Amióta tudom, hogy Enyedi Ildikó új filmet készít, méghozzá a kedvenc francia színészeimmel, azóta nyughatatlanul vártam, hogy mikor nézhetem már meg a moziban. Hosszú várakozás volt ez, úgy nagyjából két évig tartott, de pár héttel ezelőtt végre meg tudtam nézni. Kicsit tartottam attól, hogy ez a végtelenségig nyúlt várakozás és felfokozottság annyira magasra teszi a lécet, hogy lehetetlen lesz felülmúlni az elvárásaimat. Elárulom, nem így történt.

            Hogy hogyan sikerült a nagyregényből egy közel három órás adaptációt úgy elkészíteni, hogy egy pillanatig ne gondolkozzak azon, hogy mikor lesz már vége? Ez már önmagában egy óriási sikernek tudható be. Valljuk be, 2021-ben nehéz ezt elérni. A film fő különlegességének, illetve erősségének azonban mégsem ezt tartom, hanem, hogy hogyan tudta Enyedi a regényben levő férfiúi szemszögből történő narrációt tompítani, illetve kissé antipatikusból neutrálissá, sőt esetenként még akár szimpatikussá varázsolni.

            Füst Milán regénye a kapitányunk szubjektív feljegyzéseiből és vallomásaiból áll, míg a film más eszközöket vet be. Nem halljuk Störr gondolatait, de mégis főleg az ő szemszögéből láthatjuk a történéseket. Így csak elképzelni tudjuk, hogy miket gondolhat. A bravúros kamerabeaállítások, mikor tükröződő felületeken keresztül szemléljük a szereplőket, vagy a közeli, intim plánok, ahol a legkisebb arcrezdülésüket is tökéletesen látjuk, mind képesek helyettesíteni a verbális narrációt, és el tudják mesélni a történetet. Ennek a végeredménye, hogy egészen más módon tekintünk a filmbeli kapitányra. Olyan, mintha aktív cselekvő helyett passzív elszenvedőként lenne jelen saját történetében. Sodródik, és mondhatni, kívülről nézi a történéseket. Persze, akadnak olyan pillanatok is, amikor megpróbálja kézbe venni saját sorsának irányítását, sok esetben szerencse nélkül. Viszont épp ez az esetlenség teszi őt egy szerethetőbb és befogadhatóbb karakterré a könyvbeli énjénél.

            A cím tökéletesen illusztrálja a műbeli viszonyokat is: Lizzy Störr feleségeként van jelen, alakja mindig meg van szűrve az ő nézőpontján. Elméletileg Lizzyé a történet, de felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet az ő története, ha egy erősen szubjektív férfi nézőpontból figyeljük végig, és ugyanúgy ahogy a kapitány sem, a közönség sem tudja kiismerni őt? A komolytalanul induló kapcsolat játékos és szeszélyes jellege elkezdi zavarni a kapitányt, mert valóban megszereti Lizzyt. Amikor olyan érzések ébrednek benne, amiket addig még sosem érzett, megváltozik a kapcsolatuk dinamikája. Gyanakvó lesz és féltékeny, Lizzy pedig láthatóan továbbra sem veszi se őt, se a házasságukat komolyan. Azt, hogy jogos-e elvárni valakitől, hogy hű legyen ebben az esetben, ezt a dilemmát az alkotók a nézőre bízzák. Egyfelől látjuk a zord kapitányt, aki beleszeret egy nagyon különös lányba, és végtelenül szenved, mert nem tudja őt és a szándékait megfejteni. A másik oldalon viszont ott van Lizzy, akit mi sem látunk teljesen, de azt igen, hogy egy szeleburdi, szabad szellemű nőről van szó.

A regény a narrációs jellegéből adódóan egy szubjektívebb történetet mesél el, míg a film kicsit távolít ettől a prominens hangtól. Ám így is Störr szemszögén keresztül látjuk a történéseket, és Lizzyt is. Enyedi Ildikó a film rendezőjeként és forgatókönyvírójaként egy femininebb nézőponttal szűri meg az egyébként kifejezetten maszkulin víziót. Ezt a korábban már említett intimebb közeli plánokkal éri el többek között, továbbá a fények is rendkívül fontos szerepet játszanak a hangulat szempontjából. Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy a néző tekintetének a vezetését egyértelműen Störr szemszöge inspirálja leginkább, viszont ezek mellett mégsem lesz tárgyiasító – az említett technikák miatt. Enyedi tökéletesen megtalálta az egyensúlyt a férfiúi nézőpont megőrzése és a vizuálisan femininebb jellegű felvételek közt – számomra ebben rejlik igazán a film zsenialitása.

            A regényt is olvasva, és azzal összehasonlítva, azt kell mondanom, hogy ilyen egy kiválóan sikerült adaptáció. Az atmoszféra tökéletesen át lett emelve a film médiumába. Férfi és nő története mindig egy releváns és aktuális téma lesz. Mitől lesz mégis különleges, illetve más ez a film? Mit kínál a nézőnek? Véleményem szerint a konkrét narráció elhagyása szélesebb interpretálási lehetőséget nyújthat a nézőnek, így még személyesebbé tud válni a történet. Így egy önreflexiós folyamat részesei is lehetünk. Rengeteg morális, illetve intimebb jellegű kérdést felvethet a nézőben a történet. Arról nem is beszélve, hogy gyönyörűen van fényképezve. Személy szerint napokig a film hatása alatt voltam, sőt még jelenleg is gyakran gondolkodom ezen a hihetetlenül rafináltan felépített művön.

            Kinek ajánlanám A feleségem történetét? Azoknak, akik szeretik az esztétikusan elkészített filmeket, akiket érdekel a női-férfi dinamika, és akik nem válaszokat, hanem kérdéseket keresnek. Továbbá azoknak, akik kedvet lelnek a lassú folyású, lélektani jellegű, kibogozhatatlan történetekben. Végül pedig azoknak, akik olyan filmre vágynak, amit nem tudnak teljesen otthagyni a moziban.