Noir

Rosszul alszok már másfél hete. Mindig ugyanaz. Későn fekszek, bámulom a TV-t, homályos lámpafényben vacsorázok, elbúcsúzok a vendégtől, aki betért egy teára, vagy a gangon dohányzom, míg a szemben lakó öregasszony nyekergését figyelem a rühes macskája után kutatva. Szegény, még mindig nem jött rá, hogy két éve megdöglött. Minden egyes éjszaka kijön, s órákig kiabál utána, felverve a fél házat. 

Néha a szerkesztőség telefonál kilenc és tíz között, míg én a holnapi cikkekkel hadakozok. Örökké csak fekete kavarog a csészében, s egy fáradt Chesterke füstölög a rögtönzött hamutálban. Érdeklődnek, rettenetes poénokat sütnek el, olyanokat, amelyeken az ember negyven fölött röhög ebéddel a szájában, hogy aztán kéretlen-kelletlen a kényes témára térjenek, amelyről nagyon is jól tudják az álláspontjukat. A kagylóból recseg a főszerkesztő rémesen mély, cigarettás hangja. Rákérdez: 

– Hogy haladsz a holnapi adaggal? Készen vannak az este érkezett hirtelen hírek? Fontos közéleti szereplő volt, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy elpatkolt. Ugye megérted? Írj róla valamit, mondjuk a szokásosat, igazából mindegy mit, csak rakjuk ki minél hamarabb… – és ehhez hasonló piszkálgatások. Olyan vagyok ilyenkor, mint a még pislákoló parázs, amelyet úgy próbálnak lánggá éleszteni, hogy megállás nélkül bökdösik. De ettől a bökdöséstől inkább csak végleg széthullik, majd kihuny. 

Ha halottakról kell írni, mindig annyira sürgős, amennyire az adott személy jelentős volt. Egy perccel sem kevesebb, vagy több. Rajtad áll vagy bukik az emberek figyelmének megragadása, tudják, hogy ez a lap nem hazudik nekik, hogy ez mindenben az ő informálásukra van. Áldozatos, önzetlen, segítőkész. A lap az ő szemük és a fülük. Hogy értük van, miattuk létezik, s nélkülük elsorvadna, mint a menthetetlen beteg agya, aki szépen, komótosan épül le a hosszú, semmitmondó maradék évei alatt. Egyenesen felemelő élmény a szájukba adni a falatokat, amelyekre olyannyira ki vannak éhezve. Kapkodnak utána, mint a korgó hasú sakálok, szinte hallom, ahogy vonyítanak, miközben darabokra cincálják a szavak bonyolult szövéseit. 

A vinylről lassú, lomha blues, kocsmazene, csöndes R&B ropog. Tom Waits, Ray Charles… S már nemcsak a vinyl pörög, hanem körülöttem az egész rohadt világ. Interjúk, hírességek, írók, halottak, bűnügyek tucatjai. Kocsmák, bárok, a város mocskának és krémjének édes-savanyú egybeolvadása. Semmiért sem adnám cserébe. Senki sem lepődik meg, ha valaki rejtélyes módon eltűnik, felszívódik, vagy egy hónap múlva kihalásszák a Dunából a megrágott tetemét. Nekem csupán annyi a dolgom, hogy tálalom a’ la, majd visszahúzódom az árnyékba a tálcával a kezemben, forró cigarettával a számban, fekete csokornyakkendővel, és örömteljes mosolyra húzva számat, hogy: Igen én tudom, én tudtam meg először, és mindannyiótoknál jobban ismerem a részleteket. Minden lében kanál. Én minden kanálban lé. Ez lennék hát én.

Felébredt a szőke lány, aki velem jött ma estére, megvigasztalni fájós hátamat. Nehézkesen, ügyetlen kecsességgel vánszorgott ki a hálóból. Szőke haja hullámokban válla és szépívű háta után lebbent. Már nem emlékszem, hogy hívták. Túl fáradt voltam hozzá, talán Kíra, vagy Míra, vagy mit tudom én. Gazdag fruska, valami mágnás lánya, aki nem tudott megülni otthon a szép kis formás fenekén. Odajött, megcsókolta a nyakam és közölte halkan, hogy ő most elmegy. Hagytam, hadd menjen. Valószínűleg sosem találkozunk többé, legalábbis ebben az életben nem. És ha mégis, akkor is csupán egy jelentéktelen utcán, jelentéktelenül nagy és bűzös tömeg közepén, egy jelentéktelen nap jelentéktelen órájában, amint előttem szépen kimázolva, felöltözve elsuhan. Mint egy kísértet. Nem vesz rólam tudomást, csupán rám pillantva érzékelteti, hogy egyszer az élete része voltam. Vagy ő az enyémé. Ez már teljességgel jelentéktelen, pont úgy, mint az előbbi tényezők. 

Ismét csörög a telefon. Dögölne már meg. Itt esküszöm, ha még egyszer ezek után megcsörren, kivágom a szemközti ablakon a gangra. Hátha véletlenül megszűnik a nyivákoló hang is szemből… 

– Haló? – veszem fel. 

– Ah, Roland! Már azt hittem elaludtál… – tudja jól, hogy nem tudok aludni. – Nemrég telefonáltak a főkapitányságról. Találtak egy hullát a Tömő utca sarkán. 

– Egy újabb? – járkáltam fel-alá a gyújtómat keresve. 

– Nagyon úgy tűnik… Tudod mostanában mennyire megszaporodtak. Népszerű dolog lett manapság meghalni. 

– Mindig is az volt, Konrád, mindig is az volt… 

– De ez most más. Ez most valami teljesen új, azonnal írnod kell róla. Ugye még belefér? 

– Bele, persze – mondtam unottan. Már hajnali fél kettő volt. A legrosszabb idő, amikor az ember már átesik azon a bizonyos holtponton. – Miben más ez az eset? 

– A sarkon nekidőlve a ház lépcsőjének találták meg. Kezei hátrakötve, combjaiban szúrásnyomok. A test be is volt parfümözve, emellett rúzsos csók nyomok voltak a mellkasán. A bimbóit… figyelj öregem, ilyenről még állítom, hogy nem hallottál! Szóval a bimbóit lemetszették. 

– Tehát nő volt? 

– Igen, az! És ez még nem minden! Valószínűleg még élt, amikor megmetszették, de már nem, amikor összecsókolták. És egyik ujja sincs meg! 

– Uramisten… Fel kéne robbantani ezt az egész kibaszott világot. Tele vagyunk ilyen rohadt, beteg állatokkal – mondtam megbotránkozva, miközben új vázlatot kezdtem, hogy nekifogjak az írásnak. – Most komolyan, ki az, aki ezt egyáltalán meg meri tenni? Kinek van ehhez gusztusa? – hüledeztem. Hallottam már pár elvetemült esetről pályafutásom során, de ez túltett rajtuk. 

– Fogalmam sincs… De remélem elkapják a rohadékot. Diktálom a részleteket! 

Hajnali negyed három is elmúlt, mire gyorsírással legépeltem a cikket. Álomba merülve lógtam le félig a kanapéról, amikor csöngettek. Aztán ismét csöngettek, végül vadállat módjára dörömbölni kezdtek. 

– Egy pillanat! – kiáltottam. 

Kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy halom rendőr állomásozott előtte. 

– Miben segíthetek? 

– Ön Killir Roland? 

– Igen, én. Miben? 

– Tudtommal a főszerkesztő nemrégiben telefonált egy gyilkossági üggyel kapcsolatban magának, hogy írja meg a holnapi számban. Szeretnénk átnézni az iratot! 

– Csak természetes, jöjjenek csak! 

Azzal beléptek mind az öten. Körülnéztek, amíg az őrnagy a papírokat bámulta nagy gülüszemeivel. Azt hittem, mindjárt kiesik az egyik. Reménykedtem, hogy nem. Csak összemaszatolta volna a frissen mosott szőnyeget. 

– Tudja, nem ez az első ilyen eset, és összefüggéseket véltünk felfedezni korábbi gyilkosságokkal. Szeretnénk, ha a média nem keltene pánikot, illetve, hogy a tartalom a megfelelő kegyeleti háttérrel táruljon nyilvánosság elé. 

– Mindent értek, uram. Tudják már, ki volt az illető? Esetleg bármi mást?

– Sajnos fej híján elég nehéz ezt megmondani. De igyekszünk más módszerekkel. Az ujjlenyomat is megsemmisült lévén, hogy valaki levágta a fejét is. Fej nélkül találtuk meg a holttestet. 

– Az ujjait is? Hm, ezt velem nem közölték.

– Mert ezt külön kértük. Kérem ne is említse. Köszönöm az együttműködést! – tette le az iratot. – További szép estét kívánunk önnek! – köszönt el, majd intett kollégáinak, akik még mindig a lakást vizslatták, s egyesével elvonultak. 

Rájuk csuktam az ajtót, majd a konyhába mentem valami frissítő után nézni. Számban az utolsó Chester füstölt, mikor kinyitottam a hűtőt. Kotorásztam egy keveset, mire kivettem egy sört. Felnyitottam, majd jó nagyot kortyoltam belőle. Mocsok jól esett ebben a fülledt forróságban. 

– Remélem, nem fázol, drágám! Olyan nagyon tátva maradt a szád… Csak nem rémeket láttál? Itt nagyon meleg van most, egészen irigyellek. Olyan kellemesen hűsítő lehet ott a hűtő mélyén… 

Írta: Héger Ádám

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta