Idén a tavaszi szemesztert Észtországban töltöm az – ELTE-n még szerencsére működő – Erasmus program keretében. Szeretek utazni, sőt, szinte még jobban szeretek felkészülni az utazásra. Ennek ellenére a Tallinnból Tartuba tartó vonaton jöttem rá, hogy igazából szinte semmit se tudok az észtekről és az országukról. Talán az még derengett, hogy valahol mélyen nyelvrokonok vagyunk, de emlékeim szerint a finn kapcsolat mellől sokszor elegánsan lehagyjuk az észtet. Szerencsére az észt egy mesélő nemzet, a szó legkonkrétabb értelmében, így idővel pótolni tudtam a hiányosságaimat.
A könyvesboltokban a legtöbb helyen elérhető valamilyen összefoglaló kötet az észt történelemről, de mellettük majdnem mindig feltűnik egy szórakoztató borítójú, mégis vaskos könyv, a Risto Järv néprajzkutató által összeállított Száz észt (tündér)mese az erdőről és lakóiról (One Hundred Estonian Fairy Tales About the Forest and Its People). Sajnos a vesi-víz, veri-vér, käsi-kéz, illetve sarv-szarv és még pár hasonló nyelvrokonságból következő szópár nem nyújt elegendő ismeretet az eredeti észt szöveg értelmezéséhez, úgyhogy angolul vettem meg a kötetet. Egy ilyen könyv kevéssé tudna érvényesülni a piacon (nem is ez a feladata), úgyhogy állami támogatásból az Észt Irodalmi Múzeumon keresztül készült el. A modern nemzet nem csak mesél, ki is adja történeteit.
Észtország kicsit több mint 1,3 millió lakossal rendelkezik, ebből kb. 70% észt, 22-23% orosz, illetve a szomszédos háború miatt komoly ütemben nő az ukránok száma is. Tehát az észt nemzet nem túl népes – nyelvüket nem véletlenül védik (sok esetben az orosz nyelv ellenében is) –, mégis 15 ezer észt (nép)mesét rögzítettek az elmúlt százötven évben a folkloristák. Ez az arány magyar nyelv beszélőire átfordítva kb. 140-150 ezer magyar (nép)mesét jelentene. Persze az észt gyűjtésekben sok hasonló mese van, melyek egymás variációi, emellett több történetben keverednek a skandináv, germán és akár még szláv mondák elemei is.
Ahogy a feljebb ismertetett kötet címéből is kiderül, az észt mesék középpontjában az erdő áll. Önmagában ez nem meglepő, szinte bármelyik nép orális hagyományában fontos szerepe van a természetnek, de az erdő az észteknél kiemelt szerepet kap. Az erdő nemcsak háttér, nem kizárólag lokáció, ahol az események kibontakoznak, hanem az emberekhez hasonló, tudattal rendelkező szereplő, amely ettől még otthont adhat különböző állatoknak, növényeknek, mágikus lényeknek. Az erdő az észt nemzeti tudat egyik fontos eleme, mai napig az ország területének több mint felét fák borítják, amelyre igen büszkék. Az elvonulás, a testi-lelki egészség, a szaunakultúra mind összekapcsolódik a természettel, ami az észtek számára szinte egyet jelent az erdővel.
A cikksorozat ezen, első részében a továbbiakban azt szeretném megmutatni, hogy Észtországban a mesék ténylegesen jelenlévők a mindennapokban, majd a második részben részletesebben megvizsgálom a mese-mesélés és nemzet-nacionalizmus kapcsolatát. Úgy vélem, a mesék nemcsak eszközök, melyeket a nacionalista mozgalmak felhasználtak a 19. században, hanem maga a nacionalizmus is egyfajta mesélés, amely megkreálja a nemzetet.
Napjaink Magyarországában gyakran hangzik el: „Mi egy kis ország vagyunk”. Ez halmozottan igaz Észtországra, amelynek területe Magyarország felét sem teszi ki. Nem található Budapesthez mérhető város, a népesség eleve elég elszórtan él. Ezek a méretbeli adottságok egyfajta mesei megjelenést kölcsönöznek Észtországnak, főleg, ha a történelmi épületeket és városrészeket nézzük. Tallinn gót belvárosa, amely az egyetlen ilyen, eredetiben megmaradt Észak-Európában, téli hóesésben szinte egy karácsonyi mesébe illik. Persze az óváros egy régi Hanza-kereskedőközpontot tükröz, de azt mai szemmel, főleg a nagyvárosból nézve könnyen mesébe illőnek látjuk. A fővárost elhagyva bármerre indulunk, ez a méretkülönbség tűnik fel, rövid vonatok apró állomásokkal, kis piacok és sétálóhidak. A mesebeli megjelenéshez hozzájárul még a gyakori faanyaghasználat az építészetben, dizájnban. Jó példa erre a tartui Tampere Maja (Ház), amely az 1770-es években épült. Faajtók fafaragással, faablakkeretek, fadíszek minden mennyiségben.
Ha valaki még mindig nem érzékeli a mesebeliséget, akkor érdemes meglátogatnia a mesék szereplőit, ehhez pedig nem kell mást tennie, mint felkeresni az erdőt. Pár héttel ezelőtt Taevaskoja környékén kirándultam, kb. fél órás vonatútra Tartutól. A túrautak könnyen követhetők a jelzések és információs táblák miatt, mégis az észt erdő olyan érintetlenséget sugároz, amit Magyarországon maximum a Zemplénben tapasztalhatunk. Az utam során csupán három kirándulótárssal találkoztam, meg persze sok madárral, köztük egy jégmadárral is, de az útvonal mentén található fafaragványok és képek figyelmeztettek, hogy másokkal is osztozom az erdőn. Nem sokat kellett sétálnom a fák között, mikor először találkoztam Metsaemával (Erdőanyával), aki egyszerre felügyeli és vigyáz a növényzetre és tanácsokat ad az állatoknak, ugyanis minden (állati) nyelven ért. A látogatók figyelmét még arra is felhívják a táblák, hogy érdemes csendben haladni, hogy meghalljuk Matseama hangját, amint susog a fák között. Hangsúlyozom, hogy ez nem egy gyerekeknek szánt tanösvény, ez a fajta természetvallás és szeretet mindenki számára fontos az észt kultúrában. Tovább haladva még megismertem a Szűzlány meséjét és a helyi barlangban lakó farkasok történetét is. Szinte minden természeti látványossághoz kötődik egy-egy helyi mese vagy mítosz. Az előbbi történet főszereplője a barlangban él, ott pergeti a fonalát éjjel-nappal, és egy évben csak egyszer, a nyári napéjegyenlőségkor jön elő. A monda szerint, aki aznap meglátja, meg fogja találni párját a nyárközépi ünnep során. A lenti képek tényleg az útvonal mentén láthatóak többnyelvű ismertetővel, és ténylegesen hozzáadnak a túraélményhez, főleg, ha egyedül van az ember.
Egy másik alkalommal jelöletlen túraútvonalon haladtunk, mégis az út során több helyen is mesékbe illő karakterek fogadtak. Az erdő “kapujában” megintcsak az erdő védelmezője állt, aki figyelmeztet az erdő, az állatok és növények tiszteletére. Persze erről napjainkban leginkább a környezetvédelem jut eszünkbe (vigyázzunk a természetre, ne hagyjuk szemetet stb.), de régen tényleg egyfajta üdvözlésként és figyelmeztetésként szolgált, hogy az ember tudatosítsa, éppen vendégségben van. Az észt erdők és a nemzeti parkok sokkal érintetlenebbnek tűnnek a magyarországiakhoz képest. Ez egyáltalán nem elhanyagolás, sokkal inkább tudatos hozzáállás, hiszen vendégségben se kezdünk el rendet rakni vendéglátónk házában. Ezt egy észt túratársam is megerősítette, sőt hozzátette, hogy sokszor az észtek a természet érintetlenségében a szabadságot és a szabad fejlődés lehetőséget látják, amit összekötnek történelmükben oly sokszor megjelenő megszállással.
Amint arra megpróbáltam rámutatni, a mesék jelenbeliek Észtországban. Egyfajta azonosságtudatot adnak, összekötik a tradíciót a mindennapok tevékenységeivel, a múltat a jelennel. Pont ez az, amit az ideológiák (ki vagy fel) tudnak használni, főként a nacionalizmus, ahogy arra a következő részben kívánok rávilágítani.
Vas Miklós
Leave a Reply