Az elmúlt években egyre több hírt lehetett hallani különféle klímavédelmi csoportokról, amelyek radikális akciókat hajtanak végre szerte a világban. Egyes aktivisták olyan akciókkal szerették volna a közvélemény figyelmét a klímavédelem kérdésére irányítani, mint múzeumi festmények megrongálása, vagy nagyforgalmú utak vagy repülőterek blokkolása.

Az idei év klímatüntetései és klímavédelmi akciói jobbára csak ezt erősítették tovább. Tavasszal számos sajtóorgánum, illetve több televízió híradója is beszámolt arról, hogy holland rendőrök őrizetbe vették Greta Thunberget Hágában. A klímatüntetések arcának számító 21 éves svéd aktivista a fosszilis energia állami támogatása elleni tüntetésen vett részt a holland városban. Pár hónappal ezután radikális klímaaktivisták egy csoportja megbénította a frankfurti nemzetközi repülőtér forgalmát. A Last Generation aktivistacsoport több tagjának a kerítésen keresztül sikerült bejutnia a legnagyobb német repülőtér területére, és ott odaragasztották magukat a kifutóhoz. Idén nyáron a Bonn-Köln nemzetközi repülőtér forgalmát állították le átmenetileg egy hasonló akcióval.

A fenti példák mindegyikében közös, hogy a tiltakozók elsősorban a nagy léptékű olaj-, gáz- és szénkitermelés, illetve ezen fosszilis tüzelőanyagok égetése ellen tiltakoztak. Tény, hogy emiatt a légköri gázok összetételének aránya jelentősen megváltozik, ami egyenes összefüggésben van a globális felmelegedéssel, ám ezek az akciók, ahogy egy évvel korábban, úgy most sem hatották meg a döntéshozókat. Mi több, a korábbi tendenciákat folytatva, inkább ellenszenvet váltottak ki azokból, akik az autópályák vagy repülőterek blokkolásának érintettjei voltak, de hasonló ellenérzéssel szemlélték az eseményt azok is, akik valamilyen hírportálon, vagy egy televízió híradójából találkoztak a klímaaktivisták tevékenységével.

Mivel a radikális klímavédő csoportok tagjai liberális fiatalok, az akciók nyomán sokak fejében az a kép alakulhatott ki, hogy csak egy adott közeg ügye a bolygó védelme. A többségi társadalom tagjai – illetve döntéshozók és nagytőkések – jellemzően távol érzik magukat ezektől a csoportoktól, emiatt gondolhatják azt, hogy az ő ügyeik nem lehetnek általános ügyek. A klímavédelem kérdésében ez különösen kényes kérdés, amire a radikális csoportok csak ráerősítenek. Mindez már a korábbi időszak tendenciáiból is látszódott, a helyzet tehát érdemben most is ugyanaz, mint egy évvel ezelőtt. A kérdés az, hogy a csoportok szervezői miért folytatják tiltakozásukat ugyanolyan – legalábbis igen hasonló, erőszakos – módszerekkel, mint az előző időszakban.

Úgy tűnik, hogy a tevékenységük mögött olyan nagyfokú elkeseredettség áll, ami a kevésbé megfontolt lépések megtételét idézi elő, vagyis stratégiák helyett kicsapó indulatot látni a radikális akciók hátterében. Ha valóban arról van szó, hogy ezek a csoportok csak elkeseredettségüknek akarnak hangot adni, és nem a klímavédelem ügye mellé próbálnak támogatókat találni, akkor ez magyarázatot jelenthet akcióikra.

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mi segíthetné elő azt, hogy a környezetvédelem képviselésének kérdése ne egy megosztó téma legyen. Jelenleg azt lehet látni, hogy a klímaváltozás elleni harc radikális képviselői szemben állnak azokkal, akik úgy gondolják, hogy ebben a témában tüntetésekkel vagy szervezett ellenállással nem lehet a kormányok figyelmét felhívni. Az edukáció ebben is kulcsfontosságú lehet. A mindenféle kiállással tiltakozó klímatüntetők klímaszorongását, illetve a többségi társadalom passzivitását egyaránt kedvező irányba mozdíthatja el, ha a témában felvilágosító projektek indulnak. A bolygó védelméért mindenáron kiálló aktivisták nemritkán megbotránkoztató megmozdulásai több esetben a klímaszorongásból következnek, az elmúlt néhány évben számos felmérés jutott arra az eredményre, hogy egyre többen küzdenek a klímaváltozás okozta aggodalmakkal.

A szakértők elmondása szerint a klímaszorongás ellen az egyik legfontosabb lépés, hogy kiszélesítsük ismereteinket a klímaváltozásról és annak hatásairól. Mivel kutatások szerint az információhiány a jelenség egyik fő kiváltója, különösen fontosnak látszik, hogy az oktatás is képes legyen választ adni ezekre a kérdésekre, hiszen sem a dezinformálás, sem a hiányos informálás nem célravezető. Előbbi passzivitást, utóbbi erős klímaszorongást idézhet elő, és egyik helyzet sem jobb a másiknál. Cselekvőkész, ugyanakkor nem félelemből vagy indulatból cselekvő emberekből álló nagyobb csoportok talán már képesek lehetnek arra, amire a radikális aktivisták nem, vagyis hogy széleskörű igénnyé formálják azt az elvárást, hogy a kormányok azonnali és érdemi lépésekkel válaszoljanak a környezetvédelem kihívásaira.

Szabó Benedek