A kastély színdarabról (Víg Színház, rendező: Bodó Viktor)

Kafka a Kastélyban, Kafka a Vígben. Kafka magában. Miután a kafkai és a „kafkaesque” már a mindennapi szóhasználatunk része, nehéz azt mondani, hogy Kafkát nem ismerjük mind. Hasonlóan olvashatjuk a Víg Színház weboldalán található ismertetőben: „Franz Kafka A kastély című regénye a modern ember szorongásos életérzésének látomásos megfogalmazása, amelynek máig kimeríthetetlenek az értelmezési lehetőségei”[1]. Természetesen (és szerencsére), minden nagyobb klasszikusról ugyanez, részben ugyanígy, elmondható. Jelen esetben nem is feltétlen a relevancia vagy az aktualitás a kérdés, hanem ennek az aktualizálódásnak a mikéntje. Ha A kastélyt nem is olvasta az ember, Kafkával találkozott már, és a Bodó Viktor darabja minden pillanatában hű marad ehhez.

A kastély a 2020-as hamburgi előadás Víg Színházra adaptált „és a magyarországi környezethez igazított”[2] változata. Ez utóbbi tagmondatot szintén a színház weboldalán olvashatjuk, amely talán több kérdést is ébreszt bennünk. Kétségtelen, hogy ez valahol a nyelvi megoldásokat jelentené, illetve (feltételezem) az egyes színészekkel való apróbb változtatásokat, de hogy ezen felül a magyar környezet milyen konnotációkat rejthet, arra vonatkozólag csak találgatni tudok. Eltávolodva a színházi weboldal felületétől, és a kontextusból kiragadott mondatoktól, a darab két fő kiemelkedő és identitásképző eleme a díszlet és a momentum.

Maga a mű hálás alapanyag, mivel az alapvető kérdései univerzálisan illeszthetőek rá különböző kontextusokra. Bodó darabjában a Kastély is egy építkezésnek felel meg, a vele járó archetipikus személyekkel. Bár a konkrét megfeleltetés pontosan ennyiben ki is merül, a darab első tíz percében nyer jelentőséget, majd annak előrehaladtával az építkezés fogalma sokkal inkább absztrahálódik. Ennek érdeme főleg maga a díszlet aktív térszervező szerepe, már maga a kastély, mint egy folyamatosan rombolódó és építés alatt álló bábeli torony látképe önmagában árnyalt képzőművészeti leképzése a műnek, de hogy ezt a képet térként szervezi meg a mozgás – a forgószínpad –, az teljesen új árnyalatot ad a koncepciónak. A kastély nem csak mint munkaterület, állványzatok és emeletek közege, hanem egy folyamatosan változó élettér, amely ismeretlenek számára nem megismerhető és nem átlátható. Utóbbira játszik rá továbbá, hogy a színpadi elem – a kastély – állványos szerkezetéből adódóan átlátszó, tehát minden látható (itt gondolhatnánk az oedipuszi megismerés kérdésére is). Hasonlóan fogalmazott Schnábel Zita – aki a hamburgi előadás díszlet tervezéséért elnyerte a Hamburger Theatherpreis legjobb díszletéért jártó díjat 2020-ban – amikor egy interjúban A kastély díszletérről kérdezték: „az állványzat elvileg elfed valamit, de kérdés, hogy egyáltalán ott van-e maga a kastély, vagy csak egy állványrendszert látunk magunk előtt. Másképp: hol ér véget az állvány, hol kezdődik a kastély – ha egyáltalán ott létezik. Rengeteg verziót építettem az állványokból, kipróbáltam, mit lehet velük kezdeni, és lassan jutottam el oda, hogy gyűrűs szerkezetbe kell rendezni. A labirintus felépítésű tér tulajdonképpen magától fejlődött ki, én csak felfedeztem a logikáját. A felfelé építkezés is lényeges volt, hogy az állandó alá-fölérendeltség térben is meg tudjon jelenni”[3].

A darab másik fontos eleme a már említett momentum, ami alatt a folyamatos mozgást, hirtelenséget és változatosságot értem. A szünet nélküli két óra sűrűnek és telítettnek érződik, mivel rövid és gyors jelenetek váltják egymást, sokszor zenei és táncos, vagy egyéb nagyobb tömeget megmozgató koreográfia beemelésével. Kevés színházi (kritikai) tapasztalattal rendelkezem, így ebből nem célom semmilyen következtetést levonni, csupán az átlagos darabhoz képest lendületesebbnek, mozgékonynak érződik a darab. Ez nyilvánvalóan a színpad folyamatos mozgásából is ered, viszont a díszleten való aktív fel-le mozgás, illetve több szereplő egyszerre való mozgatása az, amely hozzájárul ehhez a lendülethez. A díszlet és a koreográfia tökéletesen mozog együtt, hogy megteremtse a hol őrületbe kergető, hol elnyomó, hol reménnyel teli, hol pedig lemondó apátiát, amely a kafkai hősök sajátja.

Nagyon fontos még kiemelni, hogy a darab nem felejt el nevetni és nevetettni. Számomra új élmény – egy ezévi egyetemi szeminárium kapcsán értettem meg –, hogy Kafka hősei néhol nevetségesek, mivel esendőek és magatehetetlenek. A kastély első olvasása során nem nyilvánvaló (vagy csak én bizonyultam figyelmetlen olvasónak), hogy például a segédek és K. kapcsolata helyenként burleszkszerű jelenetekben valósul meg, és már a sokadik olvasás során maga K. szerepe is bizonyos tekintetből nevetségessé válik. Persze, ez inkább csak hozzáad a regény (és a darab) nyomasztó hangulatához. Ugyanakkor a darab bizonyos megvalósításai – humortól függetlenül is – nem esnek mindig a megfelelő helyre, ilyen például Pepi megkínzása, amely indokolatlanul eltorzított (bár a darab felfokozott őrület-koncepciójába illik), illetve az liftes karakter fel-fel bukkanása, ami talán egy groteszken vicces jelenet leszámítva, erőltetettnek érződik.

A darab gondolatisága sem áll meg egy egyszerű adaptációnál, képes a kafkai világot nem csak átültetni, hanem tovább is gondolni azt. Mivel számomra a tér dinamikáján kívül ezek voltak a darab legerősebb vonásai, így csak utalásképpen hivatkoznék ezekre a pontokra. Ez pedig a kafkai világ szexualitása és a regény (színpadon történő) lezárása. Előbbi bizonyos fokon a regény sajátja, de a darab képes az elnyomás és a kihasználás szexuális úton történő valóságát árnyaltan és teljes egészében megmutatni, a regény világán belül maradva. Az viszont kérdéses, hogy a lezárás mennyire értelmezhető az alapműből vonatkoztatva. Az eredeti befejezetlen maradt, és csak Kafka levelezéseiből lehet következtetni a regény egy esetleges zárlatára. Ezzel szemben a darab egy olyan reflektív feldolgozás, amely egyszerre mutatja meg a regény (irodalomtörténeti) utóéletét és (tervezett) eredeti lezárását is. Ha a térdinamika nem lett volna elég, a darab utolsó 20-30 perce olyan erejű átütés, amit talán kevés darab mutatott fel mostanában.

Továbbá a darab technikai megoldásai is kreatívak, például két jelenet esetében is vetítőt és vetítővásznat használnak. Előbbi a „szünet” szerepét tölti be, ahol a kastély sziluettjét vetítik a színpadra (és a vászonra) – itt persze a nézők helyben maradnak, csak a színpadon van technikai szünet –, utóbbi pedig a darab végi nagyjelenet, ahol is K. és (a színdarabbeli) Erlanger a kastély tetején beszélget, továbbá a vetítő kihasználásával egy féli átlátszó ponyvára vetítik rá a két karakter beszélgetését közelről. Így maga a tér úgy szerveződik a néző szempontjából, hogy egységként látja a kastély egészét, annak monumentalitásával és elnyomó kiteljesedésével együtt, amire ráilleszkedik a beszélgetés intim és klausztrofóbb közege.

Bodó Viktor rendezését nem csak figyelemreméltó feldolgozásnak, hanem a kafka-irodalom szerves részének is tekinthetjük. Bőven túlmutat minden elváráson, amit egy feldolgozással szemben állítanánk, és helyeként még talán saját mestere árnyékából is képes kilépni, de természetesen csak úgy, hogy a mester ettől ne ijedjen meg. És A kastély (darab) nagyságához képest jelen küldönc talán csak keveset tud átadni annak igazi és átfogó valóságáról, ezt mindenki csak saját maga ismerheti meg. 

Szabolcsi Alexander


[1] Bodó Viktor rendezésében mutattuk be A kastélyt, a Víg Színház weboldala, https://www.vigszinhaz.hu/hir.php?mid=2uC8NGwkzlP0QjW1pj6uqs&tax=572f5cd001421 (utolsó hozzáférés: 2022. 12. 21.)

[2] Uo.

[3] „Együtt találjuk ki a sínt, amin végig megyünk”, Revizor online, https://revizoronline.com/hu/cikk/8789/beszelgetes-schnabel-zitaval (utolsó hozzáférés: 2022. 12. 21)