A Krisztus-kereszt az erdőn című költemény azoknak az Ady verseknek a sorát gazdagítja, melyeknek szimbólumrendszere szinte megfejthetetlen. A különböző kifejezőeszközök mögött könnyen lehet többféle üzenetet találni, ezért ez a vers máig aktuális és folyamatosan újraértelmezhető.
A vers egyszerre szól apa-fia kapcsolatról, gyászról és mulandóságról, az egyénben lezajló állandó istenkeresési vágyról és a hitről. Egyes soroknak és versszakoknak többféle olvasata lehet attól függően, hogy vallási, időszerkezeti vagy szülőkre visszaemlékező, nosztalgikus vagy akár gyászoló szempontból vizsgáljuk őket. Dolgozatom célja, hogy megvizsgáljam a versben a hit, az apa és az idő szempontjából keletkező értelmezések különbségeit, és ezek alapján találjak egy mélyebb jelentést.
A hit és egyáltalán Isten jelenlétének kérdése Ady Endre verseiben nagyon ambivalensen jelenik meg. Vegyük például a Hiszek hitetlenül Istenben c. verset, ami már anélkül is többet árul el a költő valláshoz való viszonyáról, hogy akármelyik hosszabb költeményét olvasnánk a témáról. Németh László az 1936-ban megjelent A teológus Ady című cikkében a következőt fogalmazta meg: „Semmi sem könnyebb, mint Adyt ilyen Isten-ringatózásokon rajtakapni. Vallásos lírájának van egy külső öve, amelyben a teológia csaknem teljesen néma. A költő Istenbe fúrja a fejét, a befúrás öröméért, anélkül hogy megnézné, hova fúrta. Megtér és kiszürcsöli a megtérést…”1 Az elemzés három fő témája talán a vallás szintjén kapcsolódik teljesen össze, ugyanis a mű folyamán a hit mélységére, minőségére és látszatára legnagyobb arányban ható tényezők az idő múlása és az apa.
A régmúltban játszódó jelenet, a „Dalolt, hogyha keresztre nézett”2 sor, szándékosan tér vissza szó szerint a versszak végén. Ez a fajta ismétlődés a vers egészére kihat, mégis a második szakaszban teljesen új értelmet nyer, ami több, mint egyszerű nyomatékosítás. A lírai én édesapja itt „még vidám legény volt”3, aki azért dalolt, azaz dicsőítette boldogsággal Istent, mert hívőként természetes volt számára, hogy ezt közvetítse gyermekének is.
Ennek ellenére Térey János így fogalmaz: a „faragott bálványra legyintés protestáns példája ragadós: mindketten fütyülnek („dalolnak”) a feszületre, amely mellett elhaladnak, afféle forgalmi függeléknek látják”.4 A gyermek viszont, „Ki unta a faragott képet“5 azért érzett így, mert nem értette a hit lényegét, nem tudott együttérezni apjával, de ennek látszatát mégis fenn kellett tartania. A hitre nevelés filozófiájának nehézségét mutatja be ez a rész, ami azóta sem változott. Ha egy kisgyereket már fiatal korában a hitre akarnak nevelni, az szinte minden esetben sokkal nehezebb lesz, mintha magától fedezné fel, mondjuk, felnőtt korában. A szülőkön látja, hogy ez vezérli életüket, szokásaikat, és ezt át is veszi, de mögöttes, valóságos istenhit nincs, csupán annak látszata és megszokása. A szülők pedig ezzel teljesen elégedettek, mert tudják, hogy az, hogy a gyermek a hitét felnőttkorára is megtartja-e, már nem rajtuk múlik. Ők mindent megtettek, a hit magját a gyermek szívébe ültették, ami vagy kicsírázik vagy sem. A lírai én apja is így van ezzel. Azzal, hogy énekel és dicsőíti Istent, már a fiát próbálja tanítani egy erkölcsös, vallásos életre. A fiú pedig szintén énekel és ezzel már elkezdenek benne mélyülni, a később megszokássá váló tettei.
A „Két nyakas, magyar kálvinista,“6 sor egy beismerő vallomás, amely szerint a lírai én a nemzeti öntudata után, a vallási hovatartozásának közlését tartja legfontosabbnak. Vagyis az apja nem fölöslegesen mutatott neki példát. Ha a hitét nem is mindig gyakorolja, a kálvinista szó, mára, az identitásának egy elengedhetetlen eleme lett. Érdemes a ‘nyakas’, ‘saját igazából semmi áron nem engedő’ ragaszkodásnak azon pontját is figyelembe venni, hogy konkrétan a kálvinista vallásról beszél a lírai én. Tehát nem katolikus vagy ortodox vallású a család, hanem nyakasságuk arra is érthető, hogy a konkrét kálvinista hit minden részletéhez lesz ilyen erős, ellentmondást nem tűrő a ragaszkodásuk, a többi vallással szemben. Ez a nyakas ragaszkodás oldódik fel teljesen az utolsó versszakra. „Most Istenhez közelítve, idők múltán, bölcsebb felnőttként, s higgadtabb kálvinistaként – szinte függetlenül a világnézettől – mondja: „…amit akkor elmulasztottam,/Megemelem kalapom mélyen.”6 – írja Bíró Zoltán.
A harmadik versszakra áttérve, a múltba visszaugorva, viszont még a fiú teljes hitetlenségét tükrözi az alábbi részlet: „Apa, fiu: egy Igen s egy Nem.”7. Az édesapa az ’igennel’ a vallásosságán túl, saját, jelenlegi életútjával való megelégedésére is utal, ez látásmódját és moráljait is takarja. A lírai én ’nemje’ viszont még személyes éretlenségére utal. Ő nem fogadja el a vallást, és ellenkezik apja értékrendjével és moráljával. Lázadni akar ezek ellen a megkötések és megszokások ellen.
Az utolsó versszakban található tiszteladó sor, így hangzik: „Megemelem kalapom mélyen.“ – a ’Krisztus keresztre’, vagyis Jézus vagy akár Isten felé irányuló gesztusra is vonatkoztatható, ha a vallásos elemzés szempontjából vizsgáljuk. Juhász Márton így fogalmaz ezzel kapcsolatban: a „12 éves korban már jelentkező hitetlenség mindaddig kísérte a költőt, míg egész férfivá nem nőtt.”8 Vagyis a lírai én idősebb korára beismeri istentiszteletét és hitét azzal, hogy fejet hajt Jézus előtt, mint egy múltban ezt elmulasztó gyarló ember, aki mára ráébredt hibájára.
Az apa szerepe a műben nagyon hangsúlyos, olyan módon, hogy a lírai én, az apa-fiú kapcsolatot boncolgatja és elemzi. Az apára csak azáltal vetül a figyelem, hogy a lírai én a vele való kapcsolat vizsgálatán keresztül jut nem várt önreflexiókra. Ady több versében is láthatjuk ezt a fajta vizsgálatrendszert. „Hiszen ők cselekvék, hogy élek,/ Hogy sokat és nagyot akarok”9 -állítja a költő az Apámtól, anyámtól jővén című művében. Ezzel kifejezi háláját a szüleinek, azért, hogy ilyen módon nevelték őt.
Ebben a versben viszont, azt is megtudjuk, hogy az apa nyakas ember volt, ragaszkodott az igazához, az elveiből nem engedett. Épp ezért ütköződtek ki közöttük különböző ellentétek a fiával, melyekről Hatvanyi Lajos a következőképpen ír: „Ady oly préselt drámai tömörséggel, hogy Arany balladás jelenítése nem sűrítőbb, jellemzi apját s önmagát, a két hallgatag nyakas, kálvinista magyart, kiknek szája, csak egy-egy igenre, nemre s nótára nyílik.”10 Ebből kiindulva a vers célja nem a konfliktusok kifejtésében rejlik, hanem abban, hogy szereplők jellemét beszédstílusuk bemutatásával, minél jobban megismerjék az olvasók.
A közös összetartást a fiú és az apja között az „Egymás mellett dalolva ültünk“11 sor adja vissza leginkább. Együtt haladtak egy cél felé és úgy is tudtak mulatni és szórakozni, hogy nézőpontjaik egyébként rengeteg mindenben eltértek és ütköztek. Ezt viszont félretették, mert tudták, hogy egyre fogy az így eltölthető idejük.
Az utolsó versszakban található tiszteletadó sor, mely így hangzik: „Megemelem kalapom mélyen.“12, kétféleképpen is értelmezhető az apának való tisztelgés szempontjából. Egyértelműbbnek tűnő olvasata lehet, hogy a fiú felnőttkorában beismerte apja igazát és ezek szerint éli tovább életét, úgy, mint húsz évvel azelőtt apja tette. Ez esetben a kalapemelés egyfajta hála, és saját nyakas, makacs nézetéből fakadó tévedésének beismerése. Erről az ellentét utáni ráébredésről Thérey János a Magyar Narancs folyóiratban így írt: „A tagadás szelleme érezhetően máris beférkőzött kettőjük kapcsolatába: az apa Igenje mellé felnőtt a fiú erős Nemje is, odavan a családi kohézió. Hiába dalolnak szinkronban, a két szólam is lehet eleve kétféle: az apa derűsen dicsőít, a fiú fitymálva gúnyol. Mindenesetre korán elkülönböződnek, a fiú kirepül a szülői házból, majdnem csak az ünnepekre jár haza, s e ritka alkalmak az otthon presztízsét is megnövelik. Hosszú évekkel később a felnőtt fiatalember már mélyen megsüvegeli megváltóját, és megkockáztatom: nem utolsó sorban a kereszttel szembedaloló apa előtt is kalapot emel, ha megkésve is.”13
A másik lehetséges értelmezés szerint ő soha nem lett olyan mint az apja, de éppen a mély és kitartó hitéért és erkölcsös életéért tiszteli apját, amit ő soha nem is lesz képes elérni. Ráadásul míg az apa vidám volt a lírai én mostani korában, a fiú mostanra búskomoran elmélkedő alakká vált.
A harmadik értelmezés a vers időszerkezetét és az időről szóló költői eszközök különböző olvasatainak kibontását fejti ki.
Az első versszak a múltban játszódik. A „Holdas, nagy, téli éjszakában:“14 sor duplán magában hordozza az elmúlás érzését. Az éjszakával és a téllel is. Ady verseiben a Hold, mint szimbólum többször kitüntetett szerepet kap.
„Száll, száll fekete Hold,/ Barna felhők pirultan égnek/ Hulltán egy csúf, kóbor legénynek”15, hangzik az erősen elégikus és negatív szemlélete az égitestnek a Fekete Hold éjszakáján című műben, mely szinte magát a szerencsétlen, űzött sorsot hordozza magában. Ezt a Kocsi-út az éjszakában című költemény „Milyen csonka ma a Hold”16 részlete is bizonyítja. A hold még ha itt nem is lesz annyira árnyalt, egy kísérteties, bizonytalan légkör megteremtője.
A szánkóval való repülés a vers legmeghatározóbb szimbóluma. „Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam.”17, hangzik el, de ennél sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a következő részletben „Miként az Idő, úgy röpültünk”18. Itt egyrészt az elrepülő, gyorsan eltelő időre utal, de hasonlóképpen arra is, hogy mindenkivel ugyanúgy repül ez az idő. Vagyis mire az apa idős ember lesz, a kisfiú érett felnőtt, aki így jobban megérti az apja akkori életkorának meglátásait.
A „Havas krisztus-kereszt“19 utalhat a télből fakadó évszak toposzra, amely szintén az elmúlást és a halált hordozza magában. Utalhat Jézus halálára is. A tél toposza viszont kettős, mert miközben a természet haldoklik, pont karácsonykor születik a megváltó, aki az újrakezdést és újjászületést is jelképezheti. A kereszt ugyan emlékeztetheti a lírai én apját, a személyéhez már egyre jobban közeledő elmúlásra, de reménykedhet a fiában, hogy a vallásos családi hagyományokat továbbviszi és így egyfajta ‘újjászületést’ biztosít neki ezzel a világban.
„Húsz éve elmult“20, kezdődik a negyedik versszak, és az a bizonyos húsz év vonatkozhat az édesapa halálának ideje óta eltelt évekre. Az apa elvesztését az a változás teszi egyértelművé a szövegben, hogy már nem áll többes számban a röpül ige, mint a harmadik versszakban: „Miként az Idő, úgy röpültünk”21, hanem egyes számra változik, és így hangzik: „Ott röpül a szánom az éjben“22. Ez esetben a lírai énnek már sok idő állt rendelkezésére, hogy ráébredhessen: az apját nem tisztelte eléggé, pedig a férfi azt érdemelte volna. Viszont az sem teljesen kizárt, hogy a keresztnél dalolások óta telt el húsz év. Ebben az esetben lehetséges, hogy a lírai én még lehetséges, hogy nem is rég veszítette el az apját. Mégis ez volt az, ami szembesítette azzal, amin már magában elmélkedett, csak beismerni nem merte.
Összességében tehát az lehet a különböző, hogy miként és mikortól kezdte el sejteni, hogy az apja egy jó és pótolhatatlan ember. Az idő szempontjából, az én elképzelésem szerint, azért lesz ismétléssel nyomatékosítva a negyedik versszak második sora, mert itt a lírai én ért el abba az életszakaszba, amelyben apja járt húsz évvel ezelőtt. Ez is lehet az oka annak, hogy jobban megérti felmenőjének az életről és hitről való látásmódját.
Arra a lehetőségre pedig még nem is tértem ki, hogy az édesapa még életben van, és ez az egész tisztelgés egy érett felnőtt gesztusa, aki mára megérti szüleinek nevelési szándékait. Ezt támasztja alá Petróczi Éva elemzése is, aki így ír erről: „Harmincegy éves volt, és már két évtizede őrizte annak emlékét, amikor lovas szánon hajtottak el apjával, Ady Lőrinc úrral egy behavazott feszület mellett egy hideg téli éjszakán. A tizenegy éves kiskamasz fiú ekkor még követte az apai mintát, és dacos-dalos vidámsággal tekintett a „faragott képre”, Krisztus keresztjére. Húsz, saját sorsa keresztjeinek hordozásába belerokkant év kellett ahhoz, hogy az egykori nyakas „kálvinista palánta” pótolja csaknem gyermeki korban elkövetett mulasztását, és kalapot emeljen a szenvedő Megváltó földi képmása előtt.”23
A vershelyzetben elképzelhető, hogy a lírai én elmegy visszaemlékezni gyerekkorának meghatározó helyszínére, és ebből kifolyólag ugrik vissza a saját múltjába, ami önreflexiókra készteti őt. Ez a visszaemlékezés pedig a vers utolsó versszakának stílusára hatással van Székely László elemzése szerint. Ő így ír erről a vershelyzetről: „Ebben a gyötrő állapotban úgy rimánkodik Ady lelke az Istenhez, mint ahogyan a beteg gyermek sikolt szülei után. A rímei sírnak, mély kétségbeesése szánalmat kelt ez iránt a keresztrefeszített lélek iránt és most úgy érezzük, hogy sokan félreértették: a bűneinek őszinte feltárása a lelkének abból a közvetlenségéből fakadt, amely mindig önmagát dalolja és magamagát nem idealizálja.”24
Összességében tehát hiába próbálja az ember ezt a verset különböző szempontok alapján elemezni, a szimbólumrendszer olyan sokrétű és mély, hogy egy álláspontból való vizsgálat csak kis részét tárja fel a nagy mondanivalónak. A különböző központban álló elemek is kapcsolódnak a művön belül, és ezeket teljesen elválasztani majdnem lehetetlen feladatnak bizonyul. Az igazság talán valahol ott rejlik, hogy a fent leírt számos értelmezésen keresztül az ember megtalálja, hogy neki, személy szerint mit mond a vers.
Hivatkozások
[1] Németh László, A teológus Ady, Tanú 1936/1, 9.
[2] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[3] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[4] Térey János, „Ott repül a szánom az éjben”, Magyar Narancs 30.(2018), 51-52
[5] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[6] Bíró Zoltán, Ady Endre sorsköltészete, Püski, Budapest, 1998, 131.
[7] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[8] Juhász Márton, Három nagy költő a Krisztus- kereszt előtt, Katolikus Szemle, 48.(1934), 6, 362.
[9] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[10] Hatvany Lajos Ady II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 36.
[11] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[12] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[13] Térey János, „Ott repül a szánom az éjben”, Magyar Narancs 30.(2018), 51-52
[14] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[15] Ady Endre összes versei III. (1906 jan. 28-1907), szerk. Kispéter András – Koczkás Sándor , Neumann Kht., Budapest, 2000.
[16] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[17] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[18] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[19] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[20] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[21] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[22] Ady Endre összes versei IV. (1908-1909), szerk. N. Pál József – Janzer Frigyes – Nényei Sz. Noémi, Argumentum, Budapest, 2006
[23] Petrőczi Éva, „Az igazi Ady”, Reformátusok Lapja, 63. (2019.), 4, 23.
[24] Székely László, Ady Endre vallásos költészete, Magyar kultúra, 9.(1922.), 1-12., 618
Boldizsár Blanka
Leave a Reply