A férjem / Trafó
A férfi a szellem, a nő a test – hangzik el A férjem című előadásban, mely az ilyen és ehhez hasonló nemi sztereotípiákról igyekszik valami jóval mélyebbet megfogalmazni és érvényre juttatni. A nők és a nőiesség fogalomköreit középpontba állító, Pass Andrea rendezte darab idén, a Trafó meghirdetésében, de külső helyszínen, a Képező nevű galériában lett bemutatva.
A férjem című színházi előadás egy magyar-macedón összművészeti projekt keretén belül lett megvalósítva, melynek megálmodói a darab két színésze, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna. A projekt egyik lényege a színház és a képzőművészet fogalmainak összekapcsolása, mely miatt az előadás nem a Trafó színpadán, hanem egy galériában került megrendezésre. A helyspecifikus darabban egyúttal a festés témája is felbukkan, így pedig konkrét festmények is felmutatásra kerülnek, melyek Fajgerné Dudás Andrea látványtervező festő munkái. Ezek a képek állványokon kaptak helyet, így különböztetve el őket a galériába kihelyezett egyéb kiállítási alkotásoktól. A galéria sajátos atmoszférája és a szűkös hely képezte testközeliség miatt A férjem megtekintése intimebb élmény lehet annál, amit a legtöbb kőszínház repertoárja kínálni tud. Ezzel persze nem a kőszínházak nyújtotta lehetőségek iránt szeretnék negatív megjegyzésekkel élni, hiszen azok funkciójukat és hatáskeltési eszközeiket tekintve is mást képviselnek, amivel szemben A férjem előadásának tere sokkal személyközelibbnek hat.
Erre a személyességre szüksége is van, mivel az előadás anyaga Rumena Buzsarovszka, a többszörösen díjnyertes észak-macedón írónő azonos című novelláskötetének egyes szövegei, amelyekben az intimitás és a feltárulkozás fogalmai dominálnak. Két dolog köti a történeteket leginkább össze. Az első, hogy mindig a hollywoodi filmek naplementébe sétálós happy endjei után veszik kezdetüket. Ezáltal lehetőségük adódik felszámolni a szerelem megváltástanának és egyetemességébe vetett hitének a valósághamisító hazugságát, hiszen a szerelem nem él túl önmagától. Rumena Buzsarovszka történeteinek párjai közel sem mulatnak annyira fényesen a naplementében, mint ahogy az elősre hangozhat. Az érzelmi elhidegülés folyamata, a másik negatív személyiségjegyeinek felerősödése, a megcsalás kérdésköre és az anyaság nehézségei lesznek az újból és újból felbukkanó elemei a történeteknek.
A másik összekötő tényező a női nézőpont állandósága. Ennek tekintetében úgy tűnhet, a darab sematikus és egyoldalú megközelítéssel operál, azonban A férjem című előadás női alakjai rendkívül összetett figurák, akár erkölcsi értékrendjüket tekintve is. Van köztük, aki indulatának elfojtásától szenved, van, aki csapongó vágyainak idomításával küzd szüntelen; és van, aki helyett titka okán párja cipel egy egész életet romba döntő, kegyetlen bűntudatot. Negatív tulajdonságaik és a velük lezajló szörnyűségek kettősége a néző empátiaérzetének hol gátja, hol megindítója. A velük való viszonyulás nehézsége annak a jelzése, hogy nem fekete-fehér, hanem élő figurákról van szó.
Az egyes történeteteket Levko Esztella és Száger Zsuzsanna monológok formájában tolmácsolja a nézőknek egymást felváltva. Kivétel ez alól a rend alól a legelső, amelyben a két színésznő paralel mesélik a maguk szereplőjének életét. Csupán egy-két alkalommal alakul ki párbeszéd a két színésznő között, akkor is főkképp dramaturgiai okokból, az egymással való interaktivitásuk főképp metanarratív jellegű. Bár A férjem történéseit a dikció uralja, fontos kiemelni, hogy mégsem csupán egy felolvasóestről van szó. Amikor akcióra és interakcióra alkalom adódik, a darab egyszerű, de ötletes megoldásokkal él. Ilyen amikor egy dramaturgiailag fontos jelentőséggel bíró párbeszéd nem beszéd által, hanem kivetítve kerül megjelenítésre, épp úgy, ahogy az egyes történetek címei feltüntetve vannak kezdetük előtt. Vagy amikor a szereplők a galéria tárlattermének bejáratajtaját használják, hogy fokozzák az információátadás jelentőségét. Azonban előfordul olyan is, hogy a térbe bekerül egy kellék (pl. egy plüssbárány), amellyel kapcsolatban a néző végig várja a legelső interakciót, azonban egyik színésznő sem veszi fel végül a kapcsolatot a tárggyal. Ironikusan tehát kiderül, hogy az csak jelzés értékű díszletelemként funkcionál, így viszont felmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg szükséges volt a jelenléte vagy csupán hatásvadász eleme az egyébként rendkívül erős történetnek?
Levko Esztella és Száger Zsuzsanna párosan, mégis páratlan színészi ügyességgel dolgoznak a térben. Egyfelől mindkét színésznőnek egyaránt kell komoly és humoros, tragikus és ironikus vonásokat ábrázolnia gesztusaival és mimikáival. Néha játékuk emiatt a megrendítés erejével hatóan visszafogott, máskor parádés módon túlzóan komikus, mely két intenzitásnak váltakoztatása remekül hat a darab témáira és tempójára is. Másfelől a színdarabok nagyrészével ellentétben nem egy, hanem több karaktert kell eljátszaniuk és játékukkal egymástól elkülönböztetniük. Nem kis feladat, aminek mégis eleget tesznek.
A történetek minőségüket tekintve nagyjából azonosnak nevezhetőek. A legelső a Férjem, a költő, férjem, a festő – melyről a darab és a novelláskötet is a címét kapta – már a címmel kijelöli provokatív lényegét. Ugyanis a férfi kerül megjelölésre bennük annak ellenére, hogy nők szólalnak meg benne és bár a férjeikről mesélnek, mégis sokkalta többet tudunk meg a megszólalókról. A két nő férjeik hátteréből történeteik megszólaltatása révén tör ki, mely az egész előadásnak vissza-visszatérő jelensége. A történet egyik legerősebb momentuma, amikor az egyik nő művészetéről való hosszas hallgatásai után felolvassa férjének a saját, Kedvesem című versét, melynek felütése a következő: „a férjem mellett fekszem, de csak rád gondolok.”
Azt írtam korábban, hogy a történetek minőségüket tekintve csak nagyjából azonosak, ugyanis van közülük egy, ami magasan az összes fölé emelkedik, ez pedig a Lile című. A nagyon különös balesethelyzetet bemutató és annak következményeit tárgyaló történet rendkívül megrendítő és lélektanilag sokszorosan összetett. Egyedül egy dolog képez vele kapcsolatban problémát: olyannyira erős, hogy mellette az összes többi, egyébként korrekt darab sokkal gyengébbnek mutatkozik. Megrendítő ereje ellenére nem záró történet, hanem az utolsó előtti. Ennek persze meglehet a maga oka, mivel erősen nyomasztó érzettel távozott volna a néző, ha ez lenne a záró mű. Helyette az utolsó történet a Nőnap című, mely éppen a legkomikusabb, ezáltal pedig igencsak erős hangulatváltásnak lehet részese a közönség.
A férjem című előadás egyszerű és személyes, de amit ábrázol összetett és egyetemes. Családias légkör jellemzi a család minden pozitív és negatív aspektusát kiemelve. Történeteinek női figurái olyanok, akár a zárba tört kulcsok. Egyik felük a rabságától szenved a zárban, másik felük a szabadságtól a záron kívül. Mindennek pedig a férfiakkal való kapcsolatrendszerük ágyaz meg. A megoldás nyitját talán örök homály fogja fedni, azonban A férjem nézője mégsem azt fogja érezni, hogy az előadás megtekintésével bármi is zárva maradt volna.
Maros Márk
Leave a Reply