Minden jogos vagy jogtalan előfeltételezés ellenére büszkén gondolok a bölcsészdiplomámra, amikor A Király sorozat kapcsán őszintén fogalmazódnak meg bennem olyan kérdések mint: hogyan lehet nosztalgikus érzést kelteni/érezni egy át nem élt korszak iránt? hogyan formálódhat a trash-tartalom és a bulváranyag egy kohézív, szórakoztató történetegységgé? Mégis mi az a Zámbó Imre jelenség, amely nem csak zene- és médiatörténeti, hanem társadalmi anomáliát is jelent? Bár ne legyen félreértés, koránt sem mélyértelmű jelentést keresek ott, ahol feltehetőleg tudatos médiamarketing-döntések bölcsője ring, mégis kiábrándító lenne annyival letudni A Király esetét, hogy a lankadó nézettségi-ráta felpörgetésére egy több évtizedes hírnévvel rendelkező „ikon” életét választották.

Feltételezésem, hogy – az őt ma is hallgató rajongókat leszámítva – Zámbó Jimmy munkásságának média- és kulturális utóélete valamennyiünk életében talán csak halványan, de felbukkant már, akár egy családi nyaralásról megmaradt zajos emlékben, ahol a rádióból egy kazetta üvölt; vagy akár csak a híres Még nem veszíthetek minimal remixre gondolva. Attól függetlenül, hogy hogyan állunk Jimmy életművéhez, talán mind beláthatjuk, hogy a zenész a köztudat szerves részét képezi ma is. És pontosan erre épít A király sorozat is, aminek nem csak alapját és alapanyagát képezte a bulvármédia, hanem hírnevét és utóéletét is. Nehéz nem látni, hogy ami a sorozatnak referenciaanyagként szolgáló pletykahír volt, az most ugyanannak a bulvárplatformnak képezi anyagát, ahonnan az megszületett, de most már a sorozat terébe foglaltan. Tehát mielőtt ismertük is volna a sorozatot, cikkek tucatjai kapták fel a popikon történetét ott, ahol 2001-ben és az azt követő visszhangok éveiben félbemaradt.

Olasz Renátó Jimmyként (forrás: sorozatjunkie.hu)

Tudatos vállalása a sorozatnak, hogy igaz és hamis (vagy nem-bizonyított) történeteket egyaránt tudatosan épít be sorozat cselekményébe. Nyilván, így bármilyen számonkérése a sorozatnak irrelevánssá válik, mivel – bár ehhez elég az intro-t megnéznünk – a legenda idealizált, egysíkúvá konstruált képével találkozunk, aki ugyan nem mentes a tisztázatlan tényektől a sorozatban sem, de egy egységes narratíva képződik meg előttünk, ami semmilyen módon nem összeegyeztethető a valóságos Zámbó Imrével. Bár nem tűnhet ez tudománymódszertani kérdésnek, hogy ilyen átfogó és definiált magyarázattal szolgáljon, mégis fontos, hogy A király történéseit ne tekintsük egy szórakoztató sorozatnál többnek.

A sorozat struktúrája két részre bontható, az első a nagyrészt a 80-as és 90-es években játszódó fiatalság évei, ahol az Olasz Renátó által alakított Jimmy-t a vidám szocializmus hétköznapiságában láthatjuk, majd az ehhez passzoló a 90-es évek végét, és az ezredforduló két évét Nagy Ervin szereplésében, már befutott, nagyképű, alkoholista Jimmy-t szociálisan nullán, de karrierjének csúcsán látjuk. Mind a két rész esetében több olyan mellék- és főbb karakter kerül Jimmy vonzáskörébe, felettébb olyan regényesen és változatosan, ahogyan azt a zenész magánéletét tárgyaló pletykák csak sejtetni engedték. A sorozat első része összeségében összetettebnek és árnyaltabbnak hatnak, több cselekmény van egyszerre kibontakozóban, és maga a miliő is koreografáltabb – a szocializmus nosztalgiáját ideértve – mint a későbbi, több részen át az alkoholizmust, és annak hatásait bemutató részek. Utóbbival önmagával még nem is lenne probléma, de az Olasz Renátós részek színessége és „hullámvasútja” után egy lassú monodrámába torkolló narratíva negatív kicsengéssel hat az egész sorozatra nézve.

Megszokott tévésorozat logikát követve a cselekmény lineárisan, esetleges előre- és hátraugrálásokkal az időben, az epizódban megjelenő egy-egy főbb probléma, csavar köré épül, így itt nem kell semmilyen újítást várnunk. Ha az RTL sorozatait többé-kevésbé ismerjük – bár ehhez talán pár rész megnézése is elég bármelyik sorozatból – akkor a gyártási minőség átlagos mércéjével fogunk találkozni, főleg ha nagyobb költéségű sorozatokhoz vagyunk szokva, viszont ha fel is merülne bennünk az igény, A király egyáltalán nem igényli az ennél nagyobb minőségi munkát, mivel maga a téma olyan horderővel hat, ami minden mást félre képes söpörni. Bár elfogultnak hangozhat, és akár vállalom is, hogy a Jimmy-idea amit a sorozat kreált már-már a trash műfajából képes kiemelni számomra a zenész egész életművét (a trash itt nem feltétlen személyes értékítélet, hanem kulturális stigma), de kevés olyan sorozatot tudnék mondani, amiben ennyire jól összeért a nosztalgia, a misztika, és a közélet. A sorozat tudja, milyen korlátokon belül mozog és soha nem is próbál több lenni annál, mint egy szórakoztató, a pletykákra és „legendákra” tudatosan építő, a szocializmus nosztalgikus vonatára felülő sorozat. Kevesebb szórakoztató dolog van, mint látni egy abszurd jelenetet a sorozatban, majd rákeresni, hogy ez ténylegesen megtörtént (lásd. Jimmy, Pataki Attila, és a fegyver esete).

A sorozat legnagyobb érdeme, ahogy fentebb is utaltam rá, hogy képes egy alapvetően hagyományát tekintve bulvárikonból, életét tekintve felkapott zenészből egy olyan koherens egészet alkotni, amely egyszerre bírja el a thrash-sel szemben állított elvárásainkat (és építeni rá), illetve egy olyan narratívát alkotni, amely nem „mossa tisztára” az alapanyagát. Nyilván A király főszereplője és Zámbó Imre nem egy és ugyanazon ember, előbbi egy szórakoztató, a határait és alapanyagát pontosan ismerő és alapanyagát méltón feldolgozó sorozat, utóbbi pedig egy zenész, aki nem csak a magyar szíveket és füleket ragadta magával az ezredforduló során (és valószínűleg jóval utána is), hanem egy legenda, egy enigma, egy – ítéljen mindenki belátása szerint – de meghatározó alakja a magyar poptörténelemnek.

Szabolcsi Alexander