Otthoni pakolás közben került kezembe Börcsök Mária 2012-ben kiadott Kettészakadt Magyarország c. könyve. Érdekesnek találtam a fülszöveget, amely azt sejteti, hogy a kötet leleplezi az itthoni történelemoktatásban oly sokszor megjelenő heroizálást és aranykorképzést, valamint a történelmi múlt és a jelenünk összekapcsolódását is hangsúlyozza. Általában is fontosnak tartom a történelmi ismeretterjesztést, gondoltam, átszaladok a mindössze 120 oldalas történelmi esszén, és legnagyobb meglepetésre, amit találtam, egyenesen felidegesített. Először arra gondoltam, hogy biztos csak történelem szakon verték belém, hogy a történelmi ismeretterjesztés mindig is leegyszerűsítő, és ezért nehezen tudom befogadni a szöveget, de szerintem nem erről van szó.

A rövid, kétoldalas bevezető ígéretesen indul, amint a szerző a hősállításról és a történelmi emlékezet okvetlen torzulásáról ír, de ami ezután következik, az egyszerűen kínos és értelmetlen. Mielőtt konkrét példákat hoznék, szeretnék arra kitérni, hogy Börcsök Mária könyve azon furcsa esszék közé tartozik, melyekben a végkövetkeztetés alapvetően helytálló, de ezt semmilyen módon nem támasztja alá maga az érvelés. Véleményem szerint igaz, hogy a magyar történelem során nem volt olyan időszak, amikoris megvalósult a nemzeti egység, bármit is jelentsen ez az absztrakt megnevezés. Hosszútávon talán érdemesebb ebbe az irányba továbbgondolkodni, de jelen kritikában inkább az esszé problémáit szeretném bemutatni.

Végtelenül leegyszerűsítve Börcsök fő mondanivalója – és érve – az, hogy a magyar történelem során mindig is magyar tett keresztbe magyarnak, és soha se tudott a nemzet semmiért egységesen kiállni. Azt nem taglalja, hogy ennek okozója mi lehetett: esetleg van valamilyen inherensen magyar „szőrszálhasogató-mentalitás” vagy csak nekünk valamiért sosem jött össze a nemzeti egység. Szent István korát jellemző térítés kapcsán a szerző szomorúan konstatálja, hogy már ekkor is „magyar gyilkolt magyar”, négy oldallal később, Szent László uralkodása előtt pedig „keresztény magyar ölt keresztény magyart”. Az, hogy a két konfliktussorozat között eltelt több mint 50 év, valamint az egyik vallási-politikai eredetű, míg a második egy dinasztikus-politikai vetélkedés volt, a szerzőt nem nagyon érdekli. Kínos, ahogy valamilyen nacionalista nemzetkoncepciót próbál erőltetni ezer év történetére a szerző. Nincs társadalom és gazdaság, nincs kultúra, se politika, se vallás, nincsenek mikro- és makrotörténelmi szintek. Csak a magyar nemzet van, mely valahogy mindig megfúrja önmagát. Börcsök a nacionalizmus ideológiájára oly sokszor jellemző leegyszerűsítő demagógiával magyarázza, pont a nacionalizmus belső feszültéségét, miszerint mi-és-ők párokra bontható a társadalom. Így az elemzésben alig lesz különbség a Dózsa György vezette parasztfelkelés, a Wesselényi-összeesküvés és a Felirati és Határozati Pártok neoabszolutizmus alatti konfliktusa között. Mindegyik a nemzeten belüli törés, amikor már megint nem tudtak megegyezni a magyarok.

Ezek után biztos felmerül az olvasóban, hogy mire támaszkodnak az érvek. Sajnos a kötetben nincsenek hivatkozások, néha egy-két történész kutatása említésre kerül. Sejtésem az, hogy Börcsök önkényesen használ forrásokat, kiemel olyan pontokat, melyek az erőltetett véleményéhez kapcsolódnak. Néhol alapvetésnek vesz bizonyos krónikákat, másokat meg sem említ. Például az ország kettészakadásánál relatíve hosszan értekezik, hogy vajon hogyan is halhatott meg II. Lajos a mohácsi csata után, összeesküvést szimatol, és ebből következtet arra, hogy miért lett Ferdinánd és Szapolyai egyszerre magyar király. Azt meg sem említi, hogy volt egy Habsburg-Jagelló házassági szerződés (1506) és egy rákosi végzés (1505), amely mindkét uralkodónak valamilyen jogalapot adott a trónra kerülésre.

Börcsök írásából sugárzik a frusztráltság és a düh. Én csak azt nem tudtam kitalálni, kire vagy mire mérges. A nacionalizmusra, a mindenkori magyarországi politikai elitre, esetleg a történelemre általánosan? A szöveg sokszor vádirattá alakul, gyakran egy lapon találja magát Martinovics Ignác és II. Béla a 3/3-as ügynökökkel, ami teljesen anakronisztikus. A legkellemetlenebb talán az, amikor a szerző, aki maga is költő, beleáll Arany János és Katona József alkotásaiba azzal a megállapítással, hogy hiteltelenek. Ha jól emlékszem még a gimnáziumra, a Toldit és a Bánk bánt sem történelemórán tárgyaljuk mint forrásszövegeket. Ráadásul az esszé érvelése sincs teljesen kidolgozva, a 19. század tíz oldalt kapott, a 20. század pedig csak a kellemetlen ügynökvádakban jelenik meg.

Talán ennyi elég is a szövegről, amit az se ment meg, hogy egy véleményfüzérként kategorizálja magát. De akkor miért volt fontos ezt mind leírnom? Úgy gondolom, nagy szükség van a rövidebb lélegzetvételű, akár saját véleményt is tartalmazó történelmi esszékre, melyeket esetleg gimnazistáknak is oda lehet adni, a Kettészakadt Magyarország is ezzel a céllal íródott. Sajnos a tárgyi tévedések, a kínos stílus és a hibás érvelés ezt nem teszi lehetővé. Ellenben káros az a kép, ami azt sejteti, hogy a „nemzeti” konfliktushelyzeteket csak a nacionalizmus ideológiájának eszközeivel lehet elemezni. Fontos lenne egy ilyen ismeretterjesztő kötetben megmutatni, hogy egy ezeréves királyság és egy mai nemzetállam között nem lehet egyenlőségjelet tenni, még akkor sem, hogyha az utóbbi az előbbiből fejlődött ki. A mai magyar társadalom polarizáltságának problémáját sem oldja fel az, ha csak annyit mondunk, hogy ezer éve is ez volt. Komplex történelmi problémák bemutatására a plurális történelemszemlélet képes, amely egyszerre több nézőpontot képes befogadni és nem felmagasztal vagy leleplez. Sajnos Börcsök Mária esszéje erre nem képes, ugyanis a felmagasztalást leplezi le, ráadásul pontatlanul.

Vas Miklós