2022 igencsak termékenynek mutatkozott a jó filmek tekintetében. A hollywoodi blockbusterek áradatán túl az underground és/vagy alternatív filmes közeg számos igazán izgalmas címet prezentált a közönség számára a tavalyi évben. Ezekből merítve állt össze ez a szubjektív 10-es lista, mely a művészfilmek és filmdrámák kedvelőit könnyedén megszólíthatja. A listában bemutatott filmek nincsenek rangsorolva, a számozás csupán a könnyebb áttekinthetőséget szolgálja.
1. Tár
Todd Field harmadik nagyjátékfilmje, ha nem is a semmiből, de tizenhat évvel az előző filmjének bemutatója után érkezett meg, nagyon úgy tűnik, hogy a rendező eddigi legérettebb munkájaként. Bár Todd Field előző rendezése, a 2006-os Apró titkok egy látszatra egyszerű, azonban a végkifejtet felől nézve mégis erős és taburombló történetet valósított meg, a gyenge narrációs technika és a néhány meglehetősen középszerű színészi játék gátat szabott az alkotás hosszútávú sikerének. Ezt a két negatív tényezőt a Tár nem csupán kiküszöböli, hanem mintapéldát is állít a helyükre.
A Tár egy fiktív, világhírű karmester, Lydia Tár siker- és/vagy bukástörténetét mutatja be. A homályos megfogalmazás ebben az esetben kétfelől is indokolt. Egyrészt a Tár tipikusan azon filmek egyike, amelyeket bármilyen részletesebb előismeret megléte nélkül érdemes megtekinteni, másrészt a Tár maga az ambivalencia, a kettősség és a kérdésesség fogalmai köré építkezik. Az inkább leíró, mintsem magyarázó jellegével bármiféle didakszis veszélyét ügyesen elkerüli a film. Az elhallgatásokkal telített filmnyelv azonban nem az üresség érzetét kelti, sokkalta inkább felkiáltójelet képez egy, az elmúlt évek legmeghatározóbb művészeti és közéleti kérdésköréhez, megmutatva ezzel a jelenség összetett természetét. Ez az összetettség Cate Blanchett monumentális játékában is összpontosul, mivel az általa megformált karakter egyszerre ragadja magával a néző tekintetét és riasztja el azt akár egy jeleneten belül.
A Tár lassú folyású, nehezen emészthető, azonban elsőrangúan komponált mű, mely nem csupán harmónia és disszonancia párharcát mutatja be, de felteszi azt a két kérdést, hogy mihez képest nevezhetünk valamit harmóniának és disszonanciának, valamint, hogy a nézőpontok és narratívák sűrű erdejében, lehetséges-e egyetlen, mindent átjáró ösvényt vágni magunknak.
2. A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness)
Mostanra nagyon úgy tűnik, hogy a svéd rendező, Ruben Östlund napjaink nagy kérdéseinek ostromlásában érdekelt. A 2014-es Lavina a férfi, a nő és a párkapcsolat fogalmainak jelenkori megítélését járta körül már-már végletesen minimális eszközökkel, a 2017-es A négyzet pedig a kortárs művészvilág és közélet kapcsolatának visszásságait állította szatirikusan középpontba. A szomorúság háromszöge a két film kritikus hangvételével, ezúttal azonban egy sokkal nézőbarátabb megvalósításban értekezik a fogyasztói társadalom és annak alternatíváinak viszolyogtató tényezőiről.
A szomorúság háromszöge két legnagyobb erénye, hogy egyrészt a komoly és nehéz témaválasztás ellenére rendkívül szórakoztató, másrészt legalább annyira antikapitalista, mint amennyire antikommunista. A három részre tagolt film első, prológusszerű részében mintha a Lavina kicsinyített változata zajlana le, megismerünk egy diszfunkcionális párkapcsolatot a modellek alkotta pár, Carl (Harris Dickinson) és Yaya (Charlbi Dean) képében. A második részben tanúi leszünk egy luxusjachton töltött kirándulásuknak, hogy aztán egy szándékosan várattatott fordulat következtében a harmadik rész cselekménye már egy szigeten zajljon le. A szomorúság háromszöge filmnyelve leginkább kollázsszerű. Eltúlzottabbnál eltúlzottabb jeleneteket sorakoztat fel egyfajta illusztrációs céllal, ahelyett, hogy tézisszerű kinyilatkoztatásokkal bombázná az általa kritizált jelenségeket (bár önparodisztikusan ez is megtörténik a film egyik legpazarabb jelenetében, melyben a helyzetükhöz képest fordított nézeteket való cégvezető és kapitány vitatkoznak.)
Östlund új filmje ironikusan úgyis összegezhető, mint a burzsoázia indiszkrét bája. A szomorúság háromszöge Byung-Chul Han, dél-koreai filozófus nézeteinek remek segédleteként szolgál egy olyan korról, amelyben az úr és a szolga, a szabadság és a kizsákmányolás, valamint az önmegvalósítás és az önpusztítás végképp és kibogozhatatlanul egybeesnek.
3. A bálna (The Whale)
Darren Aronofsky évtizedek óta az amerikai filmdráma közel tévedhetetlen védőbástyája. A biblikus metaforákkal operáló 2017-es anyám! című emberiségtörténet után látszatra erőteljes váltásnak mutatkozik az egyetlen ember tragédiáját középpontba állító, Samuel D. Hunter által írt színdarab adaptálása. Ugyanakkor a legtöbb „nagy” rendezővel ellentétben Aronofsky életművének legjellegzetesebb vonása éppen az, hogy nem rendelkezik egységes stílusvilággal, minden filmje radikálisan másban és máshogyan érdekelt.
A bálna Aronofsky korábbi filmjei közül talán a 2008-as A pankrátorral mutat közös vonást. Ez azonban annyiban ki is merül, hogy mindkét film egy, az adott közösség által felszínesen megítélt és/vagy elítélt személy lelkivilágának feltérképezésére tesz kísérletet. A bálnában a súlyosan elhízott Charlie (Brendan Fraser) kísérletet tesz arra, hogy helyreállítsa kapcsolatát a lányával, Ellievel (Sadie Sink). A bálna annak ellenére, hogy minden összetevőjét tekintve kamaradráma, nem érződik egyszerű színdarabfelvételnek mivel ebben a limitált térben maximálisan ki lett használva a film formanyelvének számtalan aspektusa.
A kritikai fogadtatás főképp Brendan Fraser valóban átütő erejű játékát dicsérte, a filmet magát már nem övezte akkora ováció, és ugyan tény, hogy Aronofsky nem élete legnagyobb rendezését hozta el, így is van bőven miért örülni ennek a filmek. Kevés alkotó képes látszólag egyszerű közhelyekből komplex dramaturgiai megoldások révén mélységet teremteni, hogy aztán – már-már kíméletlenül – belelökje abba nézőjét.
Emil Cioran írja A bomlás kézikönyvében: „aki szereti hazáját, lelke mélyén azt kívánja, hogy mészárolják le honfitársai felét.” Találóbb összegzést nem találnék azon témához, amelyet Cristian Mungiu legújabb filmjében, az R.M.N.-ben kidolgoz. A román rendező eddigi munkái is páratlanul példás és éles rendszerkritikával számoltak le nemzetének, valamint nemzete múltjának szörnyűségeivel. Elég csak a 2007-es 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmre gondolni, mely a román kommunizmus végnapjait és az abortusz kérdéskörét járja körül kendőzetlenül. Új filmje azonban még kendőzetlenebb lett.
Az egy erdélyi faluban játszódó R.M.N. történetének középpontjában egyfelől egy magánéleti és párkapcsolati, másfelől egy társadalmi dilemma áll. Utóbbit három Sri Lanka-i munkás érkezése váltja ki a rendkívül magába zárt és rasszista nézeteket való faluközösség többsége részéről. Az R.M.N. nem csupán felkavaró, de rendkívül dühítő is a szó pozitív értelmében. A néző szinte folyamatos irritációnak van kitéve a fojtogató légkör, az unszimpatikus karakterek és a gyomorforgató események kavalkádjában. Azonban a film nem válik öncélú szocio-nyomasztássá, köszönhetően annak, hogy a két szál ütköztetése sokkalta mélyebb interpretációs lehetőségeket kínál fel a befogadó számára.
Az R.M.N. nem csupán a román periférikus közösségekről, de az egész kelet-európai térség visszásságairól, így pedig sajnos Magyarország helyzetéről is rendkívül sokatmondó. Felkiáltójele annak, hogy mit eredményez egy, még a saját nemzet fogalmát tekintve is erősen önmeghasonlott, polarizált társadalmi közérzet a benne élő személyekkel.
5. Szent pók (Holy Spider)
Az iráni származású filmrendező, Ali Abbasi új filmje egészen váratlan meglepetés. A tavalyi év egy nem túlságosan emlegetett, azonban annál érdekesebb és fontosabb alkotása, mely egy iráni szent városában, Meshedben megtörtént eseménysorozatot dolgoz fel. 2000 és 2001 között 16 prostituált nőt gyilkolt meg egy férfi, aki a város bűntől való megtisztítását tűzte ki céljául, és akire a köznyilvánosság „pókgyilkosként” kezdett el hivatkozni. Az iráni rendőrség felszínes munkáját észlelve egy a városba az ügy okán érkező újságírónő kísérel meg nyomozni a tettes után.
A film első hallásra egy krimi benyomását keltheti, azonban egyáltalán nem nevezhető annak, révén elejétől fogva tisztában van a néző a gyilkos személyével és kilétével. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a film ne lenne érdekfeszítő, sőt az igazán jó krimik egy része sem tud talán ennyire feszültségkeltő, a végkifejlet felé meg igazán elbizonytalanító és megtévesztő történetvezetést létrehozni. A Szent pók továbbá nem érződik izzadságszagú dokumentálásnak, helyette önálló érvényű, feszes tempót diktáló és erőteljes dramaturgiájú játékfilm, mely az iszlám kultúrkör kapcsán számtalan implicit kérdést teszt fel a tradíciókról megítélésről, a nők helyzetéről, valamint a bűn fogalmáról.
6. Rimini
A viszolyogtatás mesterének is lehetne nevezni az osztrák rendezőt, Ulrich Seidlt, aki nem fél a kellemetlen, feszenggető és tabuszaggató hatáskiváltástól. Az általa képviselt filmnyelvet már legelső nagyjátékfilmjében, a 2001-es Kánikulában kidolgozta, majd ügyesen formálta és csiszolta tovább Paradicsom trilógiájában, melynek harmadik darabja sajnos igencsak gyengébbre sikeredett, mint az első kettő. A Rimini folytatja ezt a „hagyományt”, azonban nem követi el az önismétlés hibáját és a 2013-as A remény paradicsomával ellentétben egy letisztult és rétegzett alkotásként áll a közönség elé.
A történet középpontjában egy Ritchie Bravo nevű kiégett és alkoholista énekes áll, aki Riminiben töltött napjai során jobb és rosszabb kísérletekkel igyekszik jó mederbe terelni életét, amelybe egy ponton egy váratlan vendég is becsatlakozik. Seidl legújabb filmje is – csakúgy, mint elődjei – nem könnyen fogyasztható, a lista elemei közül talán leginkább ez tekinthető rétegfilmnek. Naturalista és az abszurd esztétikai jegyeket váltakoztató formanyelve ugyanakkor nem keveset old a befogadhatóság nehézségén. Seidl filmvilágában az emberek rettenetesek a szónak majdnem minden értelmében, ez a rettenet azonban túllép a szimpla öncélúságon és érvényt ad az emberi élettel való törődésnek és odafigyelésnek. Annyi bizonyos, hogy Olaszország neves városát kameraképen keresztül sosem láthattuk még ennyire sivárnak és kietlennek.
7. Csodálatos teremtmények (Berdreymi)
Ha húsbavágó drámáról van szó, a skandináv filmkészítés mindig csőre töltve áll készen. Az izlandi rendező, Guðmundur Arnar Guðmundsson második nagyjátékfilmje kemény darab, mely történetén belül és kívül egyaránt farkastörvényeket diktál. Az előzmény tekintetében ez nem meglepő, révén Guðmundsson első rendezése az itthon két címen is forgalmazott, 2016-os Nehéz szívvel/A szív melege hasonló témát állított középpontba: a felnőtt lét aspektusaival túl korán szembesülő kamaszkor brutalitását és kegyetlenségét. Míg azonban az első film főképp a szexualitás, addig az új az erőszak fogalma mentén dolgozza ki ezt.
A Csodálatos teremtmények főszereplője a rettenetes családi körülmények közt élő és folyamatos bullyingnak kitett 14 éves Bali, aki bizonyos események lezajlása után egy három fős baráti társaságba keveredik, hogy az immáron négyfős csapat az erőszak megannyi árnyalatának legyen hol kiváltója, hol elszenvedője. Ami a leginkább zavarba ejtő vonása a filmnek, hogy a törődés, az elfogadás és szeretet, valamint az agresszió, a bántalmazás és kegyetlenség nem válnak világában végletesen külön fogalmakká, mindegyik ugyanazon helyről árad. Ez egyfelől autentikus atmoszférát kölcsönöz az filmnek, hiszen az ember, kiváltképp a tinédzser rendkívül összetett lélektani jelenség, másfelől ezáltal az erőszakábrázolás egyáltalán nem egysíkú, hanem rétegzett és célelvű. Fontos és megjegyzendő elem még az férfikép hiányának felmutatása, mellyel a film végkifejlete konkrét és szimbolikus érvényre jut.
A Csodálatos teremtményekről túlzás lenne azt állítani, hogy egy meghatározott, komplett generációról akarna megfogalmazni valami törvényszerűt, inkább az oda nem figyelés gerjesztette erőszak törvényszerűségéről értekezik egy fiatal generáció tagjait érintően. Ijesztő és megindító történet arról, hogyan szülhet a rettenet szeretetet, a szeretet rettenetet.
8. Minden mindenhol mindenkor (Everything Everywhere All at Once)
Már bizonyos, hogy Dan Kwan és Daniel Scheinert rendezőpáros úgy vonulnak be a filmtörténelem nagykönyvébe, mint az eszeveszettség mesterei. Az elvont, abnormális és örült ötletek iránti érdeklődésük már a 2016-os Az ember, aki mindent tudott című első nagyjátékfilmükből is áradt a néző felé. A Minden mindenhol mindenkor ezen az úton halad tovább, ezúttal azonban még nagyobb sebességet diktálva és szerencsére a maga módján jóval autentikusabban megvalósítva.
A film főszereplője a Michelle Yeoh által játszott Evelyn, egy amerikai mosoda tulajdonosa, akinek magánélete és családi kapcsolatai éppen darabokra hullnak. A film eleje után nem sokkal váratlan események sorozata veszi kezdetét és kiderül, hogy Evelyn kezében nem csupán a világ, de az egész multiverzum sorsa a tét… vagy még mindig csak Evelyn életéről lenne szó? A Minden mindenhol mindenkor éppen azt az egyszerű és hétköznapi érzést nagyítja fel, amellyel saját életünk magasabbról nézve banálisan aprónak tűnő problémáihoz egész világra kiható jelentőséget társítunk. Mert hát mi másról is szólhatna a világ, ha nem rólunk? Az egész film egy énközpontú világszemléttel folytatott ironikus és önkritikus játék, amelybe nem túlzó állítás, hogy tényleg minden elképzelhető vad, rendkívüli ötlet és gondolatkísérlet bele lett ömlesztve. Éppen ezért nem véletlenül hivatkoznak több helyen LSD-tripként a filmre.
A Minden mindenhol mindenkor őrülethullámvasútja számos dolognak állít görbetükröt: társadalmunk rohanó tempójának, a fogyasztói lét visszásságainak, életünk kibogozhatatlan természetének, vagy akár a Marvel filmek kliséinek és banalitásainak. Bár a film végkifejlete az összkép tekintetében egyszerű és közhelyes, nem kérdés, hogy a Minden mindenhol mindenkorral egy nagyon újszerű filmnyelv lett megteremtve.
9. Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades)
Alejandro González Iñárritu legújabb rendezését, a Bardot ősbemutatója után nem övezte pozitív kritikai visszhang, amelynek következtében megjelenésekor a filmvilág szinte kollektív csendben ülve, mintha nem is vett volna tudomást a Bardo létezéséről. Egy olyannyira díjazott rendező esetében, mint Iñárritu ez még a negatív kritikák ellenére is rendívül meglepő, arról nem is beszélve, hogy a Bardo egyáltalán nem egy rosszul sikerült alkotás. Persze messze nem közelíti meg Iñárritu korai filmjeinek – főképp a Halál-trilógiának – erejét és narratívtechnikai bravúrjait, de például a 2015-ös A visszatérőnél érdekesebb és komplexebb gondolatokkal operál.
A film főszereplője egy Silverio nevű elismert dokumentumfilmes, aki egy nyaralás erejéig családjával szülőhazájába érkezik, ahol meghatározott tényezők az életével, kapcsolatrendszerével és munkásságával való számvetésre késztetik. A Bardo sajátossága az, hogy egy alapvetően realista történetet szürrealista eszközrendszerrel tolmácsol. Ennek következtében Silverio hétköznapjainak világát számos, főképp a mexikói történelemmel kapcsolatos vizuális allegória mélyíti el. A film egyik legmarkánsabb és legbravúrosabb jelenetében például Silverio egy óriási holttest tömeg tetején Hernán Cortéssel folytat eszmecserét a gyarmatosításról és a mexikóiak sorsáról, hogy aztán az amúgy is abszurd helyzetet egy még abszurdabb helyzet oldja fel. A Bardo nem markol sokat, azonban amennyit markol azt ügyesen teszi, ahogyan markol azt pedig ötletesen.
10. Rosszul vagyok magamtól (Syk pike)
A lista második skandináv filmjénél kevés idegesítőbbet találni a tavalyi évből. Ezt azonban a szó egyfajta sajátos és pozitív értelmében szükséges értelmezni, mivel a Rosszul vagyok magamtól tétje éppen az emberi gyarlóság, önzés és alattomosság feltérképezésében érdekelt. A film főszereplője Signe, aki együtt él párjával, Thomassal. Ők hol a férfi művészi karrierjének megvalósítása és installációinak bővítése céljából lopnak tárgyakat helyekről, hol barátijaikkal folytatott párbeszédjeik során versengenek szánalmasan a figyelemért. Kettőjük közül Signe figyeleméhsége mutatkozik mérgezőbbnek, amelynek következtében a lány egészen brutális dologra vetemedik a film egy pontján, saját egészségét károsítva ezzel.
A Rosszul vagyok magamtól rendkívül eltúlzott jelenetekkel és nem kevés iróniával dolgozik azon, hogy a jelenkor egocentrikus, képmutató és ezekkel összefüggésben öndestruktív tendenciáinak egyfajta a szó átvitt és tényleges értelmébe vett kórképet adjon. Kritikus attitűdjével napjaink számos jelenségét ostromolja kezdve a kortárs művészeti szféra parodisztikusan önigazoló gesztusaitól a celeblét kisszerűségein át a modellvilág álszent megnyilvánulásaiig. A norvég rendező, Kristoffer Borgli első nagyjátékfilmje nem céltalanul megbotránkoztató, hanem célzottan figyelemfelhívó, címe pedig a fentiek során soroltak értelmében nem is lehetne beszédesebb.
„Futottak még”
Bár a lista elején 10 cím lett ígérve, néhány további filmről érdemes egy-egy mondatot erejéig értekezni. Edward Berger rendezése, a Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) Remarque regényének egy bár nem tökéletes adaptációja, de az első világháború szörnyűségeinek egy igencsak autentikus és mélyen pacifista szemléletű tablója, mely a nehezen feledhető háborús filmek sorába könnyedén beilleszthető. Charlotte Wells első nagyjátékfilmje, a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) egy erősen érzékletes filmnyelvvel ábrázolja úgy a depressziót, ahogyan korábban a filmvásznon az még sosem volt megjelenítve, Paul Mescal pedig tovább bizonyítja erős színészi képességeit. Sebastián Lelio A csoda (The Wonder) című, Netflixre érkezett filmje a hit és a bizonyosság kérdéseivel foglalkozik egy egyszerű, de sokfajta interpretációs lehetőségnek utat nyitó keretrendszerbe ágyazott történeten keresztül. Noah Baumbach új filmje, Don DeLillo Fehér zaj (White Noise) című regényének adaptációja a haláltematikát tekintve inkább felületes, a fogyasztói társadalmi lét abszurditásáról szóló elemeit figyelembe véve azonban néhol ötletes szatíra. Damien Chazelle Babylonja a tematika és a formanyelv szempontjából félúton a Whiplash és a Kaliforniai álom között helyezkedik, és bár az előbbi letisztult minőségét nem éri el, nem egy vonása miatt figyelemre méltó alkotás. Végül, de nem utolsó sorban Luca Guadagnino új rendezése, a Bones and All bár nem lett kiemelkedően jó film, számos pozitív tulajdonsága miatt sajnálatos, hogy eddig semmilyen forgalmazóra nem talált itthon.
Maros Márk
Leave a Reply