Martin McDonagh: Leenane szépe / B32 Galéria és Kultúrtér
A család, mint börtön. Ez a gondolat ágyaz meg a bonyodalmak hosszú sorának a Nézőművészeti Kft. legújabb darabjában, a Leenane szépében. De ténylegesen kinek a börtöne ez és vajon benne várakozni vagy megszökni belőle jobb stratégia? A világhírű drámaíró, Martin McDonagh művét Mucsi Zoltán, Jankovics Anna, Kovács Krisztián és Katona László szereplésével mutatták be a B32 Galéria és Kultúrtérben.
Martin McDonagh 1996-ban írta meg legelső darabját The Beauty Queen of Leenane címmel. Az ír-angol drámaíró beiratkozott hazájának színházi alkotói közé és kialakította sajátos írói stílusát, mindemelett az első építőköveket a nemzetközi ismertség és elismertség útjához is letette. Martin McDonagh azóta számos újabb drámát írt, melyeket nagy számban játszanak a világ sok táján, köztük Magyarországon is. Színházi pályafutása mellett pedig filmrendezőként is emlékezetes és sokat dicsért alkotásokat hozott létre, mint az In Bruges, a Három óriásplakát Ebbing határában vagy az idén (egyelőre csak Cannes-ban) bemutatott, A sziget szellemei. Érdemes azonban pár pillantást vetni arra, hogy ez a meghatározó és évről évre remekül gazdagodó életmű honnan is indult el.
Mielőtt azonban erre sor kerülne, fontos megejteni egy kisebb kitérőt arra vonatkozóan, hogy a Leenane szépe szövege milyen utakat járt be itthon, illetve, hogy ezúttal kik munkálkodtak a darab színpadi alkalmazásán. Magyarországon először 1997-ben mutatta be a Vígszínház, csupán egy évvel az eredeti szöveg nyilvánosság elé tárása után. Az ezt követő két és fél évtizedben több vidéki színházban, köztük Kaposváron és Kassán is színpadot talált a mű. Budapesten pedig az Örkény István Színház 2004-ben Piszkavas címmel, illetve a Central Színház 2015-ben dolgozta fel az alapanyagot. Idén a 2009 óta működő Nézőművészeti Kft. társulat és alkotóműhely vette elő és porolta le a lassan már három évtizedes drámaszöveget, hogy a maguk eszköz- és stílusrendszerével vigyék azt színre.
A Leenane szépe – mint Martin McDonagh darabjainak többsége – egyhelyszínes, kevés szereplős fekete komédia, mely egy ír faluban játszódik. A történet középpontjában egy anya-lánya konfliktushelyzet áll. Maureen (Jankovics Anna) közelgő középkora ellenére együtt él idős édesanyjával Maggel (Mucsi Zoltán). A cselekmény elején szemtanúi lehetünk annak, ahogy a két nő módszeresen ostromolja egymás idegeit, legártatlanabb beszélgetés kezdeményezésük is hamar erőteljes, sokszor azonban humoros vitát generál. A kölcsönös hergelések, gúnyolások és szidások sorozata állandó csatatér helyszíneként mutatják meg nekünk ezt az otthont. A néző az elején sejtheti, hogy ez az ütközet hamarosan végkifejletre jut. A gyutacs ehhez Pato Dooley (Kovács Krisztián), az Angliából rövid időre hazaérkező vendégmunkás képében érkezik meg, aki által Maureen szemei előtt megteremtődik a monoton otthoni hétköznapok és az édesanyja elől való menekülés lehetősége. Ennek azonban nagyon úgy tűnik, hogy ára lesz, amelyet árnyalni kezd az is, hogy Mag rövidesen értesül erről a lehetőségről.
Igazi bezártság-történet ez. A karakterek nem csupán a szűk otthon teréhez, hanem egymáshoz is hozzá vannak láncolva. Maureent az anyjához köti a családi felelősség és jó magatartás, Mag pedig a lányán kívül nem számíthat másra már életének terében. Maureent Pato Dooleyhoz elsősorban hirtelen impulzusok kapcsolják hozzá. A nő – elmondása szerint és kora ellenére – nem élhetett még át valódi szerelmet, naivitásának és elszántságának együttese pedig félő, hogy rendkívül rossz irányba kezdi el terelni őt. A negyedik szereplő is részese egy ironikus rabságnak. Pato testvére, Ray Dooley (Katona László) ugyanis az előadás komikus Hermész-figurája, aki szállítja az egyes üzeneteket. Amíg Maureen távol van, többször várakozik frusztráltan Maggel, hogy az idős asszony lánya végre hazaérjen, mivel nem meri Maggre bízni a hozott levelet. A kérdés csupán, hogy vajon a várakozásba mennyi idő után un bele a férfi…
A karakterközpontúság és a kapcsolatrendszerek összetett mivolta erőteljes színészi jelenléteket követel meg, ennek pedig a Nézőművészeti Kft. darabja abszolút eleget is tesz. Itt érdemes rátérni a darab egyik sajátos vonására, melyen az olvasó szeme minden bizonnyal nem véletlenül akadhatott meg, ugyanis az idős asszonyt, Magget férfi színész játssza. Az eltérő nem eljátszása mindig is egy nehéz és kockázatos pontja a színészetnek, hiszen könnyen eshet az ember a ló túloldalára, válhat alpárivá és ripaccsá, azonban Mucsi Zoltán rendkívül tisztességtudóan építi fel ezt a karaktert. Nem affektál, nem mutat fel sztereotipikus mintázatokat a nőkről, játéka mégis képes nőiséget árasztani a legegyszerűbb gesztusok, akár egy keresztbe tett láb révén. Tulajdonképpen brillírozik szerepében. Karakterének komikus és tragikus vonásait is érzékenyen mutatja ki. Az egyetlen problémát a színészi nem cseréjével kapcsolatban a miért kérdése kapcsán érzékelem. Sem narratív, sem esztétikai, sem allegorikus funkciót nem kap ez a változtatás, így pedig kérdésessé is tehető az értelme. Mindenesetre Mucsinak – mint mindig – most is lehet örülni.
A Maureent játszó Jankovics Anna vállaira nem kevés súly nehezedhetett ezzel a szereppel, ugyanis karaktere rendkívül összetett. Az édesanyja okozta frusztrációk és indulatok, a saját sorssáról alkotott impulzív vágyképzetek és a mindezek hátterében megbújó, nem részletezett, csak sugalmazott pszichés rendellenesség mind-mind árnyalja ezt a figurát. Jankovics Anna mégis képes jelenetenként a karakter más-más aspektusát és rétegét felmutatni. Dühkitörései, elérzékenyülései és meglepődései így egyaránt erőteljesen hatnak. Szinte hallani lehet kidülledt szemeinek segélykiáltását, ahogy csak bámulnak bele hosszasan a semmibe, valahol mélyen mégiscsak tudva, hogy hiú ábránd minden, ami esélyként előtte felkínálkozik.
A Patot alakító Kovács Krisztián bár mindössze két jelenetben bukkan fel, számára ennyi is elég karakterének kibontásához. Az elvágyódás és a honvágy érzetét egyszerre magában hordozó és szeretetéhes figura második megjelenésekor mindössze egy Maureennek címzett levelet tolmácsol monológ formában, ezt azonban jól dinamizált érzékenységgel teszi, ami miatt vallomása valódiként hat. A testvérét játszó Katona László – annak ellenére, hogy szerepe főképp dramaturgiai funkciót lát el – a komikum megannyi tónusát felsorakoztatja játékával. Humoros, valamint ironikus attitűdje és fellépései ellenére áraszt magából egyfajta bizarr és nyomasztó hangulatot ez a karakter, amely érdekesebbé teszi őt, még ha ezzel nem is tesz hozzá lényegét tekintve a történethez.
A történések egy félig autentikus, félig stilizált térben zajlanak. Maureen és édesanyja lakhelyét egy – talán nem véletlen ez az asszociáció – ketrecszerű vaskeret által közbefogott szoba jeleníti meg. Ennek a szobának egyes elemei, mint például a bútorok, a függöny vagy a mosogató egy valódi lakhely érzetét keltik, míg más elemei – legfőbbképp a középen elhelyezkedő, rózsaszín neonfényben világító kereszt – absztrahálják a teret. Kovács Lehel rendezése ezzel a szűkös térrel is sokféleképpen játszik. Vetítéstechnika révén hol azt szemlélhetjük meg, hogy mit néz épp egyik-másik karakter a tv-ben, hol pedig múltjuk és érzelmiviláguk felvillanó képeinek lehetünk szemtanúi. Egy másik egyszerű, de mégis ötletes megoldás, hogy a még élő karakterek csak ott közlekedhetnek, ahol a darab kijelöli számunkra a lakhely bejáratát, de a már nem élő szereplő megteheti, hogy falon át közlekedve távozzon a helyről, akár egy kisértet, aki neutrális arckifejezéssel lép egyet a közönség fel.
A Leenane szépe szembesít minket a ténnyel: saját életünknek éppen annyira vagyunk mozgatói és élvezői, mint rabjai és elszenvedői. Ez pedig az előadás végén bekövetkező fordulattal az alábbi kérdéssel válik még komplexebbé: mi történik és mi történhet, ha kénytelenek vagyunk elfogadni az újabb tényt, hogy nem csupán életünknek, hanem saját elménk börtönének is a foglyai vagyunk? A menekvés innen nézve abszolút indokolt, a kérdés már csak annak a mikéntje. És vajon azzal, hogy mások elől menekülünk, nem csupán önmagunk elől bujkálunk? McDonagh darabja harminc év távlatából is képes közönségével megvitatni kérdéseit. Nem kell ehhez más, mint egy egyszerű, de jól fókuszált rendezés, néhány erős színészi játék és a mára híressé vált sartre-i mondás: „a pokol: a többiek”.
Maros Márk
Leave a Reply