Szabadság híd

szereplők:

AMBRUS

PÉTER

Napsütéses tavaszi idő van, a Fővám téren kutyát sétáltató párok, sütkérező idősek lézengenek. 

Két fiatal srác áll a Szabadság híd pesti sarkánál. Péter baseballsapkában, mellényben, egy rajztáblára csíptetett lappal, kezében szénceruza, elmélyülten rajzol.  Ambrus mellette melegítőben áll, és hunyorogva fordul a napsugarak felé, kezében rögbilabda, azzal játszik. 

AMBRUS: De jó végre újra itt lenni. Nem bírtam már a bezártságot. 

PÉTER: Aha. 

Ambrus egyhelyben toporog, cipőjével Péter cipőjét bökdösi. A labdát dobálja fel magának ráérősen, és mindig akkor kapja el, mielőtt földet érne. Néha feltekint a hídra, majd újra a nap felé fordul. Aztán közelebb lép Péter rajzához, és rámutat a közepére. 

AMBRUS: Az a Szabadság híd? 

PÉTER: Igen. 

AMBRUS: Nem furcsa ebből a szögből rajzolni? 

PÉTER: Ezt hogy érted? 

AMBRUS: Hát szemből. Így nem látszik, hogy milyen hosszú a híd. 

PÉTER: Nem is az a lényeg. Nézd, itt lent a Duna, ez a Gellért hegy… és fent a felhők. 

Péter magyarázat közben mutatja a rajzán a vázlatos vonalakat. 

AMBRUS: De így nem látszik, hogy ez most akkor a túloldalon van, vagy egy helyen? Ha odébb rajzolnál, látszódna, ahogy a híd összeköti az oldalakat…

PÉTER: Lehet, de nekem tetszik, hogy így egy képre kerül az ég és a föld. Magasság és mélység… 

Csend. Mindketten gondolkodnak. Péter tovább rajzol, Ambrus a labdát dobálja egyik kezéből a másikba, a járókelőket nézi. 

AMBRUS: Különös, hogy ezt mondod. Erre én így nem gondoltam. Ha lerajzolnám a Szabadság hidat, biztosan úgy csinálnám, hogy látszódjon a pesti és a budai oldal is a két szélén.

Hóna alá veszi a labdát, habozik. Mély levegőt vesz és bizonytalan, szinte suttogó hangon folytatja: 

AMBRUS: Ezért is akartam kijönni… Hogy átmenjünk Budára. Hogy összekössem a két oldalt. Tavaly óta nem jártam odaát…

PÉTER: Tényleg? Mondhattad volna, mielőtt elkezdem innen rajzolni. 

AMBRUS: Ja, nem baj, jó innen is. Szép meg minden.  

Csend. 

PÉTER: De át akarsz menni? 

AMBRUS: Azt hiszem igen. De olyan rég jártam a túloldalt, hogy kicsit ijesztő is… Nem tudom. 

Péter töprengve tovább rajzol. Ambrus megböki Péter vállát a labdával.

AMBRUS: Te nem akarsz átmenni? Kipróbálni?

PÉTER: Én szerintem nem a két oldalt akarom összekötni. 

Felnéz az égre, majd lepillant a vízre. Aztán Ambrusba karolva folytatja.

PÉTER: Nézd, mennyire hasonlít a folyó habja, és a felhők az égen.  Egész szimmetrikus így a kép, nem? 

AMBRUS: De, persze, nagyon szép. 

PÉTER: Látod, hogy a rajzomon a híd nem Budát és Pestet köti össze? Hanem az eget és a folyót. Talán mégsem furcsa, hogy ezt a perspektívát választottam. 

Péter kérdőn mosolyog Ambrusra. Ambrus nézi a képet, csendben töpreng és átnéz a túloldalra. Közben eltűnik a nap egy felhő mögött. Végül újra megszólal. 

AMBRUS: Azért én mégis átmennék. Érdekel, milyen érzés. 

PÉTER: Mi milyen érzés? Átmenni vagy átérni? 

AMBRUS: Mindkettő. 

Péter leengedi a rajztáblát és úgy figyeli Ambrusba karolva a hidat. 

PÉTER: Ha átmennénk, – kezdi lassan, elgondolkodva – megállnék középen és lenéznék, aztán fel. Lehet, hogy onnan nézve is rajzolhatnék egy képet. – aztán hozzáteszi – Ha madár lennék, akkor biztos felülről rajzolnék meg mindent. 

Csend. Mindketten a hidat nézik. 

AMBRUS: Ha én átmennék, biztos nem állnék meg. Ha már egyszer elhatároztam, csak mennék. 

PÉTER: Nem? Nem gondolkodnál el középen, hogy merre tovább? 

AMBRUS: Hogy érted, hogy merre? Nem fordulnék vissza. 

PÉTER: Nem feltétlen vissza. De továbbmennél? Vagy leugranál? 

Ambrus ijedten néz Péterre.

AMBRUS: Te leugranál? 

PÉTER: Nem azt mondom, hogy leugranék, csak azt mondom, hogy elgondolkodnék rajta. Téged nem foglalkoztat kicsit? Hogy ha ugranál… akkor zuhannál, vagy repülnél? 

Kállay Krisztina az ELTE-n tanul magyar és történelem tanári szakon, jelenleg hosszú tanítási
gyakorlatát végzi Budapesten.