Őszintén hiszem, hogy életünk legtöbb formalitását azért tartjuk fent, hogy kapaszkodót találjunk. A káoszban egy megcsinált rendet, még akkor is, ha tulajdonképpen fogalmunk sincs, mit jelent az: rend. Az okos ember igyekszik nem gondolkodni fogalmakon, mert tudja, most szükség van rá, hogy tegye a dolgát: szolgálja a rendet, hogy az továbbra is megvédhesse.

Én persze, a függetlenség védőszentje, nem értettem, ezek miért nem lassulnak le. Az, hogy ő meghalt, bennem mindent elvágott, olyan falnak ütköztem, amit nem tudok áttörni (át akarom egyáltalán?). Hát nem tudják, mi az, ami igazán fontos? Mert én aztán tudom. Elképzeltem a fejemben játszott, soha le nem álló színdarab gyászjelenetét. A gyászoló a szobája összes gyertyáját meggyújtja. Mind fehér, és mindegyik vörös viaszt könnyezik. Úgy rendezték el őket, hogy a szoba sarkait még sötéten hagyják, de ahogy a többszörös kör gyűrűi egyre sűrűsödnek, a közepén térdelő gyászolót már fényár világítja meg. Csak a hátát látjuk, lehajtott fejéről a földre omló haját. Üvölt, a szeméből ömlik a könny, veszekszik, szája mint a kopónak, véresen csattog. Nem tudjuk, hogyan ér véget a jelenet, mert arra nem írtam meg a szövegkönyvet, hogy a gyászoló feláll, egyenként elfújja a gyertyákat, elpakol maga után, kinyitja az ablakokat, kiszellőzteti a szobát, felkapcsolja a villanyt, és elmegy pisilni. Nem foglalkoztam ezzel, mert nem tartottam arra méltónak ezeket az unalmas, hétköznapi tetteket. Mégis hogy illenének bele ebbe a ziháló, lángoló demonstrációba, ebbe a rizsporszagú előadásba? Nem érdekes, a néző nem azért vett jegyet, hogy önmagát lássa otthon, hanem valami magasztosabbat.

Kapom a telefont: meghalt. Hajnal van, egy idegen ország idegen városának idegen szobáját csak az utcáról beszűrődő lámpafény világítja meg. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki fel fog hívni, és kimondja a szavakat, melyek után senki nem fogja tudni, mi következik. Két másodpercig tart a beszélgetés. „Ha többet tudunk, hívlak.” Jó. Amikor a múltban ezt a jelenetet elképzeltem, azt hittem, meg fogom kérni, ne áruljon el semmi részletet, tartsa meg magának a szörnyű élményeit mindenki, engem ne zaklassanak fel vele. De most, hogy ezt kimondta, azt érzem, megőrülök, ha nem mond azonnal többet. Nem vagyok hajlandó tovább várni egy percet sem, mert tudni akarom, mit élt át, mit gondolt, mit érzett, hova vitték, mit csinálnak vele, mikor láthatom újra. A kérdések jó részére már senki nem fog tudni nekem választ adni, de nem érdekel. Csak sírok bele a sötétségbe, megfeszülnek az inak a torkomban, ahogy a szám hangtalan kiáltásba torzul. Folyik a nyálam. Csak akkor veszem észre, mikor lecseppen a padlóra. Feltörlöm. Semmi olyan nem történik, amit egy ember szívesen nézne a színpadon. A fájdalom néha utat tör magának, torz nyögések szakadnak fel. Nem történik semmi. Mintha megállt volna az idő, a légáramlatok, az utcazaj. Nem fizikailag, hanem belül állította meg őket valami. Lent az udvaron focizik egy csapat. Hallom, de mégsem. Kinyitom az ablakot, fúj a szél. Érzem, de mégsem.

Úgy megyek végig a városon, hogy azt sem tudom, merre tartok. Kár, hogy nem akar kirabolni senki, mert nem tudnék védekezni. Minden mindegy már, hát mit bánom én, ha elvesznek akármit? Tőlem? Hát tőlem már elvették, amit el lehetett, igazán nem számít már semmi.

Érdekes, hogy világéletemben mások elképzelt tekintetében éltem, mások általam kitalált megítélése szerint jártam az utam, nem tudtam szabadulni egy pillanatra sem vizslató, elemző figyelmüktől, örökre egy monitoron keresztül néztem az életem. De most, ahogy ültem a vonaton, semmi nem volt a fejemben. Olyan fájdalmasan üres mindenem, hogy úgy érzem, kiesnek a bensőségeim, és átvérzem a bőrömet. Az ablakon túl a Nyugati megszokott kavalkádja. Sem nem hallok, sem nem látok belőle semmit. Bambulok előre három órán keresztül. Sosem repült el ilyen gyorsan az út, de már csak azt veszem észre, hogy besötétedett, és a vonat egy hatalmas lökéssel megáll az állomáson. Ha visszagondolok, nem emlékszem a kerekek zakatolására. Arra sem, hogy bárhol megálltunk volna.

Érdekes dolog a gyász, és azért nehéz nekem különösképpen, mert én az emlékeimben élek. A nosztalgiába fogok belepusztulni. A nosztalgia mindent széppé tesz, de nem élvezhetően, hanem fájdalmasan széppé, aminek a keresése számomra abszolút ösztönszerű. De egy halálesetnél nem csupán a saját emlékeimben élek, hanem másokéiban is. Úgy gyászolok, hogy egyszerre vesztem el a feleségemet, a gyermekemet, az anyámat, és így megyek szép lassan végig a koporsót körülálló embereken. Mindegyikük gyászát igyekszem magamra venni, de rájövök, hogy semmi jogom hozzá, és belülre kiáltok. Hagyjam békén mások fájdalmát, foglalkozzak az enyémmel. Semmi jogom azt kívánni, bár velem történt volna, mert mégis mivégre haltam volna meg? Honnan veszem a bátorságot, hogy a magaménak kérjem más sorsát?

De akkor úgy döntök (nem én döntök úgy, hanem úgy történik), hogy nem érdekel, a saját etikai meg spirituális elképzelésem szerint mi lenne a jó. Nem érdekel a filozófiám, senki filozófiája nem érdekel. Tartom azt, aki rám támaszkodik, kezeket fogok meg, tarkókat simítok, mellkasokba fúródom. Azt teszem, ami a dolgom. A dolgom az, hogy ember legyek. Ez minden feladatok feladata.

Mindig volt egy magasztos elképzelésem arról, hogy majd egyszer értem is jön valami természetfeletti képességekkel rendelkező ősz szakállú öregember, és azt mondja, nagy dolgokra vagyok hivatott. Azt is elképzeltem, hogy megmentem az emberiséget egy szörnyű katasztrófától, és onnantól fogva soha nem kell senkinek szenvednie. De arra jöttem rá, hogy számomra a legnehezebb feladat embernek lenni. Könnyebb volna elmenekülni az elefántcsonttoronyba, azt képzelni magamról, hogy tudok sérthetetlen és változatlan lenni. Ehelyett ha emberként élek, az olyan mintha felvágnám magam, és a nyílt sebet folyamatosan sózná minden, ami szembejön. De a körülöttem lévő egymásba kapaszkodók látványa elindít valamit. Ott és akkor érzem, hogy nem vágyom semmi másra, mint hogy visszafordíthatatlanul ember legyek, olyan ember, mint azok, akiknek ha a szemébe nézek, az enyémet látom, a vonásaikban osztozom, a múltam, jelenem és jövőm összekapcsolódik az övékkel.

A pap azt énekli: “Ennyi az élet”. Szívesen felordítanék, hogy az értelmezés valahol elsiklik, nem akarom, hogy az élete arra redukálódjon, ahogyan véget ért. Szétnézek a gyászoló tömegen. Olyanok sorakoznak fel, akiket évek óta nem láttam, akik nem tudják, milyen meghatározóak nekem, akik nincsenek vele tisztában, mennyire féltem tőlük gyerekként. Látom ezeket az embereket, és ebben a pillanatban nem jelentenek nekem semmit azon kívül, hogy számít valamit nekik ez a halál, hogy ők is emberek most, hogy megölelik egymást, pedig itt harcok, csaták és játékok zajlottak, de most ebben a pillanatban semmi nem számít. Így képzelem el valahogy az utolsó ítéletet, amikor majd mindenki leveszi a maszkját, leteszi a lantot, legördül a függöny, és mi az öltözőben sírunk egymásra borulva. Szeretnék olyan ember lenni, mint amilyen ő is volt, olyan végtelenül jó. A halálom legyen eléggé fontos ahhoz, hogy kényszerítve legyenek emberként viselkedni. Ennyi az élet! – kiabálok befelé, és érzem, hogy az egész gyásznép együtt lüktet, ahogy megindulunk a koporsó után a temetőbe.

Utólag rettegés fog el, mert ahogy a családomon végignézek, tudom, hogy mindegyikőjük temetésén érvényesülne ez a korábbi kívánságom. Az emberek szeretettel néznek rájuk, bizalommal fordulnak feléjük, hát akkor még azt sem tudják, milyenek a zárt ajtók mögött, hogy mind olyan, hogy értük nemcsak halni, de élni is érdemes. Nekem az volt. Úgy téblábolok köztük, mint a halandóból halhatatlanná vált Psyché az istenek országában, aki azért kapott köztük helyet, mert leginkább szeretni tudott. Csak azt remélem, egyszer eléggé felnövök a feladathoz, hogy ne álmodjak többé az Olümposzról.

Molnár Boróka