Munk Veronika, a Telex alapítója az Ukrajnában végzett munkájukról kérdezte Nyilas Gergely újságírót és Huszti István fotográfust kedden az ELTE Bölcsészettudományi Karán.

„Felnőtteket láttunk sírni, gyerekeket nem. Nekik a háború a mindennapok részévé vált, sokszor láttuk őket katonásdit játszva: számukra ez volt a norma.”

November 8-án délelőtt Munk Veronika a Média és Kommunikáció Tanszék újságírás tanára, a Telex tartalomfejlesztési vezetője beszélgetett Nyilas Gergely és Huszti István haditudósítókkal az ELTE-n. (Nyilas neve már sokaknak ismerős lehetett, hiszen ő volt az, aki 2015-ben bevándorlónak adva ki magát bejutott az ásotthalmi menekülttáborba.) A teremben sok érdeklődő gyűlt össze, akik a beszélgetés végeztével kérdéseikre is választ kaphattak az újságíróktól. A rendezvény egésze alatt egy Huszti által készített fotókból készült vetítést is végignézhettek az esemény résztvevői, amely végig kiegészítette, felerősítette a szóban elhangzottakat.

Egy ráhangolódó, bevezető videó közös megtekintése után kiderült, hogy István és Gergely a háború kitörése óta összesen körülbelül 3 hónapot töltöttek Ukrajnában. Elmondásaik alapján már évekkel a háború kitörése előtt is csináltak kint riportokat. Egy nagyobb, az országról és az ott élő emberekről szóló ún. feature anyag elkészítésén dolgoztak éppen, amikor hírt kaptak a lerohanásról, aminek következtében az anyag végül is sosem készült el. Az újságírók ezt mégsem kudarcként könyvelték el, hiszen így lehetőségük lett megmutatni a békebeli állapotokat is. A két tudósító felhívta a figyelmet az időzítés fontosságára: a szakmájukban elengedhetetlen érzék ez, hiszen ők emiatt „csúsztak le” a háború kirobbanásáról.

Vera első kérdésére a két szakember elmondta, hogyan jutottak az újságírás területére, illetve azon belül is a hadi újságíráshoz.

„Tíz-tizenegy éves korom óta tudom, hogy újságíró szeretnék lenni, sőt, moszkvai tudósító (ami végül voltam is öt évig). A családommal három évet kint töltöttünk gyermekkoromban Moszkvában, szovjet iskolába is jártam ez idő alatt.  Annak felismerése, hogy történelmi időket élünk, orientált az újságírás felé. Szegeden végeztem történelem és kommunikáció szakon, és még egyetemistaként kipróbálhattam magam újságíróként – szerintem akkor erre több lehetőség volt, mint ma, több volt a sajtóorgánum is, szóval nekem kicsit könnyebb dolgom volt ezzel, mint a maiaknak” – válaszolt Gergely.

„Mivel a szocializmusban szocializálódtam, nekem az újságok mutatták a világot. A fotókat nézve úgy éreztem, hogy nagyon szívesen csinálnék én is ilyeneket. Tizenöt év alkalmazott fotográfia után a sajtóban kezdtem el fényképezni szabadúszóként, aztán kerültem az Indexhez, most a Telexnél vagyok. Jól érzem magam a fotózsurnalizmusban, szeretem csinálni. A fotográfia tökéletes eszköz a valóság megragadására: megmutatja, milyen életek mentek tönkre, mi minden pusztult el” – mondta el a fotózás kapcsán István.

A beszélgetés következő szakaszában a hadi tudósítás financiális oldalába is bepillanthattak a jelenlévők: a műfaj igen költséges, a Telex olvasói támogatása nélkül kivitelezhetetlen lenne. Az újságírók szerint sok dolgot csak pénzzel lehet megoldani ilyen helyzetekben (pl. a navigációkérés akár 100-700 eurós napi kiadást is jelenthet). Esetükben ezeket a költségeket gyakran meg tudták spórolni, hiszen megvoltak a korábbi ismeretségeik, továbbá Gergő beszéli a nyelvet is, ami ugyancsak hatalmas könnyebbséget jelentett számukra. Így nem voltak elveszettek a külföldi terepen és nem igényelt annyi felkészülést sem a terepmunka, mint más országokban igényelt volna.

Az „átlagos” újságírói terepmunka és a hadi tudósítás vonatkozásában Gergő elmondta, hogy nem érzi helyénvalónak a háborús tudósító kifejezést, hiszen vannak körülmények, helyzetek, melyben a tudósító tudósítóként működik, és egyszerűen a munkája része az, amit csinál. Ellenben mégis kiemelt néhány jellegzetességet, ami a háborús zsurnalisztika sajátja:

„Annyiban persze más ez a helyzet a többitől, hogy ide viszünk magunkkal golyóálló mellényt és sisakot is. Bár engem a nyers katonai rész nem vonz, inkább az, hogy a civil életre milyen hatással van a háború – ez sokkal megrázóbb is. Gyakran tapasztaljuk, hogy rakétabecsapódás után a nincstelen családok megkínálnak minket kávéval, vagy akármivel, amit össze tudnak szedni – ez a kedvesség zavarba ejtő egy ilyen közegben, és mélyebb hatással is van rám, mint a nyers pusztítás.”

István elmondta, hogy azt tartják mindig szem előtt, amikor a munkával járó lelki nehézségekkel kell megküzdeniük (mint a tömegsírok exhumálása, a holttestek látványa, a robbantások vagy a nélkülözés) hogy azokon a helyeken is emberek élnek, mint bárhol máshol. Ehhez kapcsolódóan még hozzátették, hogy megkönnyíti az emberekkel való munkájukat a hatalmas PRESS felirat is a ruházatukon: eleinte nem tüntették fel, ami többszörös igazoltatásokhoz vezetett, hiszen gyakran kémeknek nézték őket, erős volt a bizalmatlanság. Habár az orosz mesterlövészektől (akiknek elsődleges célpontjai az újságírók) nem védi meg őket a felirat, a helyieknél egyfajta útlevélként szolgált.

„Anyám azt mondja, azért ezt a szakmát választottam, mert hülye vagyok, bár amióta folyamatosan épségben térek vissza, a család kezdi megszokni a helyzetet. Mindazon túl, hogy folyamatosan veszélyben vagyunk (hiszen bármikor jöhet egy rakéta) úgy gondolom, hogy meg kell mutatnom mindent, ami történik. Az ember idővel átformálódik a szakmájában, és úgy gondolja, hogy amit csinál, az valahogy nagyobb dolog önmagánál. Bennem nem merül fel az, hogy miért megyek oda, csak odamegyek, és megcsinálom” – mondta István szakmabeli motivációjáról.

Gergő is szólt pár szót arról, mi jár a fejében nap mint nap, amikor a munkáját végzi.

„Őszintén, engem motiválnak a fotelharcos kommentszekció-szakértők. A kormányközeli médiumok nem igazán vannak kint Ukrajnában, bár kormányzati narratíva az van… Ezt szeretném kiegyensúlyozni, és megmutatni azt, hogy mindez valójában hogyan zajlik. Kíváncsi vagyok, tájékozódni és tájékoztatni akarok. Az első az, hogy a saját kíváncsiságomat kielégítsem, mégis jó az, hogy ebben másoknak is tudok segíteni.”

Balról jobbra: Munk Veronika, Nyilas Gergely, és Huszti István

A következőkben a munkájukkal járó veszélyérzetről, félelemről beszéltek az újságírók: István elmondásai alapján munka közben nem látják kívülről a dolgokat, mert a feladatuk annyira beszippantja őket, hogy a koncentráció miatt sokszor nem is érzékelik a veszélyt és kialakul bennük egyfajta hamis biztonságérzet. Ezért is kell cserélni a tudósítókat bizonyos időközönként (általában 3-6 hetente).

„Amikor megállunk szusszanni, akkor azért rájövünk, hogy hol vagyunk, például amikor a leparkolt autónk mellett szétbombázták az aszfaltot, az félelmetes volt, de az tény, hogy úgy nem lehet dolgozni, ha az ember folyamatosan érzi a veszélyt” – osztotta meg tapasztalatait a fotográfus.

Gergő elmesélte, hogy hazatérte után a kettes villamos síneinél azt vette észre magán, hogy a köves részre igyekszik lépni a fű és a föld helyett, hiszen Ukrajnában az ilyen területeken mindenhol aknaveszély volt. „Ha rakéta jön, be kell ugrani az árokba, de az árokban meg akna lehet, szóval folyamatosan koncentrálni kell arra, hogy hova lépsz” – egészítette ki István. Majd újra Gergelyé volt a szó: szerinte nem kint nehéz, hanem visszatérni a normális életbe. „Megtanulod értékelni a béke apró bosszúságait, hiszen azért más a kutyaürülékbe lépéstől félni, meg attól is, hogy leszakad a lábad. Nem magától értetődő a béke sem: könnyen el lehet veszíteni ostoba politikusok hergeléseinek engedve” – fejtette ki nézeteit.

Ezek után Gergely és István a háborús helyzet okozta mindennapi nehézségeikről is meséltek.

„A háborús területeken nincs áram, nincs víz, az élelmiszerellátás szünetel – így nem tudunk dolgozni, hiszen a riportokat meg kell írni, le kell adni, a képeket meg kell szerkeszteni: ehhez mind áram kell. Sokszor vagyunk kiszolgáltatva a napfénynek is, a helyzet pedig egyre nehezebb, ahogy közeleg a tél. Így muszáj mindig egy biztonságos helyet találnunk magunknak. Utazásaink során általában ugyanazokban a szállodákban szoktunk megszállni, hiszen a legtovább nyitva tartó helyek akkor is nyitva vannak, amikor már semmi más, illetve ezek ismerősek is már nekünk. Ilyenekkel Kijevben, Harkivban és Mikolajivban is találkoztunk, mindig szívesen fogadtak minket. Néha kaptunk ételt is, bár általában magunknak kellett gondoskodnunk róla” – kezdett bele nehezített munkakörülményeik ismertetésébe Gergő.

„Általában napi 18 órát szoktunk ébren lenni; az utazások teszik ki a nap nagy részét. Ha egy nagyobb anyagot kell leadni, sokszor másnap hajnal ötig is ébren vagyunk. Gergő írja a cikket, én megszerkesztem a képeket, aztán felébreszt, hogy tegyük össze az anyagot… aztán vagy megindulunk, vagy alszunk egy kicsit.  Van olyan is, hogy Geri már meglenne például az anyaggal, de addig az nem teljes, míg nincs meg a kép, így gyakran miattam többet és messzebbre is utazunk. Viszont a két dolog együtt érvényes, így alázattal viseltetünk egymás munkamódszere iránt: van, hogy visszasétálok 5 kilométert, mert azt veszem észre, hogy ő leragadt és még mindig ott beszélget két emberrel…” – mesélte nevetve István.

A két tudósító munkáját segítette egy alkalmazás is, amely segítségével láthatták, az ország mely területein dúlnak harcok, és hogy melyek vannak ukrán, illetve melyek orosz kézen. Gergő felhívta a figyelmet arra, hogy ők is csupán azért tudtak ott lenni, mert akkor éppen az ukrán erők voltak ellentámadásban és az oroszok vonultak vissza. A kezdetleges sajtóközlekedési szabálymentességnek újságírók halála vetett véget, aminek következtében már a tudósítók közlekedését is szankcionálták – bár katonai dzsipekbe bekéredzkedve ez a rendszer is kijátszható, mondták el cinkosan az esemény főszereplői.

Az együttélés nehézségei ilyen stresszes helyzetekben még inkább kidomborodnak: általában egy kis helyiségen osztoznak ketten; az állandó együttlét és közelség pedig könnyen konfliktusok forrásává válhat. A költségek miatt nem tehetik meg, hogy külön szálljanak meg, bár elmondásuk alapján az mégis pozitív, hogy tudják egymást támogatni vagy értesíteni valamiről, ha a másik mélyen alszik. Nevetve példázzák ezt egy olyan esettel, amikor egy autópálya közepén vesztek össze, és Gergő otthagyta Istvánt az autóban.

A rendezvény egyik fő gondolataként hangzott el, hogy az Gergely és István gyakran érzik szerencsésnek magukat amiatt, hogy nekik van hova hazajönniük, míg a háború sújtotta területek lakosainak nincs más választásuk.

„Az egyik kivetített fotón volt egy édesanya egy kisbabával, nekik például aknatűz semmisítette meg a házukat – ott ilyen esetekben nincs hova menni, hiszen se szervezettség, se financiális támogatás nincs erre se Ukrajnán belül, se kívül. Magyarország is, amikor arról beszél, hogy fogad menekülteket, az annyit tesz, hogy beengedi őket, és ők meg a saját anyagi forrásaik (ha vannak egyáltalán) alapján boldogulnak, ahogy tudnak” – mutatott rá Gergő.

István és Gergő nem csupán Ukrajnán kívülre tudósítottak: a helyieknek is szolgáltattak új információkat, hiszen a Starlink nevű műhold Ukrajnának nyújtott segítségéig az orosz háborús stratégiának megfelelően még internet sem volt több hónapon keresztül az országban. Az internet újbóli megjelenésekor a híréhség miatt nagyon sokan próbáltak meg hírekhez jutni; a fiatalok is rávetődtek a telefonjaikra.

A beszélgetés végéhez közeledve Gergő és István visszaemlékeztek, és megosztottak pár történetet a hallgatókkal a legmaradandóbb háborús emlékeik közül. Az egyik történet végén egy morcona, őket igazoltató, kalasnyikovos katona István vállán zokogott, a másikban egy István által megörökített idős asszony kereste hiába édesanyja holttestét, a harmadikban pedig egy érzelmileg és mentálisan kikészült, a barátját mentő katona magából kikelve ordított Istvánnal, majd egy közös autóutat követően megnyugodva hagyta, hogy a fotós lefényképezze. Maradandó emlékként hivatkoztak arra az esetre is, amikor legelőször tapasztalták azt, hogy arrafelé tartanak autójukkal, ahonnan mindenki más elfele jön. A hallgatók feszült, csendes, szomorú figyelemmel hallgatták a tudósítók által elmondottakat. A kiragadott történetek jól érzékeltették, hogy érzelmi hullámvasút számukra a munkájuk: a sok érzelem, ami éri őket nap mint nap, gyakran tud megterhelő lenni.

A rendezvény végén a diákok kérdéseire válaszoltak az újságírók. A válaszokból kiderült többek között, hogy a nagyobb városok lakói zárkózottabbak nyilatkozás tekintetében, mint a vidékiek, és hogy sokan már csak pesszimistán legyintenek az újságírókra, hiszen az eddig adott interjúik „sem értek semmit”. Tapasztalataik szerint az is számít, hogy magyarként léptek oda az ukrán emberekhez, hiszen sokan (tekintetbe véve a magyar kormány álláspontját a háború kapcsán) pont emiatt nem voltak hajlandóak nyilatkozni – olyat nem lehet csinálni, hogy nem mondják el, kik ők és honnan jöttek. Általános tapasztalatként azt is elmondták, hogy beszélgetésbe elegyedni könnyebb az emberekkel, mint fotózni őket, hiszen sokan félnek az esetleges következményektől, melyeket a megjelent fotók hordozhatnak.  István megfogalmazta munkájuk egyik érzelmi alapját is, mely szerint sokszor kellett elsődleges feladata elé emelnie egyfajta emberiességi tényezőt: tapasztalatai alapján a fotókészítés előtti ölelés sokszor kulcsfontosságú tud lenni.

A kérdéseikre választ kapni vágyó hallgatók kezei egymás után emelkedtek a levegőbe. A kérdésözönnek csak az vetett véget, hogy az előadóban a beszélgetés után óra kezdődött, így a tanulók az újságíróknak szóló tapsvihart követően – egy kis csúszással bár, de – lassan elkezdték elhagyni a termet.

Makádi Fanni