Tizennyolc. Mágikus, meghatározó vagy éppen teljességgel közömbös szám – mindenki számára más jelentőséggel bír. A Fiatal Drámaírók Háza felhívása is ezeket a különböző perspektívákat kívánta feltérképezni pályázatával, melynek hívószava a Tizennyolc volt. Az Okuláré Projekt keretei közt került felolvasásra az a három kiemelkedő alkotás, melyet benyújtottak a Fiatal Drámaírók Háza által meghirdetett pályázatra. A kortárs drámafelolvasás helyszínéül a Trafó Kortárs Művészetek Háza (vagy, ahogyan mindenki hívja, Trafóház) szolgált.
A felolvasásokat egy rövid bemutatkozás előzte meg – az Okuláré Projekt szervezésében a világ több pontján – így Magyarországon kívül például Japánban és Jeruzsálemben is – felolvasóestek kerülnek megrendezésre a beküldött pályaművekből válogatva, ezzel hozva közelebb a kortárs magyar dráma műfaját az érdeklődőknek.
A legelső felolvasott szöveg a Szülinap címet viselte Mihály Zsombor tollából, a felvonást pedig Begala Vodan rendezte. Az alaphelyzet egyszerű: vidéki kocsma egy este, a főszereplő fiú éppen aznap töltötte be a tizennyolcat, ám a csapos nem szolgálja ki, hiszen, még ha fél óráig is, kiskorúnak számít; ez a várakozás szolgáltatja a felvonás egyik humorforrását a pultot támasztó részeg alakkal egyetemben. Végül a fiút a Tinderen megismert lány segíti ki, s az ő – első randevú lévén meglehetősen kínos – párbeszédüket követhette figyelemmel a közönség.
A felvonás azonban több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt: mi lehetett – a párbeszédek alapján idősebb – lány szándéka a jóval fiatalabb fiúval? Kiderül ugyan, hogy a fiút tisztának, ártatlannak találja, ám a felvonás végén elhangzó mondatából alig lehet sejteni célját a fiúval – ártatlanságára vágyik, vagy a saját kedvére formálná, „mielőtt még elromlana”? A bicikliút és a turistákat váró pap szerepe azonban számomra nem volt kifejezetten világos, a felvonásban pusztán említés szintjén tűnnek fel, ám elképzelhetőnek tartom a két motívum szimbolikus jelentését is.
A második bemutatott darabot Albel Daniella írta. A körülményekhez képest rosszul a közönség soraiból felhangzó, már-már kakofonikus számlálással kezdődött egészen tizennyolcig. S hogyan kapcsolódik mindez a felolvasóest címéhez?
Vacsorára terített asztal, feszült légkörrel és pontosan tizennyolc szem cukorral tálalva – egy kényszeresen tizennyolcig számoló lány és egy türelme végét járó fiú történetét követhettük figyelemmel. Panka az OCD egyik tipikus tünetegyüttesét mutatja, mely a történet alapfeszültségét adja, s melyet párja képtelen megérteni. Ez egymás mellett elbeszélő szereplőket eredményez, két egymással alig érintkező párbeszédet – mégis a jól működő, szinte sebészi pontossággal beiktatott szünetek voltak a leghangosabbak, itt találom érdemesnek kiemelni Mohácsi Viki rendezői munkáját. A pár kapcsolata alapvetően toxikus, a fiú már többször elhagyta Pankát, mely szintén ad egy repetitivitást a jelenetnek, csakúgy, mint a lány kényszeres számolása. A drámai csúcspontot követően a felvonást Panka számolása zárja, ami katartikusan továbbhalad az addig meghatározó tizennyolcas számtól egészen huszonötig. De vajon hogyan folytatódna a történet?
Az utolsó felolvasott szöveg a Találkozások volt Sipos Balázstól, Magyar Bogi rendezésében, amiben egy fiatal, idegesítően optimista, szintén tizennyolc éves fiú napját követhetjük figyelemmel. Egy dohánybolti kínos flörtölési kísérletet követően a személyi igazolványát elvesztő színészjelölt – szigorúan kijelentő módban – a kormányablak egyik dolgozóját kezdi örökös kérdéseivel faggatni, hogy aztán egy híd szélén álló, ugrásra kész öngyilkosjelölt barátja legyen, s kövesse őt a halálba. A kaotikus jelenetek a túlvilágon folytatódnak, ahol Istennel iszogatva beszéli el eddigi életét, s önironikus humorral reagálnak az egyébként sötét szituációra.
Párbeszédükből kiderül, hogy a bosszantóan pozitív hozzáállás mögött a fiú komoly magánéleti problémákkal küzd, s részben a felnőtté válástól remélt válaszokat kérdéseire. Mit jelent férfinek lenni, hogyan kell mindezt megélni? A retorikus kérdést magából kikelve teszi fel, hogy utána visszatérjen derűlátó életfilozófiájához, hiszen „ha az életnek egyszer vége, akkor a halálnak is”, nem?
A felolvasott szövegeket a közönség bevonásával közös beszélgetés követte a felvonások szerzőivel, a rendezőkkel és a színészekkel együtt – noha nehézkesen indult, ám végül a visszajelzések, reflexiók és kérdésfelvetések által egy nyitott, a szerzők és a színészek számára tanulságos párbeszéd alakult ki, ahol bárki kifejezhette gondolatait, esetleges kritikáját egy-egy felvonással kapcsolatban.
Üdítő volt látni, hogy a velem egykorúak milyen különleges szempontokból közelítenek meg egy adott témát, legyen szó írásról, rendezésről vagy színészi játékról. Az este keretében – még ha csak másfél óra erejéig is – bővebb bepillantást nyerhettem a kortárs magyar drámába, s ami még fontosabb, olyan élménnyel gazdagodtam, ami sokáig nem fog elhagyni.
Mató Rebeka
Leave a Reply