Néztem az udvaron a csupasz faágakat, ahogy átszakítják a napkorongot. A felhők miatt egészen úgy tűnt, hogy húsig hatolnak. Persze az értelmemmel tudtam, hogy ez nem történhet meg, hiszen a Nap messze van, az ágak meg itt, soha nem érhetnek egymáshoz, én mégis láttam az átdöfés aktusát, elevennek és állatinak tűnt, hiába tudtam, hogy valójában nem történik meg, én mégis éreztem a vérszagot, láttam a hús csillogását, vörös is volt, de én tudtam, hogy azért, mert vérben fürdik. Ezt magyaráztam volna el?
Ültem a pszichológus szobájában, csodás kilátás nyílt az iskolaudvarra.
Mi fáj?
Az – mondtam, és kimutattam az ablakon.
Az?
Hát, hogy nagyon szép.
A szép dolgok nem szoktak fájni.
Olyan volt, mintha a kinti fény egyre erősebb lett volna, bántotta a szememet, de csak néztem, néztem, tudtam, hogy a pillanat bármely percben elillanhat, és soha senki nem fogja tudni, mit láttam ott és akkor. Ahogy senki nem fog emlékezni rá, hogy ezeken a folyosókon jártam, hogy ebben a szobában ülve ezeket a fákat néztem. Nem fognak rám emlékezni, vagy ami még rosszabb, nem úgy, ahogy én szeretném.
Elfordítottam a fejem az ablaktól, a szemem könnybe lábadt. Néztem a pszichológusra, figyeltem, ahogy ő is néz, de nem lát. Nem érti, mit próbálok megfogalmazni, tulajdonképpen miért is vagyok most itt, miért jöttem el otthonról idegenbe, ha ennyire nem szeretek itt lenni. El akartam neki mondani, hogy de hát épp ez az, én egyszerre tudok bárhol boldog és boldogtalan is lenni. Nem a helyszín, hanem a mód számít. Azt is el akartam mondani, hogy nem tudom, mások hogyan türtőztetik magukat, mert ez a világ annyira szép, és keserves dolog az, hogy egy pillanat az egy pillanat, nem lehet vászonra feszíteni. Pedig hát azt is tudom, hogy a véglegesség adja a pillanatok romantikáját, és jól is van ez így, de attól még piszok nehéz ezt feldolgoznom. Be akartam vallani, hogy valami ég bennem, és kérem, én így nem tudok élni. Azt hitte volna, hogy csillapítani akarom az égést, pedig hát szó sincsen erről. Le akartam ülni, felhasítani magam, hogy az égés megmutatkozzon, és beborítson mindent. Akkor azt mondta volna, hogy égni nem jó, miért akarok égni, miért akarom bántani magam, azt hitte, ezen túljutottam már. Magyarázhattam volna, hogy ezt csak az tudja, aki átélte, aki beavatott. Azok tudják, hogy a fájdalom a beteljesületlenségből adódik, a véres ragaszkodásból, hogy ezt a pillanatot bezárnám egy üveggömbbe, hogy újra és újra vissza tudjak menni, és a meggyőződésből, hogy ezt képtelenség megtenni.
Végül azt mondtam, mennem kell, mert kezdődik az órám. Pedig el akartam magyarázni, és azt is tudtam, hogy egyszer meg fogom tenni. De nem ott, nem úgy. Még sokáig nem, olyan sokáig, hogy csak most zárult be a kör, ugyanott vagyok, ahol gyermekként. Még azelőtt, hogy akár óvodába jártam volna, még azokból az időkből, amikre emlékezni sem tudok, csak érezni. És milyen tiszta ez, milyen csodás, milyen felszabadító. Újra olyan bölcsnek lenni, mint akkor, újra ősinek érezni magam, remélni, hinni, tudni, hogy létezik a titkok titka, ami még megfejtésre vár. Nemcsak azt nem tudjuk, mi az, azt sem tudjuk, hogyan kérdezzünk rá. Megnyugodni abban, hogy a keresés biztos, a találat bizonytalan. Tudni megelégedni a keresésben. Érezni a mindent átszövő fonalakat, érteni, hogy Thészeusz nem magától jött ki a labirintusból. És újra itt vagyok, a labirintusnál, Pilinszky labirintusánál. Azaz Simone Weil labirintusánál, amit Pilinszkytől tanultam. „A szépség egy labirintus. Sokan megindulnak benne, de a legtöbben fele úton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölzabálja, és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Ezt a gondolatot Pilinszky így egészíti ki: „Ha egy olyan falszakaszhoz vagy folyosószakaszhoz érkezem, ami látszatra kevésbé attraktív, azt is vállalni kell, mert kihagyhatatlanul megy befele a labirintus közepébe.”
Talán gyenge dolog mások szavait használni saját helyzetem magyarázatára, de amikor egy ilyen pontos helyzetleírással találkozik az ember, akkor egyszerűen nem tud szabadulni tőle, csak letaglózva mondogatja, hogy igen, igen, hát erről van itt szó!
Az írásaimat nagyon sokszor az a megjegyzés követi, hogy persze, nagyon jó, de mikor fogsz már valami vidámat is írni? Ilyenkor döbbenek rá, hogy nem voltam elég világos. Persze – megintcsak – Pilinszky azt írja, hogy “nem sokaknak excentrikusan, hanem keveseknek világosan”, amely sor új, abszolút vezérelvem mióta véletlenül rábukkantam. Mégis, úgy gondolom, ahhoz, hogy keveseknek világosan, azelőtt sokaknak világosan. Vállalni kell, hogy meghurcolhatnak, kivághatják a nyelvem, kitaszíthatnak. Ez meg is történt tulajdonképpen, nem szó szoros értelemben, de mégis. Megtörtént. Sokszor én magam voltam az elkövető. Erről máskor.
Tehát nem voltam elég világos. Ezek itt mind tárgyát tévesztik a szenvedésemnek, a fájdalmamnak. Kérdés az is, miért olvasna bárki az én fájdalmamról, mikor a sajátja éppen elég neki. Mégis kit érdekelne? Bízom benne, hogy mindenkit maga miatt érdekel. Hiszen azért az olvasás, azért az értelmezés, hogy végső soron beljebb jussunk a labirintusban. Donna Tartt 1992-ben megjelent A titkos történet (The Secret History) című könyvében ez áll: “Emlékeznek, miről beszéltünk az előbb, hogy néha a véres, borzalmas dolgok a legszebbek? – kérdezte. – Ez nagyon görög gondolat, és nagyon mély is. A szépség rettenet. Amit szépnek nevezünk, az előtt reszketünk.” Az én esetemben úgy értelmezem a rettenetet, hogy az maga a szépség, ami átfoghatatlan, körülhatárolhatatlan, valami sokkal magasabb, nehezebb, mint amit az én értelmem be tud fogadni. A reszketés pedig a gyarló vágy, hogy ennek ellenére is törekedjek a befogadásra.
Talán érthetőbb, ha egy példával mutatom be.
Amikor öt évvel ezelőtt megműtötték a gerincemet, egy hét után engedtek haza a kórházból. Ez alatt az egy hét alatt olyan mennyiségű és erősségű gyógyszert kaptam, hogy az amúgy is gyenge idegzetem a végére teljesen kifordult önmagából. Hallucináltam, rémálmaim voltak, és az intenzíven töltött éjszaka annyira traumatizált, hogy az elmém gyakorlatilag megadta magát. Erről is majd máskor. A lényeg itt a hazatérésben van. Édesapám leengedte az autóban az anyósülés háttámláját, hogy a hazautat egészen vízszintesen fekve tudjam végigcsinálni. Halkan gurultunk az autópályán, apám sosem gyorsított a bukkanók miatt, amiket a friss seb a hátamban így is megérzett. Úgy éreztem magam, mint egy sebzett vadállat, akit az út széléről szedett össze, és ijedtségében nem tudja, mit csináljon, csak csendesen vérzik az ülésen. Néztem a felettem elsuhanó fákat, a leveleiken átvilágló Napot, és a szivárványt, ami a távolban átszelte az eget. Annyira csodás volt minden, olyan valótlanul szép, hogy rettegtem tőle. Megrendezettnek tűnt, színpadiasnak, és mivel a felfogásom nagyon eleven volt, nem védte a kritikai gondolkodás, ezért meg voltam róla győződve, hogy valójában meg fogok halni, és ez az utolsó diadalmenetem. Emiatt ennyire szép minden. A házban aztán öt lépésenként le kellett ülnöm, annyira kimerültem, a szememet előre szegeztem, nehogy elájuljak, de a figyelmem mindent körbejárt. Olyan érzés volt, mintha száz év és egy háború után tértem volna haza, ami valószínűleg csak azt támasztja alá, mennyire nem vagyok strapabíró, de hát az élményem akkor is ilyen volt, nem tudom megmásítani. Jött anyám, ő is világított, mint a Nap, minden fénylett, a bútorok, a falak, a virágos takaró, amivel betakartak. És az illatok: anyám petrezselyem szagú meleg keze ráborult a szemöldökömre, lassan simogatta, pont úgy, ahogy apám tette, amikor az intenzíven felébredtem az altatásból. Ott és akkor már nem azt a fájdalmat éreztem, ami a hátamban lüktetett, hanem azt ami belül. Annyi jóság, annyi kedvesség, és én ezt eltoltam magamtól, mert éreztem, hogy darabokra szakít. Amikor a húslevest elém tették, éreztem rajta anyámat, aki hiába volt ott a szobában, én valahol máshol érzékeltem, én is máshol voltam, egy olyan helyen, ahol az ilyen fájdalmak értelemre találnak, ahol van magyarázata, miért hasad meg az ember szíve, ha jóságosak hozzá. Láttam, hogy mind ott vannak, de nem a testüket éreztem, hanem valamit amik ők maguk, mégis messze túlmutat azon, hogy most itt állnak. Sírtam bele a levesgőzbe, néztem körbe a szobán, ki az ablakon, amin át azelőtt tizennégy évig néztem ki, és úgy éreztem, nem bírok el ennyi vággyal a szívemben.
Az a helyzet tehát, hogy a legnagyobb fájdalom az, ami édes. Ami szeretetből fakad. Nem kell, hogy valaki iránt. Elég, ha csak van.
Én – vesztemre – élni szeretek, ezért minden fáj, ami élet. De nem cserélném el semmire. Mert a fájdalmam: vágy. Elég fontos nekem ahhoz, hogy egy életen át magyarázkodjak miatta.
Egyszer, úgy emlékszem, történelemből kellett felelnem középiskolában. Az ablakon át véletlenül észrevettem, hogy épp az udvaron megy az a fiú, akit én nagyon szerettem. Úgy szerettem, hogy képes lettem volna meghalni érte. Néztem a tanárra, láttam a kedves csalódottságot az arcán, hogy már megint nem fogok tudni felelni, mert velem mindig van valami. Nagyon szerettem volna, ha tudja, hogy én kedvelem őt is, a tantárgyát is, és jól akarok teljesíteni. Nem akarom, hogy azt higgye, hülye vagyok. De az ablakon túl ott volt valaki, akit én nagyon szerettem, és a vágy minden levegőt kipréselt a tüdőmből. Végül aztán sosem sikerült úgy teljesítenem ennél a tanárnál, ahogy akartam, megmagyarázni sem tudtam neki soha. Talán nem is kellett. A fiút két évig szerettem, két évig úgy, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz. A nevét is csak véletlenül tudtam. Voltak barátaim, akiknek ha róla meséltem, ugyanúgy néztek rám, mint az a tanár akkor. Kedvesen, fürkészően, mélységes csalódottsággal. Hiába is magyaráztam nekik, hogy nem ismerem őt, de mégis ismerem, ugyanazt éreztem, mint anyáméknál a műtét után: látom a testét, de őt máshol érzékelem, valami olyan helyen, ami mindannyiunknál régebb óta létezik. Nevetségesnek éreztem magam, amikor ezt magyaráztam nekik, mert láttam, hogy teljesen hülyének néznek. A fiút végül kényszerből kitéptem magamból, mert ez a fajta fájdalom is csak ideig-óráig viselhető el úgy, ha semmiféle beteljesülést nem várhat.
Mégis. Visszatérek egy korábbi gondolathoz: ahhoz, hogy keveseknek világosan, azelőtt sokaknak világosan. Sokakból pedig kevesek maradnak, de akik maradnak, nekik minden szó világos. Vagy törekednek rá, hogy az legyen.
Ha bármiért, hát ezért megéri: hogy a fájdalmak és vágyak lelki közösségre találhassanak, ahol szétrobbannak és feloldódnak, amikből bátorság születik, és amely bátorsággal az ember úgy élhet, hogy kívül hordja a szívét. Innentől pedig szeretni fogja az életet, úgy szeretni, hogy képes lesz méltósággal belehalni.
Molnár Boróka
Leave a Reply