Már pár hónapja érlelődik bennem a téma, de egészen idáig nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen célt is akarok szolgálni a kifejtésével. Szeretem saját tapasztalataimat és gondolataimat megosztani a legyen szó ajánlóról, útinaplóról, beszámolóról, azonban egészen márciusig úgy gondoltam, hogy ebben a bizonyos témában nem tudok relevánsat mondani.

Aztán elkezdődött a hosszú gyakorlatom és vele együtt rengeteg új impulzus ért a diákok és a tanárok részéről egyaránt. Most csinálom az utolsó évemet az egyetemen, és ha minden igaz 2024 februárjában már diplomás középiskolai tanár leszek, de ne szaladjunk ennyire előre. Az utolsó év ezen a képzésen arról szól, hogy két szemesztert eltöltünk egy-esgy iskolában. Tanítunk, tapasztalatokat szerzünk, és sokszor úgy érzem,leginkább csak túlélni próbálunk. Így történhetett hát meg, hogy februárban, amikor elkezdtem tanítani és a mentortanáraim bemutattak a csoportjaiknak, azzal a problémával szembesültem, hogy öreg vagyok. Vagy ha nem is öreg, de már valami felnőtt-féle. 

Eddig sosem gondoltam bele abba, hogy egy ember mikor válik teljesen felnőtté. Vagy ha volt is erre alkalom, akkor csak olyan válasz jutott eszembe, hogy akkor amikor befejezi a tanulmányait és munkába áll, elkezdi megteremteni a saját egzisztenciáját. De ahogyan ott álltam az osztályaim előtt, elgondolkodtam azon, hogy ez a felnőtté válás dolog mégsem ennyire egységes és nem is annyira távoli, mint azt gondoltam volna.  Abban a pillanatban, amikor belépek az osztályterembe, hogy tanítsak nekik valamit úgy érzem én vagyok a felnőtt, én felelek értük. Furcsa ez a kettősség: a rövidgyakorlataim alatt amikor “csak” 15 órát tartottam és mellette délutánonként egyetemi előadásokat és szemináriumokat látogattam, akkor ki – be lépkedtem ebből a “felnőtt” szerepből. Viszont most, folyamatosan tapasztalom ezt a felnőtt-érzést, mert nincsenek óráim, amik visszarángatnának abba a megnyugtató puha állapotba, amely azt súgja, te még csak egyetemista vagy. 

A legmegrázóbb jele annak, hogy felnőttebb vagyok, hogy a diákjaim magáznak. Ezzel még semmi probléma nincsen: de az, hogy ez az egész helyzet nem zavar, már kicsit elgondolkodtatóbb. Pedig, amikor a rövidgyakorlataimat csináltam, az összes diákot arra buzdítottam, hogy tegezzen nyugodtan. Sőt belül sikítottam, amikor valamelyikük véletlenül magázott engem. A mentalitásom nem változott, azonban úgy érzem, hogy a diákok komfortosabban érzik magukat így. Megszokták már, hogy a tanáraik nagy részét magázzák, miért én legyek az, aki megköveteli tőlük a tegezést, mert bántja az egóját vagy fiatalságát?

Ahogyan ezen a témán lamentáltam, eszembe jutott, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal, még ha sokszor ezt is érzem. Ekkor felütötte bennem a fejét a kíváncsiság: vajon azok, akikkel együtt kezdtem az egyetemet, hogyan gondolkodnak erről a témáról? Ők már felnőttnek érzik magukat? Honnan számolják a felnőttség határát?

A kérdésemre nem meglepő módon színes válaszok érkeztek. Az első befizetett számlától, rezsitől kezdve egészen az első saját magad által megvásárolt WC-papírig. De nem csak ezek mutatják azt, hogy felnőtté válltál, kedvenc definícióim közé tartozik például az, hogy a szüleidre már “emberként” tekintesz és nem úgy, mint hatalmas óriások, akik mindent (is) tudnak. Vagy éppenséggel az, hogy inkább már örülsz annak, hogy szombat este otthon lehetsz és nem kísért a FOMO (fear of missing out). De akkor is realizálódhat benned, hogy felnőttél, ha éppen ezek az “ember” szülők mondják neked, hogy már az vagy, így itt az ideje, hogy a családi döntésekben is nagyobb szerepet kapj. Az meglepett, hogy a megkérdezettek közül a legkevesebben ahhoz kötöttek a felnőtté válást, hogy elhagyjuk az oktatási rendszert. Pedig kisgimnazista koromban még azt gondoltam volna, hogy akkor leszek igazán felnőtt, ha már a kezemben szorongatom a diplomámat.

A következő gyakran sokkot okozó emlékeztetője a felnőtté válásnak, amikor régi ismerősökről, osztálytársakról látod, hogy eljegyezték őket vagy éppen már házasok és gyereket várnak. Ezek azonban bennem inkább az öregségérzetemet erősítik, mintsem azt, hogy felnőtt lennék. De erre is kiváló definiciót hoztak a barátaim: az amikor például az egyik fiatalabb testvéred érettségizik, te pedig az érettségire készíted fel az osztályodat nem feltétlenül segít a fiatalság érzés erősítésében. Vagy amikor a kardinális mikor iszunk kérdés átalakul a mennyit iszom kérdésre, mert ugyebár másnap órát kell tartani, dolgozatot javítani, szóval nem kellene sokáig kimaradni. 

De ez akár abban is megmutatkozhat, hogy az egykori extrán szociális éned elkezd szorongani amikor új társaságba kerül. “Vajon elfogadnak úgy ahogy vagyok? Most butaságot mondtam? Meg kell etetni otthon a macskát.” Ismerősen csengenek a mondatok? Én ezeket pörgetem a fejemben nap mint nap, mikor új emberekkel találkozom. A kutatásom után pedig picit nyugodtabb vagyok, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a kérdésekkel (azonban fel kell hívnom mindenki figyelmét arra hogy, ez nem egy sokkörös interjú sorozat volt, inkább mondanám kávéházi beszélgetésnek). 

Lehet, hogy nem a világ legboldogabb cikkét sikerült megírnom. Azonban, ha már egy fiatal felnőtt is elolvassa és megnyugszik, hogy nincsen egyedül ezekkel az időnként felbukkanó felvetéseikkel, már elértem a célomat. Szeretek minden cikkem végén tanácsot adni, azonban úgy érzem, hogy ennek itt most nincsen helye. Nem is igazán tudnék. Így “csak” annyit tudok felajánlani zárszóként, hogy ez egy természetes folyamat, aminek a végén, mi magunk is óriások leszünk más emberek szemében. Mindemellett fontos, hogy ha felnőttnek is érzed magadat ne felejts el picit élni, mert az egyetemi évek sok szempontból tényleg nem pótolhatók.