Szőcs Petra, A gonosz falu legszebb lakói, Bp., Magvető, 2022.

A szeptemberi időszak a szerkesztőségben mindig az új(fél)évi fogadalmak ideje. Idén elhatároztam, hogy megpróbálok kitörni a buborékomból és új szövegtípusok felé venni az irányt, még ha ez az ismeretlen terep sokszor félelmetesnek is tűnik. Nem sokra rá kaptunk hírt Szőcs Petra legújabb verseskötetének megjelenéséről, és én el is vállaltam, hogy beszámolok róla. Ennek két okból is örülök: a szövegek az elmúlt időszakban menekülést biztosítottak egy olyan világba, amit többszöri újraolvasás után sem sikerült teljesen megfejtenem, mégis rabjává válltam. Magával ragadott a gondolat, hogy a szerző pucér valónkban ábrázol minket: megmutatja, hogy közel sem olyan tökéletes az emberi faj, mint ahogyan azt egyesek gondolják, s ezt párhuzamba tudom állítani a jelenlegi feladatommal, az írással, a cél mindkettőben a fejlődés és a tökéletességre való törekvés.

Mielőtt a szövegekről szó esne, a borítót és a kötet címét is szeretném górcső alá venni, mert érezhető némi disszonancia a kettő között, és ez az ellentét a versekben is gyakran visszaköszön. A gonosz falu legszebb lakói borítóján két fekete ruhába öltözött alak, egy pap és egy csőrös pestismaszkot viselő személy, és talán az éjpm, talán a pálcalábú madár (mindkettő egy-egy, a kötetben szereplő vershez kapcsolódik) várja sorsát e két ember ölelésében. Ha csak a címet vesszük szemügyre, tudjuk: gonosz faluban járunk, de annak legszebb lakóira figyelünk. Azonban ez a falu nem egy fizikális hely, hanem egy képzelt tabloid, amelynek lapjain megannyi emlék lapul, kedvesek és gonoszok is.

 Lapozzunk egy picit tovább, de csak a belső borítóig. „Babonák és rémálmok keverednek családi emlékekkel és nem mindennapi megfigyelésekkel” olvashatjuk itt. Ezen két sorban is felfedezhető a már tematikusan visszatérő ellentét. Készülhet fel az olvasó arra, hogya kötetben elhelyezett alkotások sokszor két értelemmel bírnak majd. Nem elég egyszer elolvasni őket ahhoz, hogy a motívumokat és különböző jelentéseket ki tudjuk belőlük facsarni.

A kötet utolsó lapjain sorakoznak a különböző ciklusok és azok alá apró gyöngyökként (vagy inkább fekete kövekként) befűzött alkotások. Az öt fejezet hangulatvilágában nem különbözik, viszont az alkotások csoportosítása fontos jelentéssel bír. Vannak olyan fejezetek (A molett asszony sminkje, Egy katasztrófaturista naplója) amelyek egy versről kapták a nevüket, azonban a kötetben fellelhető olyan alpont is (Tizennégy arckép a monasztikus szigetről), amely csokorba foglalja az az alatt elhelyezkedő műveket. 

Már a legelső versben, amellyel az olvasó találkozik felfigyelhetünk az emlegetett disszonanciára. Betegség és babona szövődik szorosan össze benne, azonban a megváltás ott motoszkál mindvégig: a holland család már hazatért, „kigyógyultak”  a meg nem nevezett kórságból. A következő mű már ráerősít az olvasói asszociációra: az oltás ellen fellépők jelennek meg, immunizációról olvashatunk. Ennek ellenére is ott a kétségbeesés a sorok között: még a hozzáértő orvosok sem tudnak segíteni, elhagyva posztjukat inkább a képletes vagy valódi halálba menekülnek. A ciklusban szó esik más katasztrófákról is, hirtelen levágott testrészek, radioaktív kert és Csernobil forgatagában találhatja magát az olvasó. Gyakorta ismétlődő motívum az elmúlás, amely az aszkétáknak megnyugvás, míg a pápáknak szívtelenség.   

A molett asszony sminkje világot tár elénk: itt az a legfontosabb, hogy mindenki menyasszony legyen, s aztán feleség, mindenki megtalálja a párját és egybekeljenek. Itt a család a fontos, amely megvéd és megünnepli a mártírhalált. A szerelmi csalódás pedig mindent elsöprő tud lenni, ha igazán szeretsz valakit. Még akkor is, amikor az a valaki, miután elhagyott, aktív volt egy zsonglőrcsapatban. A képek elsőre sokkolóan hatnak, pontosan úgy, mint az, hogy örülünk annak, ha nem a mi falunkból került elő a fehér harisnyaszár (az erőszakot nem nálunk követték el). Többszöri újraolvasás után viszont egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a sorok mögött a mai világ modernitása bújik meg, még akkor is, ha nem teljesen értjük azt. A női kapcsolatok, szerepük családban, a megannyi elvárás a „gyengébbik” nem felé, az erőszakkal kapcsolatos előfeltevéseink, az áldozathibáztatás motívumai jelennek meg elrejtve ezekben az alkotásokban.

A tizennégy arckép a monasztikus szigetről-ben tizenhárom plusz egy portrét ismerhetünk meg. Az utolsó, az Áthaladó című mű nem vers, hanem egy fotó, Szőcs Petra alkotása. A maradék tizenhárom alkotásban olyan embereket ismerhetünk meg, akikben egy dolog közös: tökéletlenek. Az a keretet az adja meg, hogy a szereplők egy szigeten vannak összezárva a gyógyulás reményében. Menekülnek addikcióikból, a csakra-nyitogatásból, a legújabb önbarnító-őrülettől, a döntésképtelenségből. Olyan dolgok elől keresnek az itt levők menedéket, amelyek a mindennapi emberek életét nehezítik, amik elől nincs menekvés. Talán csak egy szigeten, lehet éppen ezen a szigeten.

A negyedik ciklus A hajókorház és környéke, amelynek színterét a cím is előrevetíti. Ezek azonban A tizennégy arckép a monasztikus szigetről cíművel ellentétben már sokkal aktuálisabbnak hatnak. Online beszélgetések a családdal, rokonokkal, vagy a pszichológussal. Magány, elhanyagoltság és elvágyódás. Hogy hova, az kérdéses. Irigység állatra, emberre és harag azzal szemben, akinek sikerül, aki nem kapja el, aki van olyan szerencsés. A számok folyamatos és kényszeres figyelemmel követése, vajon hányan haltak meg és kik? Ismerhetem valamelyiket? Mik is a tünetek? Ez vajon nátha vagy már az? Ezek a kérdések mindannyiunkon átfutottak a járvány 1,5-2 évében. Most, hogy vége, vagy legalábbis csillapodni látszik a pandémia, nehéz újra átélni ezeket az érzéseket kétes állapot. Már el is felejtettük, mennyire megterhelő ez a fajta aggódás és bizonytalanság.

Az utolsó felütés egyetlen vers, azonban talán ez a legsúlyosabb a kötetben. A szerkezet közelebbi megvizsgálásánál úgy tűnhet, mintha több rövid vers füzére lenne. Az Egy katasztrófakutató naplójának hangulata illeszkedik a korábbi versekéhez, azonban olyan hasonlatokat használ, például az aranygyíkot és a kígyót, amelyeket előzetes ismeret nélkül nehezen tudunk beilleszteni a koncepcióba. Vannak olyan sorok, amelyek közhelyesnek hatnak ugyan, de ettől függetlenül (vagy pont ezért) tartalmaznak igazságot. A kulcsmotívum most az örökös őrlődés: az, hogy akit szeretünk, nem szeret viszont, el is feled minket, s amit nyújtani tudunk, nem elég számára. Keserű, de tökéletes lezárása a kötetnek.

A végére csak egy köszönet maradt. Köszönet a lehetőségért, a költeményekért, az élményért. Ez a kötet menekülő útvonala lehet mindenkinek, aki ki szeretne szakadni a realitásból, s egy tökéletlen ködös világból reflektálni a maga mögött hagyottra. Ez a világ pont olyan, mint a mienk a pandémia után. Szerethető, de félelmetes. Ismerős, de mégis más.