Már több mint 50 éves hagyomány az ELTE bölcsészkarán a nyelvjárásgyűjtés. E során az érdeklődő hallgatók félévente ellátogathatnak olyan belföldi és határontúli területekre, falvakba, ahol egy adott nyelvjárást beszélnek az ott lakók. Ezek az utak kiváló lehetőséget biztosítanak a nyelvjárások tanulmányozására, testközeli megismerésére. Azonban ezek a kirándulások hamar túlnőttek a puszta terepmunkán. A tanulás mellett kulturálódásról, kapcsolódásról és végső soron élményszerzésről szólt első utam, amin részt vehettem. És az a szerencse ért, hogy itt be is számolhatok róla nektek.
Utunk célja a Bácska volt, azon belül is egy magányos délvidéki falu, Kupuszina. A település nyelvjárássziget a más nyelvű, nyelvjárású települések közt, elzártsága miatt pedig a magyar nyelv meglehetősen egyedi változata alakult itt ki. Tökéletes úticél volt számunkra. Azonban az első nap még nem kezdtük meg a munkát. Csak a korai kelés traumájától bágyadtan vártuk a Deákon, hogy induljon végre el a buszunk a Vajdaság felé.
Első nap (okt. 2.)
Amint egy kiadós alvás után felébredtünk, az ablakokból már megláthattuk az első állomásunk, a mesébe illő Szabadkát. Rögtön felélénkültünk. Ahogy a városba értünk, egyből szíves fogadtatásban részesültünk: helyi egyetemisták vezettek körbe minket a gyönyörű városban. Elbűvöltek minket a szecessziós épületek, vadregényes kis utcák és a település gazdag történelme. Kosztolányi szülővárosa az íróról is mesélt, szobrain kívül találkozhattunk gyermekkora helyszíneivel is, amikre könnyen ráismerhettünk műveiből. Számomra a legérdekesebb mégis a város etnikai összetétele volt. Megtudtuk, hogy négy nagy népcsoport lakja: szerbek, horvátok, bunyevácok és magyarok, nagyjából egyenlő arányban.
A helyi tanulók elmesélték, milyen érzés nekik egy ilyen soknyelvű városban, és úgy igazából külhoniként élni. Egyikük például a nyelvi diverzitást említette nehézségnek; mivel a városban élesen elkülönülnek egymástól az etnikumok, ő maga csak alapszinten tanult meg szerbül, egyes kortársai még ennyire sem. “Tudok szerbül sört kérni, nekem ez már elég” – idézte egyik ismerősének mondatát.
Mind a boltokban, kávézókban és színházakban jellemző, hogy más-más nyelven működnek, azonban láthatóan a város mégis sikeresen veszi ezeket az akadályokat, hiszen elmondásuk szerint hiába vannak nyelvi és kulturális kihívások, a balkánra jellemző vendégszeretet és emberség sokkal mélyebben húzódik bennük.
Az egyedi külhoni helyzetükről is beszéltek. Olyan véleményeket hallottunk, amely szerint sem a magyarországi magyarokhoz, sem a szerbiai szerbekhez nem érzik közel magukat, leginkább vajdasági magyarnak – „kissé hontalannak” tekintenek magukra. A városnézést a Balkán ízeivel folytattuk (pár adag omlós bureket ebédeltünk), végül a városháza tornyából szemlélhettük meg utoljára Szabadkát.
Estefele buszunk a szálláshelyünkre vitt, Kishegyesre, ahol bőséges vacsorával és ízletes pálinkával vártak minket. A napot játékokkal zártuk, és a hangulat – részben az alacsonyabb létszámnak, részben pedig az olcsó szerb sörnek köszönhetően – igazán vidámmá, oldottá vált, ami az egész további kirándulásunkról is elmondható volt.
Második nap
A következő nap elindultunk valódi célállomásunk felé, Kupuszinára. Azonban mivel péntek volt, a faluból sokan még a közeli város, Zombor piacán voltak, így inkább oda mentünk először. A városban már hangsúlyosabb volt a szerb többség, mégis a piacon magyar nyelvűekkel – „kupuszinikkal” – elegyedhettünk szóba. Kedvesen fogadtak minket, megkóstolhattuk a „kupuszini” paprikát. Egy rövid városnézés után átbuszoztunk a faluba, Kupuszinára. Itt várt már minket Silling István, a helyi nyelvjárás nagy szakértője, aki ismertette a falu jellegzetes helyzetét és nyelvhasználatát. Megtudtuk például, hogy a helyi beszélők nem használnak ö és ü hangot, palócosan ejtik az a-t, vagy hogy az -szt végű igéknél elmarad a hasonulás.
Ezután a közeli tájházba látogattunk el, ahol közelebbről is megismerhettük a népszokásokat és a falu múltját illetve mindennapjait. Szinte magunk előtt láttuk, ahogy a többnapos esküvőkön mulatozik a falu, ahogy vasárnaponként összegyűlnek az asszonyok egy kiadós pletykálásra, vagy ahogy népviseletben táncolva találnak egymásra a szerelmesek. Beszéltek nekünk egyedi kihívásaikról is, mint a különleges nyelvjárásuk miatti eseti (főként iskolákban jellemző) diszkriminációról vagy a hiányos szerb nyelvtudásukból fakadó nehézségeikről (például az ügyintézésben). A nyelvészeti munka előtt még egy újabb program várt minket: maga a helyi Toldi István, díjnyertes mesemondó adta elő számunkra egyik fordulatos népmeséjét.
Csodás volt hallgatni, gyermeki lelkesedéssel ittuk minden szavát.
Ennyi élmény után jöhetett is a gyűjtés. Kisebb csoportokra oszlottunk, így ültük körbe a „kupuszini” lakosokat, akik egész életüket elmesélték nekünk töviről hegyire. Érdeklődve hallgattuk történeteiket, szokásaikat, miközben nyelvjárásuk egyedi jelenségeiben is elmerülhettünk. A több órás beszélgetések után visszatértünk Kishegyesre.
Harmadik nap
Egy bőséges reggeli után szomorúan intettünk búcsút nyugodt szállásunknak és kedves házigazdáinknak. Célállomásunk Baja és környéke volt, hogy ne csak a külhoni magyarok helyzetével ismerkedjünk meg, hanem a Magyarországon élő eltérő nyelvű népcsoportokéval is. Azonban előtte még megálltunk egy vajdasági kis faluban, Szenttamáson, ahol a legendás vajdasági író, Gion Nándor élt. Megnéztük emlékházát, és kicsit megismerkedtünk azzal, hogy milyen lehetett határon túli íróként alkotni a soknemzetiségű Jugoszláviában. A program végeztével betértünk egy boltba, ahol meglepő módon vásárlásainkat ajándék műanyagtányérokkal hálálta meg a bolt vezetése. Láthatóan örültek, hogy pár perc alatt eladhatták a falu teljes havi dohánykészletét. Boldogan vittük haza a végtelenül abszurd és kedves ajándékaikat.
Mikor a határhoz értünk, nagyon úgy tűnt, hogy Szerbia nem engedi, hogy elhagyjuk. Az egyik a határnál buszunk miatt nem engedtek át (csak autóknak volt szabad átkelniük), a másiknál pedig egy órát álltunk, amíg mindent átnéztek, és bármennyire is imponáló volt, hogy így megszeretett minket az ország, az elvett időnk sajnos további programjaink számát csökkentette. Végül egy nagyobb késéssel értünk Bajára, ahol annyi időnk még maradt, hogy megnézzük a Türr István múzeumot, ahol a környék történelmét ismerhettük meg. Ezután pedig ínycsiklandó vacsoránk következett, szemünk láttára főzték meg a méltán híres bajai halászlét. Este egy táncházba látogattunk el, majd szétszóródva a város éjszakai életét vizsgáltuk meg közelebbről.
Negyedik nap
A hosszú éjszakázásban kimerülve utaztunk haza a negyedik napon, vártak már minket mosolyogva az elmulasztott tanulnivalóink.
Számomra hatalmas élmény volt az egész gyűjtés, ahol nem csak a nyelvjárások és kultúrák sokszínűségébe kaptam betekintést, hanem meg is érthettem ezeknek meg- és összetartó erejét. Hallgatva a keserédes történeteket, látva a csupaszív mosolyokat és megismerve vajdasági írókat-költőket, pár napra részese lehettem egy csodás világnak, aminek eddig létezéséről sem igazán tudtam. Alig várom tavasszal a következőt!
(Köszönjük az ELTE-nek, a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszéknek, és persze vezetőnknek, Bárth János tanár úrnak a kirándulás megszervezését!)
Írta: Pápay Dávid
Lektorálta: Négyesi Regina Gréta
Leave a Reply