Radnóti Miklós élete és költészete az 1950-es évektől kezdve napjainkig fontos részei a középiskolai érettséginek. Különböző politikai rendszerek más-más elemeket domborítanak ki az életútból, de egy biztos, hogy Radnóti 1944-es meggyilkolásának története mindig eljut a tankönyvekig. Ács Dániel legújabb, történelmi-oknyomozói munkájában a költő halálát körülvevő torzításokat, illetve a Radnóti-kultusz kialakulását vizsgálta. Otthoni világképről, kollektív emlékezetről, valamint kultúra és hatalom viszonyáról kérdeztük a Nem tudhatod szerzőjét, a 444 újságíróját.
Pesti Bölcsész Újság: Lassan négy éve jelent meg A gyilkosok emlékműve c. dokumentumfilmed, amely témáját tekintve kapcsolódik a második világháborúhoz. Volt kapcsolat az akkori és mostani kutatás között?
Ács Dani: Nem, ezt inkább utólag én kapcsoltam össze fejben. Nyilván itt is érdekelt a holokauszttal kapcsolatos emlékezetnek a folyamatos torzítása, masszírozása különböző rendszerek által. Leginkább itt most a ‘45 utáni Rákosi- és Kádár-rendszerről van szó, de A gyilkosok emlékművénél szintén szóba jön a nyilas múlt későbbi elmaszatolása. A filmben egy érdekes szempont volt a nyilasok tulajdonképpeni rehabilitálása, de ott azért alapvetően a ‘89 utáni események izgattak, a történtek elhazudása és eltorzítása. Ezek persze összekötik ezt a két történetet. Valamint, ahogy a tizenkettedik kerületnek a nyilas múltja sem volt különösebben köztudott, nagyon sokáig Radnóti sorsa sem volt az. De mindkettőre valami miatt az emlékező közönség nagyon emlékezni akar, csak nem úgy, ahogy valójában volt. Ez is összekapcsolja szerintem ezt a két történetet, de ez utólagos.
PBÚ: Szüleid mindketten irodalomtörténettel foglalkoznak, édesapád, Ács Pál még most is tanít a BTK-n. Több helyen elmondtad, hogy apukádtól hallottál először arról a feltételezésről, hogy Radnóti halálával kapcsolatban bizonyos részeket elhallgatnak. Szüleid is inspiráltak a kutatásban? Illetve korábban befolyásolták valamilyen módon, hogy te is bölcsészetet tanulj?
ÁD: Azért alapvetően azt, ahogy gondolkodom a világról, azt leginkább az határozza meg, ahogy ők gondolkodnak. Nálunk elég pezsgő szellemi élet volt. Gyerekkoromtól kezdve jártak hozzánk történészek, művészettörténészek, irodalmárok, írók. Előfordult, hogy hazamentem, és akkor Kertész Imre ott ült a fotelban egy társasággal körülötte. Ez nem annyira inspiráció, hanem ebben nőttem föl. Tényleg. Irodalomról és könyvekről volt szó.
PBÚ: Nem helyezett Rád ez nyomást?
ÁD: Mindenki meg szeretne felelni valamennyire a szüleinek. És valóban, tényleg az van, hogy a bátyám már húszévesen írt egy történelemkönyvet középiskolásoknak, a húgom pedig már írt a Telexnél egy szakácskönyvet. Tehát nyilván nem véletlen, hogy mindannyiunknak köze van könyvekhez, mert ez a gondolkodásmód jött otthonról, de nyomás nem. Szerintem ez olyan, mint amikor valakinek a faterja horgászik – akkor az embernek alap, hogy ő is horgász lesz.
PBÚ: Vagy soha nem akar halat látni többé.
ÁD: Igen, ez is lehetne. De nyomás rajtam egyáltalán nem volt ilyen irányból soha. Politikához, kultúrához, irodalomhoz való hozzáállást kaptam, de egyiket se erőltetve.
PBÚ: Rátérve a kötetre. Rögtön a legelején írod, hogy Dienes András irodalomtörténész – az egyik főszereplő – sosem volt szobakutató. Eredményeit főleg a terepmunkának köszönheti, például rengeteget dolgozott Erdélyben, hogy pontosan megtalálja Petőfi halálának helyszínét. Szerinted mit tanulhat ebből egy bölcsész?
ÁD: Dienes András helyszínelt, nyomozott, és amikor kutatott, emberekkel beszélt, embereket keresett meg – és mindenkit megkeresett. Nekem ez nagyon tetszik. Fontos kiemelni, hogy nem csak Dienes volt ilyen. Van a kötetnek egy másik fontos szereplője, Csapody Tamás kutató, szociológus. Az ő munkája nélkül nem készülhetett volna el a mű. Csapody is az a típusú kutató, aki a bori menetet meg a bori munkaszolgálat sokszor terepen vizsgálta. Leszármazottakkal, túlélőkkel beszélt, elment konkrét helyszínekre, mért, Radnóti halálának helyszínére rendszeresen kijárt, még az is megfordult a fejében, hogyan lehet tudományos kísérletekkel vizsgálódni. Abszolút nem úgy kutatott, hogy milyen – kizárólag – írásos dokumentumok vannak, hanem akinek úgy megfordul a fejében, hogy mondjuk mennyi idő alatt bomlik le ott egy test. Tényleg ugyanúgy, mint Dienes. Amit ebből tanulni lehet, hogy ki kell mozdulni az elefántcsonttoronyból, kimozdulni a könyvtárból, emberekkel kell beszélgetni, interjúkat kell készíteni, személyes benyomásokat kell gyűjteni a helyszínen. Azt gondolhatod, hogy semmit nem ér elmenni Abdára, a gyilkosság helyszínére, és mégis biztos, hogy valami benyomásod lesz, valami kérdőjelet felvet benned az élmény. Már csak attól, hogy itt történt az, amivel foglalkozol, közelebb kerülsz hozzá, nem hagy nyugodni, ami már csak magadban el tudja ültetni a drive-ot.
PBÚ: A könyved egyáltalán nem ér véget Radnóti meggyilkolásával, a kanonizálódásának kérdésével folytatod. Érezhető, hogy Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni, egykori barátai, mint Tolnai Gábor vagy Ortutay Gyula nagyon szívükön viselték a recepciót. Mégis úgy látszik, hogy Radnóti munkássága érdekében képesek voltak torzítani a történteken, sőt akár egyfajta kollektív hazugságba burkolták barátjuk hagyatékát. Hol van az a pont, ahol a magukénak érzett feladat, az emlék ápolása átfordul hazugságba?
ÁD: Apám az Inga kultúrkávézós beszélgetés után mondta, hogy szerinte nem a hazugság, a nagy kollektív hazugság a jó kifejezés; azt a hasonlatot hozta, hogy ez inkább arra hasonlított, amikor a katolikus egyház megpróbál valakit szentté avatni. Ott is egy dogmának, egy szigorú szabályrendszernek megfelelővé kell tenni egy életrajzot ahhoz, hogy valóban szent lehessen a szent. A barátai „szentté” akarták avatni Radnótit, és a kornak megfelelően rajzolták meg. De végül én mégis azt gondolom, hogy egy nagy hazugság van ebben. Azt értem, hogy a korszellemnek meg kellett felelnie ahhoz, hogy a költő bekerüljön a kánonba, de a nagy kollektív hazugság az, hogy nem mi voltunk Radnóti gyilkosai, hanem a németek. Nem mi tehetünk róla, nem mi vagyunk a hibásak. Ezt érzem benne. Nem az a baj elsősorban, hogy mit mondtak a katolicizmusáról, a baloldaliságáról, a zsidóságáról. A lényeg a felelősség részében van, hogy a társadalom még itt is, még a legjobb barátok szintjén is úgy gondolta, hogy Radnóti munkásságának továbbélése csak úgy fog működni, ha a felelősséget levesszük a magyar társadalomról – mert ha rárakjuk, akkor az folyton arra fogja őket emlékeztetni, amikor olvassák a költőt, hogy ez a mi bűnünk.
PBÚ: Összességében, szerinted mi a legnagyobb tanulsága a Nem tudhatodnak?
ÁD: Szerintem ez a könyv is némileg bizonyítja: a kultúra komoly hatalmi harcok árán jön létre. Ezek a hatalmi harcok részben az egyetemeken zajlanak ma is. Politikai harcok, érdekharcok, identitásharcok. Amit ma kultúrának meg tudománynak nevezünk, az valójában nagyon sokszor nem kizárólag tehetségről és tudásról, hanem hatalomról szól.
PBÚ: Mivel tervezel most foglalkozni?
ÁD: Radnótiról és Dienesről lekattanok, amint tudok. Pár évet eltöltöttem A gyilkosok emlékművével, előtte a parkolási maffiával vagy magyar trash rapperekkel. Nem akarok beleragadni egy témába. Ezek mind megmaradnak bennem, beépülnek, de én rá szoktam magam kényszeríteni, hogy 3-4 évente váltsak és keressek új kutatási területet magamnak. Most is ez a terv.
PBÚ: Sok sikert kívánunk hozzá!
Vas Miklós
Leave a Reply