik a nézői elvárásokkal, és váratlan megoldásokkal cselezi ki azokat.

A mindenütt jelenlévő fenyegetettséget tovább fokozzák a korábbi öngyilkosságok szörnyűségei, amikkel Rose nyomozása során találkozik. Ez egyúttal vállalt célja a filmnek, hiszen a sokkolás, az áldozatban kiváltott minél nagyobb trauma az entitás átruházásanak egyetlen eszköze. Hiába megalapozott azonban tematikusan a brutalitás, helyenként mégis öncélúnak hat, Finn ugyanis semmit sem hagy a képzeletre, minden szörnyűségről behatóan tudósít. A Démonok közöttet és az Azt megidéző kísértetházas végjáték ugyan komplettálja a néző sokkolása érdekében felsorakoztatott eszközök palettáját, de kétségkívül kevésbé hatásos és komolyan vehető, mint szeretné. Ráadásul itt mutatkozik meg leginkább kegyetlensége, ami egy indokolatlanul gonosz végkifejletet eredményez. A film által felvetett, a trauma mibenlétét és az abból való kigyógyulás lehetőségét vizsgáló megközelítésmód magában hordoz egy potenciálisan átgondoltabb és mélyebb eszmeiséggel bíró horrort, de sajnálatos módon a történet előrehaladtával Finn egyre inkább letér erről az útról és a puszta szórakoztatás mellett teszi le voksát.

Pszichológiai horrorként tehát csak egy darabig működik jól a film, a kezdetben magával ragadó lendület nem tart ki a film végéig, ami így az érzelmi dimenziót teljes mértékben nélkülözve a fináléra egyszerű ijesztgetésbe süllyed. De legalább az jól megy neki.

Mészáros Dániel

Forrás:

https://www.newyorker.com/magazine/2022/01/03/the-case-against-the-trauma-plot