Kamaszkorom derekán, mikor a szünidőkben gyakran tartózkodtam nagybátyámnál, valami megfoghatatlan szenvedélyes szerelmet éreztem egész birtoka és a vidék iránt. Ilyenkor, amikor sikerült kicsit elszakadnom Londontól, ahol a középszerűség úgy virágzott, mint penész az útmenti dögön vagy lehullott gyümölcsön, magamba szívhattam a csodás angol táj finom, szívbemarkolóan melankolikus gyönyörét. Unokatestvéreimmel hosszú sétákat tettünk a walesi hegyek és erdők közé, kocsikázni mentünk a tavakhoz, ahol aztán titokban fürödtünk a sás lágyan zengő susogása alatt. Sakkoztunk, kriketteztünk, megbütyköltük nagybátyám Rolls-Royce-át, és feltűnésmentesen loptuk a dominikai szivarjait. A játékot, amely legyen bármely tevékenység, folyton-folyvást űztük, s nem telt el úgy nap, hogy ne találtunk volna ki valami egetrengető őrültséget egyéb szórakozás híján. 

Egy nap aztán, amikor éppen az őszi szünidőt töltöttem náluk, vendég érkezett. Korán jött, mert én még aludtam, lévén, hogy későn kelő típus vagyok. Mit sem sejtve a jövevényről, a szobába beömlő napsugaraknak engedve végül felkeltem, felöltöztem, majd lesiettem a nagy mahagóni lépcsőn, amely csak úgy recsegett alattam, a szalonba, ahol reggelizni szoktunk. A kastély most csendesnek tűnt. Túlontúl csendesnek. 

– Hahó, jó reggelt! – köszöntem félénken, nehogy esetlegesen valakit bármiben is megzavarjak. De választ másodjára sem kaptam. Aztán hirtelen a szalon felé tartva összetalálkoztam a sürgő-forgó cselédek hadával, akik mindenféle ínyencséget s mellé péksüteményeket, teát és kávét cipeltek dús, dolgos kezeikben. 

– Hol van Chatwing lord? – kérdeztem Nancy-t, az egyik szobalányt, aki épp pamuttörölközőket cipelt vékony karjaiban szépen összehajtogatva. 

– A konyhában, azt hiszem. A gyerekekkel éppen a jövő heti fogadás étlapját beszélik át újból a séffel. Nyugodtan üljön le addig az asztalhoz, már minden elő van készítve a reggelihez – mosolygott félénken, majd kezében a dolgával már tova is röppen, mint egy édes kis rigó. Megvonva vállamat a furcsa nagy szokatlanságon beléptem a szalonba. Csodás reneszánsz stílus ötvöződött a múlt századi viktoriánus korszellem remekeivel. Az asztal megterítve állt krémszínű-bronz mintázatú abrosszal, amelyen az ezüst evőeszközök és tálak feküdtek, s amely tálakban a legszebb módon volt tálalva minden, mit az ember csak reggelire kívánhat. A vázában kecses, friss virágcsokor burjánzott színektől és illatoktól gazdagon, a kávé és tea gőze alatt pedig terjedelmes napilap pihent. Odamentem, felemeltem, majd meglepve olvastam a vezércikket: REJTÉLYES GYILKOSSÁG ÁLDOZATA LETT HENDLECK BÁRÓ, A VAGYONOS LONDONI BANKÁR. A rendőrség teljesen tanácstalan az üggyel kapcsolatban. A nyomozóhatóság semmilyen egyéb részletet nem volt hajlandó elárulni cikkünknek. “Már megint?”- gondoltam. Nem ez volt az egyedüli eset ebben a hónapban. Gyanúsan megsokszorozódott a felsőosztály ellen elkövetett brutális gyilkosságok száma.  

– Borzasztó, nem igaz? Sokak szerint a halál egy magasztosabb, heroikusabb esemény, amelynek értelme nem keresendő, de ugyanúgy nem is található. S vannak, akik szerint a gyilkosság nem bűn, hanem inkább szenvedély. Persze ezek az emberek valahogy sosem gondolnak arra, hogy egyszer velük is megtörténik majd az elkerülhetetlen. 

– Hát te meg ki vagy? – csaptam le rémültem az újságot.  A címlap mögül egy velem egykorú, alacsony, vörös hajú, elegáns és gyönyörű lány bukkant elő, amint előttem ült, s teáját kavargatta. Arca szögletes, finom vonalú volt, orra apró, de annál kifejezőbb, s szemeiből úgy sugárzott a műveltség és értelem, hogy úgy éreztem, menten feldönt ez az ütés. Az a fajta intelligencia csillogott halványkék szemeiben, amitől vagy halálra rémül az ember, vagy azonnal beleszeret. Én inkább megrémültem. A lelket is kirázta belőlem az ijedség hirtelenjében. A lány azonban nem válaszolt kérdésemre, csak belekortyolt mályvaszínű italába, amiközben szemeivel mindvégig engem bámult. 

– Végre felkeltél! – szólt ekkor a hátam mögül unokatestvérem, aki szép szál magas fiúvá nőtte ki magát. – Látom, kicsit össze vagy zavarodva. Ő itt Bella Sphinxstone, Skóciából – mutatta be nekem az idegent. Együtt járunk a klasszika-filológia tanszékre az egyetemen. Bella, ő itt az unokatestvérem, Lord Henry Chatwing! 

– Nagyon örvendek, Henry! – nyújtotta felém pici, hófehér kezét. 

– Légy ügyes nagyfiú, Henry, és ismerkedj meg vele, mert ma ő lesz itthon a társaságod! 

– Ne aggódj, Will, nem lesz vele gond! Az úrfi majd megmutatja nekem a környéket, én meg cserébe megtanítom sakkozni – mosolygott Bella. 

– Mégis mit jelentsen ez? Miért te hová… Hová mész? – rohangáltam unokatestvérem után, aki menet közben falatozott mindenből, ami az asztalról a keze ügyébe került. És amúgy is tudok sakko…

– William szerint – szakított félbe, miközben ismét teát töltött magának – elég gyatrán. Azt mondta, ha már végképp nincs ötleted, mit lépj, a világ legkirályabb kifogásait vagy képes kitalálni. Teát? 

– Igen, kérek! – mondtam, majd töltött nekem.  

– Bocs. Azt kérte meséljek rólad… – tárta szét a karjait William. 

– Na, szép vagy te is, mondhatom…  – legyintettem, majd leültem megreggelizni. 

Reggeli után, amikor unokatestvéreim nagybátyámmal együtt elmentek, mi ketten Bellával bejártuk az egész környéket. Az étkezés után ruhát váltottunk. Mélyvörös kockás szoknyát és szürke inget vett fel, így könnyebben és kényelmesebben tudtunk haladni. A falu végén jártunk már, és a terméskőből épült apró házak, s e házak fölé magasodó templomtornyon túl a hasonló kőből felhúzott hídon sétáltunk át. Meleg őszi délután volt. A nap virított, s a nyár színei éppen hogy csak kezdtek átfolyni az ősz hervadó világába. Körülöttünk a hegyek néma és óvó ölelésében most zsongott a kis walesi falu. Alig hallottuk egymás szavát. Bella szép, nőies hangjával amúgy is lágyan, puhán, de határozottan beszélt. Biztos voltam benne, hogy tud énekelni és szokott is, amikor senki sincs a közelben. Úgy döntöttem, ezt ma ki fogom figyelni. 

– Mennyivel barátságosabb Anglia ezen része, mint a felföld… – váltott témát, mialatt átsétáltunk a hídon. 

– Nem szereted Skóciát?! – hüledeztem én, aki olyan nagy rajongója volt Burnsnek és szülőhazájának. 

– De, de, szeretem! – nevetett – Persze, hogy szeretem, hisz ott nőttem fel. Az élet ott olyan, mint egy igazi tündérmese. Nemcsak a táj, hanem az esszenciája is a levegőnek. Van benne valami földöntúli varázs. Azt mondják a régi idősek, hogy ha a napfordulókon felmész a hegyre, majd bizonyos virágokból készült forrázatot iszol, s egy régi kelta dallamot dúdolsz bele a szélbe a hegyoromról, meg lehet hallani a szél visszhangjában a druidák rituáléinak foszlányait. Legendák, balladák, mítoszok meg miegymás…  Beléd ivódik, amikor a kora tavaszi reggeleken a köd homályában ballagnak a parasztok és a juhászok, s egyre csak ezeket kántálják. Nem is tudnék egy olyan helyet sem mondani otthonról, amiről ne szólnának legendák, mesék… Koboldok, manók, tündérek világa ott minden egyes deres kis fűszál. Amikor kisebb voltam – magyarázta – a barátnőimmel rendszeresen kutattunk minden után, amit a történetekből hallottunk. Az emberekben minálunk még mindig élnek az ősi kelták… 

– A vér mégsem válhat vízzé – mondtam. – Nekem a szél most azt súgja, hogy ezért lettél te is klasszika-filológus. – jegyeztem meg, mialatt rátértünk a hegyre vezető ösvényre, mely fölött a fák koronája egymásba fogódzkodott. Hidegebb lett alattuk. Láttam, ahogy szép, lágy karjai libabőrössé válnak, de ez láthatóan egyáltalán nem zökkentette ki. Azt hiszem, észre sem vette. 

– Nem és igen. – válaszolta. De sokkal többet tudok a keltákról, mint az ókoriakról. – vallotta be végül. Miért, te mit tanulsz, ha nem valami olyat, amely mindenki más számára fölöslegesnek tűnhet? Az emberek manapság rászoktak arra, hogy az élet igazi megnyilvánulásait felesleges időpazarlásnak tekintsék. Nem csoda, hisz ez azt jelenti, hogy életet is feleslegesnek tartják… 

– William szokott ilyeneket mondani– lihegtem. – “Mi értelme az emberi létnek fölösleges tudományok…”

– “ holt nyelvek és a hangulat rabsága nélkül?”  – fejezte be Bella az idézetet. 

– Nézzenek oda! – torpantam meg az ösvényen kifulladva – Kisasszony, most tetten értem! Maga egy követ fúj William Chatwinggel! 

– Bíró úr! – mosolyodott el, miközben hátra fordította aprócska arcát, s a sötétben fénylő szemei kibukkantak haja mögül – Ön máris túl jól ismer engem!  

 Lassan haladtunk felfelé az ösvényen. Útbaejtettünk minden patakot, barlangot, erdei házat és kilátást, amit érdemesnek találtam bemutatni, vagy tudtam róla valami frappáns történetet. Bella nagy érdeklődéssel figyelt, hajának vöröse meg-meglobbant a beszűrődő napsugarakban, s közben kíváncsian folyton fürkésző tekintete ide-oda szaladgált. Úgy tűnt, minden egyes rezgést, mozdulatot meg akar őrizni magának. Mohó volt, és ez minduntalan lerítt róla. Már majdnem elértük a hegyormot, amit külön kért, hogy nézzünk meg a legvégén. Azt mondta, amikor William mesélt neki erről a helyről, teljesen belelkesedett, hisz otthona lévén ezek iránt mindig odáig volt. Én beleegyeztem. Már majdnem elértük az arra vezető ösvényt, amikor hirtelen sötétedni kezdett. Az idő olyan gyorsan telt, s mi olyan hosszasan és tartalmasan társalogtunk, hogy észre sem vettem, hogy alkonyodik.

– Lassan indulnunk kéne hazafelé – mondtam, de mintha szándékosan nem akarta volna meghallani csak ment tovább felfelé. 

– Bella! 

– Kérlek! – torpant meg – Kérlek! Ha már idáig eljöttünk, nem fordulhatunk vissza. Mindjárt ott vagyunk. 

– Bella, nem vicceltem. Ez itt Wales, nem Skócia. Menjünk, gyere – győzködtem egyre. 

– Félsz tán, Lord Henry? Mitől félsz ennyire, hm? Talán a sötéttől? – közelebb lépett. – Mondd el! 

Én úgy meglepődtem ezen, hogy hirtelen nyekkenni sem tudtam. Mi ütött ebbe a nőbe?! 

– Én úgy tudtam, hogy a Chatwingeknek rendíthetetlen bátorságuk van – izzott kék szeme. 

– Ez így is van! – vágtam rá egyből nagybátyám büszkeségét megszégyenítő módon. – De…

– Helyes! – vigyorgott valami természetellenességgel a tekintetében – Akkor hát menjünk tovább, drága Henry! 

Előre futott. Loholtam utána. El akartam kapni, végleg. Leteperni, nem hagyni, hogy játszadozzon velem tovább. Előbb megbénított a tekintetével. Sosem hagyott még így el a rendíthetetlen határozottságom. Nem tudom, mi történhetett vele. Szép kis szája nem nyílt szóra, mindinkább úgy tűnt, mintha gondolatokon keresztül suttogta volna nekem akaratát. A fák ágai még jobban fölénk hajlottak szorítva egyre az alagutat, engem előnyomva, s  egyszerre úgy tűnt, azok is azt akarják, hogy üldözőbe vegyem, és kapjam el. A látásom szűkülni kezdett, nem láttam már más egyebet, csupán egy vörösen lobogó foltot szemeim előtt, amely egyre csak rohan és rohan, megnyúlik, irdatlanul, örökösen gyorsul. Elfutott előlem ez a kis buta skót rémálom. Nem ismeri a környéket, eltűnik, eltöri valamijét, lezuhan, vagy elhurcolja és megöli őt valami erdőben bujkáló eszement, vagy ő maga öli meg saját magát véletlenül. Már majdnem teljesen besötétedett, elvesztettem pontosan merre is tartunk, és amúgy is én feleltem az épségéért. Ha botrány kerekedik ebből, nekem végem, nagybátyám a végén még kitagad, az egyetemről is eltanácsolhatnak, odalesz a jövendőbeli karrierem. Bántam az egészet. Bántam, hogy belementem a mai napba, bele a játékaiba és végül ebbe a kis csapdájába is. Valami nagyon rosszat sejtettem, nem tudnám megfogalmazni, miért, de már akkor éreztem ezt a nyugtalanságot, amikor először megpillantottam őt. Akkor még nem tűnt fel, de ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, és egyre mélyebbre hatoltunk a rengetegben, erősödni kezdett ez a balsejtelem. Ágak csípték, vágták az arcomat. Sárban tocsogtam, tövisek szúrtak, könnyem nyálam egybefolyt. A fejem majd’ felrobbant. Úgy éreztem, a végtelenségig tágul, feszít. Már tisztán… Tisztán hallani véltem a szavait, pedig távol, messze előttem futott. Engem szólított. Mostanra a lábam magától vitt, testemmel együtt, megzabolázva. Gondolataim lázálmok, ópium füstös rémképek és látomások között váltakoztak. Örök igazságok, ősi kérdések romjai szertehullva repültek, s aztán erős bástyává alakultak. Megtudtam mindent. Mindenről azt, ahogy az valójában működött a világmindenségben. Választ kaptam a legnagyobb kérdésekre, s úgy éreztem, eme földöntúli bölcsességgel már egy másik szférában szárnyal a tudatom. Ekkorra már nem láttam és nem érzékeltem semmit, amely a külvilághoz tartozott volna. Bella hangja szólított, s a bástya helyén most egy kastély tárul gondolataim világába. Hirtelen minden más zaj megszűnt létezni. Lebegtem a légüres térben. Csak én, a kastély és Bella. 

– Most pedig, mondd utánam! – parancsolta, s egy számomra ismeretlen nyelven szólalt meg. 

Engedelmeskedtem. 

– Fáradj be! – S ekkor kinyílt előttem a kastély kapuja. Térdelve, hátravetett karokkal feküdtem lábamon az ég felé meredve. Visszatértem. Idő és tér újra egységben volt. Nagyon sötét volt már, csupán valami lobogó türkizkék fényben láttam meg, hogy a hegyormon vagyunk, a barlang bejáratánál. Bella sehol. A Hold magasan járt az égen. Állt a levegő. Egy alak formálódott ki előttem. 

– Mi vagy te? – nyögtem. – Te rémség! Mi vagy te, mondd meg! 

– Ostoba vagy – vihogott ez a megtépázott némber. – Ugyanolyan elnyűtt és ostoba, mint a többi volt. Jelentéktelen életed semmit sem ér. Most végre egy sokkal magasztosabb célt szolgálhat. – Majd megragadott egy megfoghatatlan erő, amely térden csúszva a Hold irányába vezetett, ahol már minden elő volt készítve. További feslett ruhájú, fiatal, de nagyon deformált női alakok vártak. Szemük méregzölden izzott, arcuk beesett, szemük körül vörös volt a bőr. Lenge ruházatuk kiemelte görnyedt testüket és csontvékony alkatukat. 

– Mit akarsz tőlem? Mit adhatok én neked? – lihegtem. A nő egy tőrt vett elő, letépte hátamról az inget, és éreztem, hogy egy keresztet vés a hátamba egy körrel a közepén. Keltakereszt, gondoltam. Megfordított, és az alkaromba, mellkasomra rúnákat vájt. Én ordítottam teli torokból, levegőért kapkodtam, sírtam, rettegtem. Nem tudtam, mit vétettem, mire kellek nekik, vagy egyáltalán életben hagynak-e. 

– Nekünk – kezdte a rémség – a véred kell. A véred, melyet csak nemes hordozhat. – S ekkor intett a kezével, s legnagyobb meglepetésemre tengerkékké vált véremet fogta fel egy mozsárban. – Évezredek s nemzedékek óta viselitek magatokban ezt a vért, mely az igaz ősi időkben lett átitatva a természet isteneinek életesszenciájával. E nélkül nem lenne élet, s nem lenne halál. Visszatér a kozmoszba, majd újra útra kél, hogy a születendő életben teljesedjen ki. Hogy ezzel a körforgással szétterjedjen, akár a gomba, s kiirthatatlanul táplálja az istenek és a világmindenség mibenlétét. Ti megkaptátok ezt az ajándékot. Ti, kiválasztottak. Nemesvérű gavallérok. De most… – S ekkor a mozsárba szórt még más fűszereket, csontokat, folyadékokat. – …most egy másik létet fogtok vele éltetni. – A holdfényhez ment, felnyújtotta a mozsarat az ég felé. Egy szörnyű nagy alak kapaszkodott fel a sziklaszirtről. Óriás volt, torz fejjel, eltorzult vonásokkal, kezekkel és három szemmel. Feje megduzzadva tojás alakban, szemei aprók, szája hosszú és vékony volt. Megitta. Felvisított. Rám tekintett, én pedig végképp halálra rémültem. Feltápászkodott a szirtre, odadöngetett hozzám, majd alakot váltott. Egy puha, lágy kéz érintette meg izzadtságtól, rémülettől, sebektől meggyötört arcomat, s éreztem, hogy elhagy minden erőm. 

– Milyen érdekes… Valakinek a halál csupán csak egy szenvedély. Sosem tudhatjuk, melyik óvatlan pillanatban férkőzik be rohamosan fogyó életünkbe. A csapda mindig nyitva áll a balgák előtt. Ha van elég ravaszság bennetek, kikerülitek. Csak ez különbözteti meg egymástól az önhitt halandókat. Oly kár érted, oly keveset értél belőle. De cserébe én még évszázadokig fogok a te maradékodból élősködni. Ugye nem bánod, drága Lord Henry Chatwing? Ugye nem bánod?

Írta: Héger Ádám

Lektorálta: Zalka Virág