Visky András, Kitelepítés, Jelenkor

Visky András tavaly szeptemberben megjelent Kitelepítés című, a Jelenkor gondozásában megjelenő kötete jócskán felkavarta a hazai kortárs irodalom állóvizét. A téma és az ábrázolásmód disszonanciája, a mondatok hiánya a több, mint 400 oldalas regényben, vagy a folyamatos küzdelmek melletti istenkeresés miatt lett ennyire felkapott? Talán mindez egyszerre oka a könyv népszerűségének.

A kötetben Visky valódi múltjába tekinthetünk vissza: kétéves volt csupán, amikor református lelkész apját letartóztatták, őt a hat nála idősebb testvérével és édesanyjával – no meg az önként velük tartó, lágerbe beszökő nagyanyjával – deportálták Romániába. Több mint négy évet töltöttek ott, ahol az éhezés, a betegségek és a fagyhalál környékezte őket, és a lágerbe kitelepített többi lakót.

A túlélés záloga: a család, a hit és a bámulatos nők

A szerző az Indexnek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy egy boldog történetet akart írni. Olvasója válogatja, hogy ez valóban sikerült-e, de tagadhatatlan, hogy a gyerekszemszög, a már-már angyalként bemutatott anyuka, Júlia mély hite és csorbíthatatlan szeretete, valamit a mindenkorra gyermeklelkű, Nényu becenévvel illetett nagymama meseszerű ragaszkodása a családhoz mind-mind jelképezik a boldogság egy-egy fontos aspektusát. Már amennyire egy lágerben, a sokfele nemzetiségű, mégis nagyon hasonló traumákat átélt foglyok között lehetséges egyáltalán a boldogság.

Visky többnyire jó arányérzékkel enged bepillantást a kisgyermeki ártatlanság szűrőjén át kegyetlen valóságba. Nem hagyja ki a történetből a nőket és férfiakat érő erőszakot – bár ezek merőben más természetűek –, a gyermekbénulást, a fagyhalált, a szüntelen éhezest. Ugyanakkor megmutatja a sokszor csekélységek képében megjelenő, mégis hatalmas emberséget is: amikor az ő gödrükbe vendégségbe érkező házaspár ételt hoz, vagy amikor a sokadszorra haldokló anyjuk életéért még az a karakter is küzd, akitől a legkevésbé várnánk, tetten érhetővé válik a foglyokban maradt emberség.

Mindezt a Biblia példabeszédei, tanításai kísérik végig a szöveg egészén. A lágerbe minimális holmit vihetett magával a család, Júlia a kevés között a Szentírást tartotta meg, amiből nap mint nap felolvasott, és ami végül mind a család józan eszének, mind az életösztönük megőrzésében kulcsfontosságú eszközévé vált. Eközben rendre felmerülnek olyan kérdések, hogy nem lehetne-e, hogy Isten nem mindenhol van ott, csak ahol tehet is valamit az emberekért? Az embert Isten teremtette, de az elnyomókat is? Nem lehetne választani a Bibliából egy tetszőleges csodatevő képességet, aminek hasznát vehetnék a lágerben?

A család mindenkor összetart, a gyerekek a legnagyobbtól a legkisebbig kiveszik a részüket a túlélésért folytatott küzdelemben, mindeközben mégis megőriznek valamit gyermekségükből.

„nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük”

A Kitelepítés 822, jellemzően viszonylag hosszú bekezdésre tagolódik, amelyek véget nem érő, központozást egyáltalán nem tartalmazó mondatfolyamként hömpölyögnek egymás után. Legyen szó felnőttkori kommentárról, gyermekkori emléktöredék rekonstrukciójáról, pergő és minden szavával húsba vágó párbeszédről, legfeljebb vesszőket és számozott – szakaszolt – bekezdéseket találunk a szövegben. Mégis, ez nem nehezíti, hanem gyorsítja az olvasást. A szöveg maga olykor szinte az elviselhetetlenségig sodorja, löki előre az olvasót, hogy neki erővel kell lassítania vissza, ízlelgetni a néhol bravúrosan megfogalmazott mondatrészleteket.

Nehéz könyv, minden groteszkül idilli jelenet mögül felsejlik a kegyetlen, fájdalmas és valós történelem, mégis megéri kézbe venni a könyvet, és tenni vele egy kísérletet. Ahogyan Júlia fogalmaz, „csak az ember képes az embertelenségre”, éppen ezért muszáj magunkat rendre emlékeztetni, hogy mivel járnak a szélsőséges ideológiai csatározások, muszáj megkeresnünk és győzedelemre vinnünk a saját emberségünket.

Szabó Virág