Egy mesélő nemzet II.

Az előző tavaszi egyetemi félévemet Észtországban, Tartu városában töltöttem erasmusos hallgatóként. Valamikor április-május környékén írtam is egy cikket, melyben megpróbáltam bemutatni az ország kultúráját, főként meséken és az országot belengő mesei hangulaton keresztül. Írásom végén nagyvonalúan megígértem, hogy majd folytatom a sorozatot azzal, hogy a mesélés hogyan jelenik meg az észt nacionalizmusban és a modern nemzettudatban. Ezt azóta se tettem meg, itt szeretném most pótolni az elmaradást.

A történetmesélés és a nacionalizmus meglepően sokrétűen összefüggenek. Lehet ezt tudományosan, elméleteket kidolgozva is vizsgálni, de a mindennapi életből is tudunk hozni gyakorlati példákat. Az utóbbi nagyon szépen kirajzolódik egy Erasmus-félév során. Az ember megérkezik egy új országba, egy város átmenetileg az új lakóhelye lesz, és az egyetemen az orientációs kurzusok során rögvest azzal találkozik, hogy „Észtország mesél önmagáról”. Nyilvánvalóan itt egyetemi oktatók bevezető előadásairól van szó, de mégis nagyon érdekes, hogy az ország milyen imidzset akar építeni. Nem kell túl bonyolult dolgokra gondolni: mi, észtek ezt-és-ezt esszük, ide járunk nyaralni, itt-és-itt van a Nemzeti Múzeum, így-és-így mondjuk ezt-és-ezt, ezeket érdemes kipróbálni a félév során stb.

Személy szerint én igyekszem távol tartani magam az egyes nemzetkarakterológiáktól, de nem lehet minden nemzethez elolvasni egy-egy monográfiát, ezért általában informális beszélgetésekben, a helyiek által elmesélve lehet hozzájutni a helyi nacionalizmust és nemzetet érintő információkhoz. Gondoljon mindenki csak arra, hogyan mesélné el mondjuk tíz mondatban, hogy kik a magyarok, és milyen magyarnak lenni egy messziről érkezett utazónak. Okvetlenül leegyszerűsített kis meséről lenne szó, amelyben nagy valószínűséggel szerephez jut a történelmi múlt, a pálinka vagy a magyar fűszerezés, de nagyon is releváns és mélyre mutató, hogyan képzeljük és meséljük el a nemzetünket.

A 20. század második felétől kezdődően több kritikai nacionalizmuselmélet jelent meg a társadalom- és történettudomány berkein belül. Talán a modernista iskola az első, amelyet érdemes megemlítenünk, közülük is Ernest Gellner és Benedict Anderson neve a legismertebb. Végtelenül leegyszerűsítve a modernista iskola a nemzetet egy modern, társadalmilag konstruált jelenségként írja le. Ez pedig teljesen szembemegy például a 19. századi koncepcióval, miszerint a nemzet valamilyen módon mindig is létezett, csak bizonyos történelmi korszakokban kevésbé volt jelentős szerepe. Klasszikus terminológiája a „nemzeti ébredés”, ami azt sejteti, hogy a nemzet mindig is jelenlévő volt, a nemzettudatot csak elő kell hozni valahonnan. Ehhez képest Gellner meglehetősen radikálisan állítja, hogy önmagában a nemzet nem létezik, a koncepciót tudatosan hozták létre a társadalom bizonyos csoportjai. A nemzetiségekben való gondolkodás pedig szerinte a kapitalizmus következményeként terjed el. Benedict Anderson sok szempontból finomít a gellneri elméleten, de alapvetően ő is egy elképzelt politikai közösségként tekint a nemzetre. Nem az a lényeg, hogy eldöntsük, hogy a nemzet létező vagy kitalált jelenség-e, számára, antropológusként az elképzelés milyensége a fontos. Azaz, mik azok a módok, tradíciók, események, amelyek segítik a nemzet fogalmának elképzelését. Innen már nem is tűnik távolinak a mesélés és a nemzet témájának összekapcsolódása. Anderson 1983-as Elképzelt közösségek c. munkája rengeteg új kérdést és irányt vetett fel a nacionalizmuskutatásokban, innentől kezdve több kutatói iskolát jegyzünk.

Ezzel a lendülettel térjünk is vissza Észtországhoz, persze emlékezve az andersoni gondolatmenetre. Mint Európa legtöbb részén, itt is a 19. században válik tényezővé a nacionalizmus, habár kevésbé intézményesült formában. Ne feledjük, ekkor nem beszélhetünk még észt független államiságról, a terület teljességében az Orosz Birodalomhoz tartozik. Két eseményt szoktak kiemelni a század elejéről, amely alapvetően befolyásolta az észt nemzetben való gondolkodást: 1802-ben nyitották újra a Tartui Egyetemet, amely intellektuális központként tudott szolgálni, valamint a Baltikumban 1816-19 között megvalósuló jobbágyfelszabadítás. Persze az utóbbi társadalmi hatásai fokozatosan látszottak csak meg, de mégis egyfajta mobilizálódási lehetőséget adott a főként parasztsorban élő észteknek.

Miből is kellett építkeznie a nemzeti gondolatot követő értelmiségnek? Röviden: nem sok minden állt a rendelkezésére. Ugyan az észtek a legősibb időkig visszanézve jelen voltak a Baltikumban, kb. 10000 éve érkeztek más finnugor törzsekkel, de sosem alkottak államiságot. Könnyebb a nemzet fogalmát és időbeli dimenzióját megalkotni akkor, ha egy régebbi állam létéhez lehet kötni. A Baltikumban érdekes példa erre Litvánia, amely mai méreteiben hasonló Észtországhoz, szintén 1918-ban lett független, mégis rendelkezik jelentős történelmi államisággal (lásd Litván Nagyfejedelemség és Lengyel-Litván Unió). Az észtek történelme (saját szemszögükből) 700 év – sorrendben dán, teuton, svéd, majd orosz – megszállással kezdődik. Államiság hiányában gyakorta a nyelv válik nemzetkonstruáló erővé. Az észtek ősi törzsi csoportjai semmilyen írásbeliséget nem hagytak maguk után, az első észt nyelvű könyvet 1525-ben nyomtatták Lübeckben. Későbbiekben pedig a magaskultúra nyelvét a Tartui Egyetem oktatási nyelve határozza meg, amely sokáig latin, német, majd orosz volt. Így a nyelvi nacionalizmus számára se marad felfedezni való „őstörténet”. A modern nacionalizmus kezdetei előtt beszélhetünk úgynevezett nemesi nemzet fogalmáról is, gondoljunk itt például a magyar középkor nemességének magyarságtudatára. Ez egy sokkal kisebb jogi-gazdasági csoportot jelölt, mégis fontos lett a modern nacionalizmusok számára mint hivatkozási pont. Ez a fajta nemzettudat se tipikus az észtek esetében, mivel hagyományosan a Baltikum nemessége német nyelvű volt és németségtudattal rendelkezett. A mai Észtország területén nagyon hamar erős városi kultúra fejlődött ki, Tallinn például 1248-ban már lübecki jogot kapott, de ez is alapvetően a németséghez kötődik. Az észtek alapvetően paraszti státuszúak voltak, és nem szerveződtek egységes csoporttá. Összegezve, a korai észt nacionalizmus nem támaszkodhatott klasszikus hivatkozási pontokra, mint az ősi államiság, nyelvi kultúra vagy valamilyen proto-nacionalista nemességtudat. Ebből kifolyólag kiemelten fontos szerepe lesz a folklórnak, a paraszti tradícióknak, a természetközeliségnek és önmagában a mesélésének a modern nemzet megteremtésében.

A 19. század közepétől lehet datálni a modern észt nacionalizmus kezdeteit. Kiemelten fontos Friedrich Reinhold Kreutzwald (1803–1882) munkássága, aki 1857-re fejezte be az észt nemzeti eposzt, a Kalevipoeg-ot. A történet alapjait az észt folklór szájhagyománya és teremtésmítoszai adják, a Kalev nevű óriás fiának történetét követjük tragikus haláláig. Az eposz cselekménye erősen épít a két évtizeddel korábban megjelent finn nemzeti eposzra, a Kalevalára. Későbbiekben Kreutzwald műve ösztönző erőként hat az észt kultúrára és művészetekre. Kalev fiának története a festészetben például a nemzeti romantika egyik alaptémája lesz, a leghíresebb alkotások talán Oskar Kallishoz kötődnek.

A nemzeti eposzok nem csupán egy szövegkorpuszt hoznak létre, fontos, hogy később más történelmi korszakokban és kontextusokban újra lehet mesélni őket, illetve az alaptörténet elemei beépíthetők más narratívákba. Az alábbi illusztráció – Nikolai Triik alkotása – egy olyan epizódot emelt ki az eposzból (Kalevipoeg hajója), amely könnyen összekapcsolható a viking és északi kultúrával. Nyilvánvalóan a finnugor törzsek kapcsolatban lehettek a viking civilizációval még az ősi időben, mégis az alkotásnak sokkal erősebb jelenkori üzenete van. Az észt nemzettudatnak van egy olyan eleme, ami szeretné közelíteni az észteket az északi szomszédokhoz, a finnekhez és a skandinávokhoz, ezzel is kiemelve őket a Baltikumból, vagy tágabb értelemben Kelet-Európából. A nemzeti eposz újramesélése a festészeten keresztül erre is képes volt.

Tallinn legjelentősebb kosárcsapatának is Kalev a névadója. Az egész Baltikum egyik nemzeti sportja a kosárlabda, de ezen felül a Kalev csapatának a Szovjetunió kései éveiben nemzetiségi szempontból is fontos volt. Egyfajta nemzeti ellenállást jelentett a Kalevnak szurkolni, a szintén magasszintű szovjet csapatok ellenében. Részben erről film is készült 2022-ben – legjobb, ha a mesélés új médiumokat talál magának.

Lehet, hétköznapinak tűnik, de a legnagyobb észt csokoládémárkát is Kalev névre keresztelték. Nemzetmesélési szempontból ez is releváns, hiszen a „nemzetmarketing” egyszerre szól belföldi és külföldi fogyasztóknak.

A nemzeti eposz mellett talán az Észt Dalfesztivál a korai észt nacionalizmus legjelentősebb terméke. 1869-ben Tartuban szervezték meg először, de a rendezvény ma is élő szokás, ötévente Tallinnban gyűlnek össze az ország kórusai. A Dalfesztivál tartalmát tekintve erősen táplálkozik a folklórból, a községek lakói a saját dalaikat és dalverzióikat hozzák el, ezt persze mindig a helyi népviseletbe öltözve teszik meg. Így a 19. század második felétől a rendezvénysorozat képes volt a lokális szokások beemelésével egyfajta nemzeti tradíciót alkotni. Észtországban ezt napjainkban nem úgy kell elképzelni, hogy vannak kisebb csoportok, akik hagyományőrzésből énekelnek és népviseletet hordanak – szinte mindenki ismeri ezeket a dalokat, és legtöbben éveken keresztül gyűjtik ruháikhoz az egyes népviseleti kiegészítőket. A Dalfesztiválhoz 1934-től kezdve csatlakozott az Észt Táncfesztivál is, amely hasonló népszerűségnek örvend.

A 20. század elejétől már egyértelműen beszélhetünk észt nemzeti mozgalomról. Már az előző században alakultak olyan intézmények, amelyek elősegítették a nemzeteszme terjedését. Ilyen például az Észt Szépirodalmi Társaság (1872), a különböző észt nyelvű napi- és hetilapok, valamint a későbbiekben az Észt Nemzeti Múzeum (1909). Érdekes, hogy az elsősorban kulturális szférákban terjedő észt nacionalizmust pont a III. Sándor cár uralkodása alatti russzifikációs program emelte politikai szintre. A politikai eredményeket elsősorban önkormányzati pozíciók megszerzése jelentette, nem beszélhetünk jelentős nacionalista agitációról. Mégis 1918-ban, a polgárháborúba zuhanó Oroszország és az I. világháborúban kimerült központi hatalmak között Észtország függetlenné vált, történelme során először alkothatott független nemzetállamot. A függetlenedés lehetőséget adott a klasszikusabb nemzetépítésre, nemzeti intézmények létrehozására, és új nemzeti történetek megkreálására – és persze sok-sok mesélésre. Én is így fogok tenni a sorozat következő részében.

Írta: Vas Miklós

Lektorálta: Zalka Virág