Ha szembetalálnám magam a kérdéssel, hogy „Ha az élete múlna rajta – márpedig az múlik –, mit ajánlana egy olyan embernek, aki életében soha nem olvasott szépirodalmat, és nem érti, mi ez a nagy felhajtás? Ha meg kellene magyaráznia a felhajtást, melyik művel tenné?”, hát akkor előszöris irdatlan pánik uralkodna el rajtam – mert egy ilyen kérdésre válaszolni csakis szakmaiatlanul tudok, csakis így akarok. És persze eszembe jutnak a magyar irodalom általam páratlannak vélt alkotásai, melyek olvasása felér egy heroinlökettel, mégsem ezek közül választanék. Néhány évvel ezelőtt a gimnáziumi magyar fakultáción kötelező olvasmányként kaptuk Mihail Bulgakov A Mester és Margaritáját, és azt érzem, ez mentett meg engem attól, hogy kikerüljem az orosz irodalmat. Hiába nem akartam, azt kellett mondanom, gyere Mihail, játsszuk le.
Akkor pedig megtörtént az, amire nem számítottam: elkezdtem élvezni egy orosz regényt. Olyannyira, hogy gyakorlatilag egy pillanatra sem tettem le egész nap, pedig a regény első felében nem tudtam önbizalommal megállapítani, mi a fene történik. Két teljesen hétköznapi ember beszélget a Patriarsije Prudin. Moszkvában dübörgő forrósággal tombol a május, a két ember párbeszéde pedig Jézusról folyik. Berlioz (a legnagyobb moszkvai irodalmi társaság elnöke) éppen azt próbálja elmagyarázni Ivan Nyikolajevicsnek (aki költő), hogy hogyan is kellene versében meggyőznie az olvasót arról, hogy Jézus valójában soha nem is létezett. Sőt, egyáltalán nem létezett soha egyik vallási alak sem. Ennek a módszertanát igyekszik Berlioz megtanítani a fiatal költőnek (aki Hontalan álnéven ír), amikor összefutnak egy igen érdekes idegennel, aki hívatlanul csatlakozik a beszélgetésbe, majd később megjósolja Berlioz aznapi halálát – amely éppen úgy és akkor történik meg, ahogyan azt az illető leírta. Innen indul az elbeszélés.
Maga a regény kiindulópontja is csodálatos: az Ördög megjelenik Moszkvában. És nincs egyedül. Azt gondolhatnánk, ezt nem lehet felülmúlni (és azért kicsit igazunk lenne), de akkor elolvassuk a magyar fordítást, Szőllősy Klára csodálatos alkotását. Szakmailag nem tudom megítélni a munkáját (illetve orosz eredetiben sem tudom olvasni a művet – nagy sajnálatomra), ezen kívül azt sem tudom megállapítani, mi az, ami olyan különösen elragadó a szóhasználatában – mindenesetre valami gyönyörűség olvasnom mindahányszor kézbe veszem a könyvet. Nem tudom, miért találom szórakoztatónak, de az eleve humoros történethez ilyen magyar nyelvi megoldások társulnak: „A rekkenő levegő ekkor összesűrűsödött előtte, és a sűrű levegőből igen-igen különös, áttetsző polgártárs materializálódott.”. Vagy amikor Ivan Nyikolajevics a Moszkva folyóban keresi a különös idegent Berlioz halála után: „Ledobálta ruháját, és egy szimpatikus szakállas egyén gondjaira bízta, aki éppen ott szívta maga sodorta cigarettáját…”, utána pedig „Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakállas őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is – azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is.”. De a leírások során használt szavak is zamatosak – ez a legjobb szó rájuk. Ilyenekről beszélek, hogy „krémszínű, ódon, egyemeletes ház”, „nyáron azonban a ponyvatetős kerthelyiség”, „a […] látogató csak úgy kapkodhatta a fejét a nagynéni diófa ajtóin tarkálló feliratoktól”, „a TÖMEGÍR széles aranyszegélyekkel ellátott, illatozó, drága bőrből készült, barna tagsági igazolványa”, „asszír sörényes lila lovak”, „És ráadásul a jazz, az előzékeny kiszolgálás! Júliusban, amikor az egész család nyaral, bennünket azonban halaszthatatlan irodalmi ügyeink a városban tartanak, milyen érzés volt a teraszon ülni a szőlőlugas árnyékában, és a hófehér abroszon aranyló foltként a tele tányér soupe printanière?”.
Most nem is fontos, mi van a ponyvatetős kerthelyiséggel, kinek a nagynénjéről van szó, mi az a TÖMEGÍR, és hogy tudjuk-e, mi az a soupe printanière (egyébként nem tudom, de a printemps-ból gondolom, hogy tavaszi levest jelenthet, és ha emellé a leírás mellé elképzelünk egy könnyed zöldséglevest, az csak még nagyobb gyönyört okoz a képzeletünknek). Ültem a kollégiumi szobámban, néztem előre a falra szerelt kattogó, pislákoló asztali lámpába, és az agyamban ízlelgettem ezeket: „ponyvatető”, „diófa ajtó”, „asszír sörény”, „szőlőlugas”, „hófehér abrosz”. Még azt a szót is, hogy „tagsági igazolvány” romantikus mentális sóhajokkal gondoltam el, ami már aztán tényleg végső stádiumú elmeháborodottság. Úgy tudom leírni ezt az élményt, mint amikor hallunk egy jól megkomponált szimfóniát, vagy egy múzeumban véletlenül rábukkanunk egy fantasztikus festményre. Az eufória elönti az agyunkat, azt gondoljuk, hogy soha ezelőtt nem találkoztunk, és nem is fogunk ilyen szédülettel, aztán persze mindig újra megtörténik. Az irodalomban ez a jelenség azért szenzációs, mert ez az élmény nagyrészt a kontextuson áll vagy bukik. Tehát önmagában az, hogy „tagsági igazolvány” egy sivár szakszó, semmi izgalmas nincs benne. De ha elolvassuk a regény azon sorait, melyek bemutatják a Gribojedov-házat és benne a TÖMEGÍR társaságát, akkor a végére a „tagsági igazolvány” egész mást jelent. Mert akkor már nemcsak egy akármilyen tagsági igazolványt látunk magunk előtt, hanem egyrészt „széles aranyszegélyekkel ellátott, illatozó, drága bőrből készült, barna” tagsági igazolványt, illetve azt is, hogy ez mit reprezentál, azaz: hova juthat el az ember a tagság révén. Ezzel a tudással újra ránézünk a szóra, és bizonyos értelemben tulajdonképpen a szó mögé látunk. Nem a betűk egymásutánisága adja az élvezetet (habár ilyen is bőven előfordul, például szerintem a ponyva, lugas és asszír sörény kifejezések kiejtése csodás élmény), hanem az, amit a szó jelent. Nem hétköznapi formájában, hanem a szövegkörnyezetben.
Nem fogok hazudni, azért kicsit nevetségesen érzem magam, hogy ilyesmiket magyarázok, de számomra valóban ez az élet egyik legnagyobb boldogsága. Főleg akkor, ha a jó szó a jó szövegkörnyezettel találkozik. Meg tudom érteni azt az elképzelést is, hogy minél kevesebb szóval, minél pontosabban fogalmazzunk, nem kellenek a felesleges leírások. Igaz, nem nagy élvezet olvasni olyasmit, ami maníros, ami céltalanul szaporítja a szót. Az biztos, hogy egy szerzőnek nagyon meg kell tanulnia meghúzni a szövegét, hogy ne legyen benne felesleg, és nagyon nehéz ezt megtanulni, én is nagyon küszködöm vele. De, véleményem szerint, különbség van aközött, hogy valaki csak szószaporítás gyanánt használja a leírást, vagy célja van vele. Remélem, egyszer majd szakemberként is tudok véleményt nyilvánítani erről a témáról, egyelőre (sokkal kevésbé magabiztosan) erre csak olvasói szemmel vagyok képes. Azért akarok mégis erről írni, mert úgy érzem, fontos beszélni arról is, az olvasó mit miért érez úgy, ahogy. Ha csak elfogadjuk, hogy ez meg az a könyv jó, mert valamelyik szakember, a magyartanár, a bölcsész ismerősöm stb. azt mondta, hogy az a könyv jó, akkor magunkról semmit nem tanultunk. Az emberek állíthatják azt, hogy az adott könyv irodalomtörténeti szempontból fontos, mert értenek hozzá. Mondhatják, hogy a szakma többéves (évtizedes, évszázados) elemzése szerint az adott könyv jól megkomponált, megszerkesztett, szakmailag elismert, mert értenek hozzá. Azt is mondhatják, hogy nekik személy szerint tetszett bizonyos indokok miatt. Sőt, az ellenkezőjét is állíthatják. Mindez igaz is lehet (és fontos meghallgatni a szakemberek véleményét minden területen!), de arról, hogy nekem mit mond az adott alkotás, bennem milyen érzéseket kelt, nem szólhatnak. Az ő véleményük jelentősen formálhatja az én álláspontomat (és jó is, ha bizonyos szintig formálja – többek között erre lenne való a magyarórán megtanult elemzés), hiszen ha megtudok információkat, háttéradatokat az adott műről, szerzőről, el tudom helyezni egy történeti kontextusban, akkor nemcsak a sötétben tapogatózom, hanem vannak támpontjaim a tájékozódáshoz. A piszkos munkától azonban ez sem ment meg. Egy könyv ne legyen egyszerűen jó, „mert azt mondták”. Egy könyv nekem ne jó legyen vagy rossz. Ha csak azt hozzátesszük, hogy „jó élmény az olvasása”, máris beljebb vagyunk az értelmezésben. Miért jó élmény számomra A Mester és Margarita olvasása? Azért, mert élvezem a benne lévő szóhasználatot és leírásokat. Ezzel máris megtudok két dolgot magamról. Értékelem a szavakat önmagukért (L’art pour l’art[1]), ami azt is jelenti, hogy értékelem a fordítói munkát. Ezen kívül nemcsak önmagukat a szavakat tudom élvezni, hanem túl tudok látni rajtuk, élvezem a kontextust is, ami pedig a szerzőt dicséri. Innen pedig további gondolatfolyamok indulhatnak el. Például elgondolkodhatok azon, hogy hol különül el a szerző és a fordító munkája, vajon milyen lehetett ezt a szöveget fordítani, vajon milyen lehet eredetiben, meg kellene tanulnom oroszul. Ennyi idő alatt pedig meg tudom mosni a fogam, és közben a saját gondolataimat ismertem meg, nem például egy podcastben hallgattam meg másét. Ez ugyanúgy nagyon fontos, mint azt már korábban is írtam. Nemcsak irodalmi, hanem minden szempontból fontos meghallgatni különböző emberek véleményét. De ezeknek nem szabad elnyomniuk az én saját hangomat, legfeljebb formálhatják, össze lehet őket vetni. Az a fontos, hogy néha legyünk a saját fejünkben is. Persze nem fogok most azonnal leülni és megtanulni oroszul, illetve a többi kérdésre sem fogok most azonnal választ adni magamnak. Főként, mert ahhoz megint szakemberek tudására van szükségem. De elindult valami. Ezt tudja az értelmezés.
A regény egy számomra másik fontos aspektusa az, hogy minden egyszerű és evidens. A karakterek hétköznapi emberek hétköznapi háttérrel, munkakörökkel és problémákkal. Talán emiatt érdekesek olyannyira az Ördög számára. Emellett minden furcsaság, ami történik a kezdeti meglepetés után előbb-utóbb evidenciává lesz, ennél pedig kevés dolgot tartok izgalmasabbnak és szerethetőbbnek a regényekben. Erről eszembe jut egy másik kedvencem, Vladimir Nabokov Pnyin című regénye, ahol – habár a történetnek nincsen köze természetfeletti erőkhöz – a főhős egy rendkívül fura figura, és ezt a furaságot a regény sem kérdőjelezi meg. Lehetséges, hogy egy orosz sajátosság, mindenesetre a szívem csücske ez a megoldás.
Azt talán elárulhatom, hogy a regény maga két részből áll. Az első részben tulajdonképpen az Ördög & Co.-t ismerjük meg, a Mester csak a tizenharmadik fejezetben jelenik meg, Margarita még később, a címadók története pedig csak a második részben bontakozik ki. Mindkét rész más, másért értékelhető és értékelendő. A fenti gondolatmenetben adott példák leginkább az első részből vannak, mert a második rész sokkal „cselekményszerűbb”, onnan nehezen tudok kiemelni részleteket úgy, hogy elkerüljem a spoilereket, márpedig ez feltett szándékom.
A regényt mélyrehatóbban nem szeretném elemezni, mivel az írás lényege nem ez, hanem a kedvcsinálás. Hogy a fénybe tartsak egy olyan munkát, ami bár közismert és széles körben szeretett, mégsem hallunk róla eleget. A hosszától meg lehet ijedni, de ne legyen kifogás: a regény atmoszférája és a fordítás nyelvi szépsége olyannyira magába szippantja az olvasót, hogy miután becsukja a könyvet, azonnal visszavágyna. Legfeljebb nem. Kipróbálni azért érdemes és szívből ajánlott.
[1] Jelentése: Művészet a művészetért (fr.). 19. századi művészetelméleti felfogás, mozgalom. Immanuel Kant német filozófus szavaival foglalható össze röviden: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Ebben az esetben úgy értem, hogy az adott szavakat nemcsak azért tartom szépnek, mert jelentenek valamit, hanem egyszerűen azért, mert nyelvi gyönyörűség őket olvasni, kiejteni.
Molnár Boróka
Leave a Reply