Szabó Gergely – Közös vizeink

Szabó Gergely a Napkút Kiadónál idén megjelent debütkötetének szövegei a megszokott és a szokatlan közötti kiismerhetetlen mélységű szakadékban lelnek otthonukra. Versnyelvének ködös terepén könnyen hihetnénk azt, hogy ha nem vigyázunk, beleeshetünk ebbe a szakadékba, azonban a versek ügyes módszerek segítségével a szakadék aljáról indítják útnak az olvasót. Így benne nem az esés aggasztó rezignáltsága, hanem a mászás jól eső melankóliája dolgozhat az egyes szövegek interpretációja során.

A kötet versei négy ciklusba lettek összeszedve. Bár sem tematikus, sem formai ismertetőjegyek által nem kapunk könnyedén dekódolható megkülönböztetési mintát az egyes részeket illetően, én úgy érzékeltem, hogy az első hármat elsődlegesen az eltérő személyes névmásokra való fókusz tagolja. Az első, meglékelt forrás című ciklusban az én, a második, vezetékes rianás címűben a te, a harmadik, palackozott olvadás címűben pedig a mi dominál. Ennek megfelelően az első ciklus a lírai alany külső és belső létterére, a másodikban egy párkapcsolati én-te relációra, a harmadikban pedig egy nehezen körülhatárolható kollektívára nyit ablakot. Végül, de nem utolsó sorban a negyedik, visszhangos lenyomatok című ciklus egy hosszabb, több részre tagolt záróverset takar, melyben a főnévi igenevek ritmikája válik meghatározóvá.

A Közös vizeink lírai alanya a kötet első versének elején megjegyzi: „Elfogytak a reakcióim.” Hasonlóan Esterházy Péter Termelési-regényének első mondatához („Nem találunk szavakat”) ironikus és paradox módon a reflexiót a reflexióképtelenség leírása indítja. A megfogalmazás befejezettséget sejtet, azonban mintha a kötet egészén éppen ez a stagnáló fogyás haladna versenként végig. A saját magunk reflexiókészségében való ingatag bizalmat a megszólalás és az elhallgatás közötti megtorpanások képei remekül példázzák: „kattogó hallgatásunkat / lenyeli az utolsó méter” (Távolító); Hogy nincsenek hozzám / szavaid, nem azt jelenti: / nem beszélsz velem. // Csendet kérsz elvitelre, / egy ideje megkapod, / elindulni mégsem tudsz.” (Körök), „kiszáradt szívkoszorúerem hangján szaladgálsz” (Hasonmásítás). Az ilyen és ehhez hasonló sorokban a reflexiókényszer és a reflektálatlanul hagyás mozzanata gabalyodnak egymásba, hogy a többtónusú jelentés hordozóivá váljanak.

A meglékelt forrás verseiben nem egy magánmitológia felépítésére, sokkal inkább egy lehetséges magánmitológia részleteinek felmutatására történik kísérlet. Ez a magánmitológia – mely beszüremkedni engedi a szerző életrajzának egyes szegmenseit – főképp emlékképszerű foszlányok, konkretizált helyszínek és a gyerekkor megidézése révén kel életre. Az emlékezetbe vetettség hiteles megjelenítése többször nem egy kauzális, inkább impressziók sodródását idéző versnyelvvel valósul meg: „szentképek ha lelépek / és a félig nyitva hagyott ajtó / a karom hónaljig a bernáthegyi szájában / hároméves vagyok” (Aljnövényzet); „Ministrálás közben / a forma egyre / gondolni olyan veszélyesnek / tűnt, mint a disznóvágás / reggelén a vicceken / nem nevetni.” (Hétrét). Van valami feszélyező abban, ahogy a memória szitáján áttördelt gyerekkor képei egymásra rakódnak anékül, hogy kialakítanának egy kiterjedt narratív struktúrát, amelyen belül elérhetnék tetőpontjukat, helyette inkább csak lebegnek a vers terében. Nevezhetnénk ezt a céltalan lebegést hibának is, de ennek a versnyelvnek a hatáskeltése éppen általa valósul meg.

A vezetékes rianás szövegei egy „se veled, se nélküled” kapcsolat pillanatfelvételeit mutatják fel. Ennek a kapcsolatnak a legtömörebb és legfrappánsabb összegzése a Könnyebb szavak nyitósora: „Muszáj vagy”. Az ebben a ciklusban felvonuló versek többségében a kapcsolat ábrázolására inkább a két fél közös élményeinek indirekt összehangolása a kapcsolat milyenségével, semmint a két fél érzelmi világáról való explicit közlés lesz a megoldás: „A dodzsem falára menekült / graffitik ülnek körbe minket. / Nézik, hogy nem ütközünk” (Körök); „Mosógépünk centrifugázna, de nem bírja, felénk nyit, tudja, hogy hiányzik valami zsebeinkből” (Visszatettem); „kivakoljuk a szív falát, / levisszük a szemetet, / amilyen mélyre / csak tudjuk” (Könnyebb szavak). Ezt az úgymond munkamódszert a Könnyebb szavak egyik sora is summázza: „Különböző hétköznapi dolgok vagyunk.” A ciklus a záróversekkel nem szolgáltat megoldást vagy tanulságot a kapcsolat kezelését illetően. Ugyanakkor a megszokás monotóniájának jelenetei mellett, a másik, mint kapaszkodó és megsegítő gondolatát is szépen ábrázolják a szövegek: „az vagyok aki már csak a nyomtatás következő / lapjára fér rá / kérlek szerkessz át” (Hasonmásítás); „Ott gurulok a hangod lejtésében, / hogy benned legyen a bennem” (Könnyebb szavak).

Mint azt már korábban említettem, a harmadik ciklus versei nem egyszer T/1-ben szólalnak meg, ennek a kollektívának a kiléte azonban a versek végigolvasását követően is ködös marad. Leginkább a lírai alany mintegy kiterjesztéseként értelmezhető vagy pedig a lírai alannyal együttérzők bevonásának gesztusaként. Ilyeténmódon ennek a kollektívának az alkalmazása inkább szerkezeti módszer. Bár ezt a csoportot a versnyelv nem nevezi meg, gyakran felfedezhetőek a kollektíva megjelölését célzó, szentenciózus, sokszor frappáns sorok: „megvezetések hulladékaiban matatunk” (Mély); „A kanülben hánykódunk” (Heg); „kihasznált jövevények voltunk” (Száradás). Sajnos azonban az ilyen és ehhez hasonlóak között találni olyanokat is, amelyek túlontúl képzavarosok ahhoz, hogy gazdagítsák, ne pedig roncsolják a szövegek összképét: „megmártózunk / egy dimenziókat nyomtató fröccsben” (Hunyorítás); „A poros ütközet legalján / pillantom meg a vakságot, / amitől képlékeny vagyok” (Alulnézet). A probléma ezekkel a sorokkal, hogy a sokszor visszafogottabb versszakok közül kilógnak. Ennek a versnyelvnek akkor sikerül ásni a legtöbbet, mikor lapátjával kevesebbet merít magának.

Bár Szabó Gergely szövegei azonos hangtónussal szólalnak meg, versnyelve időnként mégis teret enged a kísérletezésnek. A strófákba szedett és a prózaformájú versek mellett találni kaligramokat idézőket is, mint amilyen a Köd, a Rés vagy a legötletesebb megoldással operáló ENT-993. Utóbbi vers fő motívumát az autó képezi, legvégén pedig megkétszerezve, a bal és a jobb margó felől – akár a fényszórók vagy a visszapillantótükrök – egyaránt olvashatóak az alábbiak: „de mi már nem pillantunk vissza / főleg nem kétszer”.

A versek ironikus tónusát erősíti a poliszém szavak jelentéshálózatával való játék: „csak hogy legyen valaki a sor végén / mondjuk ez is egy sor / még sincs itt senki” (Zúg), illetve a képzettársítások és a szavak keltette asszociációs vonzatok alkalmazása. Erre találhatóak jobban sikerül példák: „bánni a tisztességgel / és tisztelni a bánatot” (visszhangos lenyomatok); „a szépség / teher, a teher / vonat” (Lépcsők) és kevésbé jól sikerültek is: “Nem vagyok, / a helyzet magas talán” (Könnyebb szavak); “félmeztelenül, félfürödve, félelemben” (Pótvigyor és száz illúzió). Utóbbiak esetében a problémát megint csak az képezi, hogy ezek a túlzottan invenciózus töredékek nem képesek autentikusan beépülni a szövegek szövetébe. Pedig a humor ennek a versnyelvnek is nagyon jól tud állni, legpazarabb példa erre a Hasonmásítás egyik versszaka: „Nem érted a nemet? / Nem”.

Amik még rendszeresen gazdagítják az egyes szövegeket, azok a sajátos szóösszetételek. Találkozhat az olvasó „pinceévszak”-kal (Bowden), „talánszag”-gal (Köd), „mosolyárnyék”-kal (Feljebb) vagy akár „lélekterasz”-szal (Lélekterasz). Én magam – aki a különös szóösszetételek alkalmazását a költészetben rendkívül kedvelem – örültem ezeknek a szavaknak a bennük rejlő sokféle jelentésárnyalat miatt. Emellett a kötetben nem egy rövid, pár soros vers is szerepel, amelyek nem a feleslegesség érzetét, hanem a kötet hangulatvilágát erősítik. Ezekben a szövegekben egy sajátosan groteszk, kifordított impresszionizmus munkál, hogy az olvasó képzettársításai keltsék életre az önmagukba kövült sorokat. Ilyen például a Csomó című szöveg: „Amikor fennakad a táj / a lepusztultság alatt, / álmot modulál a hangszer-ízű éjbe.”

Szabó Gergely első verseskötetével a különös hétköznapjainak válhatunk szemtanúivá. Merthogy a különös sokszor maga is olyannyira hétköznapi, hogy fel sem ismerjük a köröttünk elterülő világ rezdüléseiben. Szabó Gergely képes kibányászni a különöst a megszokottság katatóniájából a megszokottsággal együtt, hogy tényleges valójában, annak minden rejtekező természetével együtt mutathassa fel. Kisebb hibái ellenére – amelyek éppen a különös fokozásában lappanganak – képes elérni az olvasóival, hogy úgy érezzék magukat, mint a Gráf című vers gólyái, akik „nem értik a látottakat, de hiszik.”

Maros Márk