Nem, nem olvastam Krasznahorkait, akinek írói munkásságát idén irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. S mégis merek írni róla? Igen, mert szükséges, mert olvasnunk kell Krasznahorkait! Vagy legalábbis megpróbálni…

Nem, nem olvastam Krasznahorkait, kivéve azt a néhány sort, pár oldalt a könyvesboltokban. Szép, többnyire vastag könyvek, elegáns gerinccel, szép tartással: látszik, hogy igényes kiadások. A könyvesboltokban prominens helyeken, szemmagasságban elhelyezve. Mégsem vásároltam meg egy könyvét sem… Bánom? Nem! Hisz sosincs késő elkezdeni!

Nem, nem olvastam Krasznahorkait, akiről nem is tudok sok mindent, még kevesebbet tudtam róla azelőtt, mielőtt megkapta volna a Nobel-díjat. E kitüntetés előtt csak annyit tudtam róla, hogy létezik, hogy ír, hogy Tarr Béla filmjeinek nagy része az ő írásaira épül (mikor regény, mikor forgatókönyv formájában). Tarr-filmeket láttam, s Tarr filmjei nagyon tetszettek, s Tarr filmjei igazán különlegesek, a legnagyobb rendezők között emlegetik a nevét, könyvek szólnak a munkásságáról (például karunk jeles oktatójának, Kovács András Bálintnak A kör bezárul c. munkája), külföldön is hatalmas megbecsülésnek örvend, nemcsak kis hazánkban, mely, valljuk be, igencsak szívmelengető érzés. Tarr Béla filmjei nem lennének olyanok, amilyenek, Krasznahorkai László nélkül. Mint Bereményi és Cseh Tamás, mondjuk. S egy ilyen koprodukció nem vesz el egyik vagy másik művész érdemeiből. Művészet a művészetre épít. S valódi csodák képesek születni két művészeti ág szinesztéziájából. Mint irodalom és film, mint zene és irodalom, mint festészet és zene (pl. Muszorgszkij híres műve, az Egy kiállítás képei). Krasznahorkai írásai ösztönözték, szinte talán kötelezték is Tarr Bélát, egy másik kiemelkedő művészt újabb remekművek megalkotására. Micsoda erő érhető tetten tehát Krasznahorkai írásaiban, mely túllépve művészeti ágának, az irodalomnak határain egy másik művészeti ágban is képes volt kifejteni teremtő hatását. Valóban, csak a legnagyobbak sajátja ez.

Nem, nem olvastam Krasznahorkait. De Nobel-díja óta néztem, olvastam vele készült interjúkat. S bár igaz, hogy az irodalmi Nobel-díj nem személyének, nem puszta lényének elismerése, hanem alkotói tevékenységének díjazása, azonban nem választható el az író az általa művelt irodalomtól. S az interjúk remek lehetőséget kínálnak arra, hogy megismerjük, ki bújik meg könyveinek végeláthatatlan mondatai mögött. Hogy én mit látok? Egy rendkívül különleges személyt, egy folyton gondolkodó, töprengő embert, aki olykor gyermeki egyszerűséggel néz a világra és saját magára, olykor gondolatok, bölcsességek felmérhetetlen rengetegét nyalábolja össze mondataiban, s keseredik el a gondolatok valódi megfoghatatlansága miatt. Egy embert, aki érez, aki a jót keresi, aki, immáron a bölcsesség magas fokán, vissza mer nézni életének egészére, s képes felmérni hibáit, erényeit, képes bevallani magának gyarlóságait, önzőségeit, képes humorral kezelni esendőségét, hibáit – mert nagy hangsúllyal vannak jelen ezek saját magáról alkotott gondolataiban. Krasznahorkai kritikus, aki kétkedve nézi a világot, az egyéni életeket, a jó és a rossz harcát, aki azonosulni akar az elesettekkel, a kizsákmányoltakkal, aki gondolkodik művészetről, politikáról, tudományról, miegymásról, aki folyton keres, kutat, hol lakhelyet, hol válaszokat. Krasznahorkai interjúiból sokat tanulunk, szól belőlük a nyugodt bölcsesség, némi keserű irónia. Okos embereket mindig érdemes hallgatni, olvasni. Ha máshogyan nem, hát a vele készült interjúkon keresztül ismerkedjünk meg vele! (Megjegyezném zárójelben, tisztában vagyok azzal, hogy amit pár szóban megpróbáltam leírni, összefoglalni, közel sem lehet teljes és átfogó az író személyiségére nézve, s könnyen lehet, hogy sok esetben tévedek is, s biztos vagyok benne, hogy nem is lehetséges elég pontosan szavakkal lefesteni egy ilyen bonyolult és jelentős személyiséget – célom csupán az érdeklődés fölkeltése volt Krasznahorkai László személyét illetően.)

Nem, nem olvastam Krasznahorkait. Nem ciki ezt bevallani. Sőt, be kell ismernünk hiányosságainkat, hogy elkerüljük a képmutatást. Nem azért kell olvasnunk Krasznahorkait, hogy elmondhassuk, hogy „Igen, én olvastam a Sátántangót meg a Háború és háborút!”, és bizonygassuk intellektusunkat és különlegességünket. Krasznahorkait (mint minden komoly művet) csöndben, csöndesen kell olvasnunk ugyanúgy, mint imádkoznunk érdemes. Hiszen ahogy a Driving lessons c. remek filmben (ajánlom mindenkinek!) elhangzik egy anglikán lelkész szájából: „ha minél inkább hivalkodik valaki keresztény cselekedeteivel, annál kevesebb a bizodalmam keresztény mivoltában”1.

Nem, nem olvastam Krasznahorkait. De bizonyos vagyok afelől, hogy hamarosan bepótolom ezt a súlyos hiányosságomat. Hisz bölcsészként, s egyáltalán, érdeklődő fiatalként olvasnunk kell nagyszerű műveket egy nagyszerű Nobel-díjas magyar író tollából. S mi van akkor, ha nem tetszik? Ha a mi véleményünk nem egyezik a Nobel-díj bizottság véleményével? Nos, nem szabad sznobnak lennünk, ebben a dologban semmiképp (ezt nekem is úgy mondták…). Ha nem tetszik, hát nem tetszik. Nem is ez a lényeg igazán. A lényeg, hogy vegyük a fáradságot, és vegyük kézbe Krasznahorkai könyveit, próbáljuk megismerni a világát, a világnézetét, mely olykor tán nehéz lesz, olykor tán szomorú, vagy szórakoztató, vagy olyan felismerések érhetnek, melyeket eddig igyekeztünk távol tartani magunktól, vagy olyan világba húz minket bele, melyből leginkább szabadulni szeretnénk… a lényeg, hogy kezdjük el olvasni a Nobel-díjas Krasznahorkai László könyveit – ha eddig még nem tettük volna!

 1Driving lessons (2006), rendező: Jeremy Brock

Írta: Peng Mátyás

Lektorálta: Zalka Virág