Viktor családi barátunk. Félúton van a nagyszüleim és a szüleim között, ezért mindenki jól megérti magát vele. Családi ebédek alkalmával olvadt be közénk. Kezdetekben nevető szemmel ült a gyöngyöző húsleves felett, és mindenki szerette, mert biztonságot árasztott magából. Nem nagyon értettem soha, hogy pontosan mivel foglalkozik, de nem is volt lényeges. Nem gondoltam túl, ha a családom szereti, én is. Azért is szerettük, mert olyan kedves volt velünk, amilyen más soha. Senki nem tudta, hogyan került a családba, a lényeg, hogy ott volt. Hihetetlen történeteket mesélt, kalandosakat, vadregényeseket, és mind-mind végtelenül szívhez szóló volt. A családom nagyon szereti a történeteket. Bármit el lehet adni egy jó történettel. Olyan magabiztosan tudott beszélni, mint egy ókori rétor. Mindig mosolygó szája folyton vicceket mesélt, kacagott a ház. Nem emlékszem időre, amikor ne ült volna az ebédlőasztalnál. Mindig késett, de olyan sűrű bocsánatkéréssel érkezett, olyan elragadó módon akasztotta fel a kabátját a fogasra, hogy nem tudott rá haragudni az ember. Ott volt mikor születésnapunk volt, elsőáldoztunk, ballagtunk, felvételiztünk. Ott volt, mikor félni kellett, sokat látott tekintettel végigpásztázta az egybegyűlteket, nyugodt hangján biztosított mindenkit, hogy minden rendben. És mi nem féltünk. A nagyszüleim szerették, mert bár messzi földről jött, mégis illeszkedett a vasárnapi ebéd hangulatához. Mintha mindig is ott lett volna. Megkóstolta a pálinkánkat, megdicsérte a folyóírást gyakorló elsőseink teleírt füzetlapjait, tanácsot adott az idősebb gyerekeknek, akik az első lakásukra gyűjtöttek. Mindenkiről tudott, mindenkivel képben volt, mi pedig azt éreztük, egyszer a mi bajaink is meghallgattattak.
Aztán megváltozott. Nem egyszeriben, hanem apránként, olyan lassan, hogy szinte észre sem vette senki. Nem vette észre senki. De akkor én már sokszor nem voltam otthon. Továbbra is minden vasárnapi ebéden részt vett, de már nem csak azokon. Hetente többször csak úgy is benézett, minden rendben van-e. Hallották-e, hogy nincs minden rendben. Ha nem hallották, hát most hallják. Egy idő után már nem csak napközben. Voltak alkalmak, amikor egészen hajnalokig ült valakinek a konyhájában. Egyre főzték a kávét, és mire megvirradt, a barázdák elmélyültek az orrnyergekben. A nagyszüleim ekkor már idegesebb természetűekké váltak, mint sok más ember is, ha idősödik. Elsápadtak minden új hírre, a hátsó ajtót már be sem zárták, hátha nem fog tudni bejönni, és lemaradnak valamiről. Több imakört vállaltak, több rózsafűzérezést, és közben könnyes szemekkel gondoltak ránk, akik valahol idegenben, ki tudja, hol vagyunk és mit csinálunk. Ő biztosított mindenkit, hogy rajta van az ügyön. Nem lesz semmi baj. Jól van, te csak tedd a dolgod. Megveregették a vállát, kapott néhány befőttet az útra. Minden szeretetük benne volt azokban az üvegekben. Csak vigyázz a gyerekekre, csak a gyerekek legyenek biztonságban.
Amikor néha sikerült hazatérnem, általában valami ünnep volt. Hatalmas, díszes sütemények, sűrű levesek, a legszebb evőeszközök, szezonális szalvéta. Vágott virág több vázában, kristálypoharak. Csodálatos délutáni napfürdő a nyitott ablakon át. Az ünnepek ünnepe, hogy együtt vagyunk. Viktor is megjött. Most kevesebbet késett mint annak előtte, de azért meghagyott egy külön antrényi időt. Hosszú idő óta most láttam először. Egyfajta szomorúság ült a szemében, sehol a korábbi kedélyes viccelődés. Ideges volt, szorongott.
Csendben leült a szokásos helyére, elgondolkodva maga elé révedt. Valaki levest mert neki, amit lassan, némán kezdett kanalazni. Nem szólt senki, csak súlyos sóhajok és céltalan tekintetek ülték körül az asztalt. És azt hallottátok, hogy baj van? Nem ő tette fel a kérdést, valaki más. Ő nem szólalt meg, nem emelte fel a tekintetét sem. Talán nem is hallotta a kezdődő beszélgetés zajait. Szó szót követett, válasz kérdést. Hol volt már a vasárnapi idill atmoszférája! Mintha képzeltem volna. Körülöttem az emberek elváltoztak, pusztító indulat a szavaikban, gesztusaikban. Nem értettem egyet. Nem értek egyet. Azt hittem, szabad ilyet mondani, eddig szabad volt. Megint emelkedett a hangerő. De olyasféle harag volt ez, ami nem felém irányult. Nem rám lőttek, hanem mögém. Senki nem állt mögöttem, viszont ők szándékosan oda céloztak. Valójában majdnem mindegy, hogy rám lőnek vagy sem. Ha a családod puskacsövet fog rád, az beleég a retinádba, hiába nem sebez meg a golyó. Úgy, ahogy beleég az arcuk is, amelyet ebben a pillanatban nem is ismersz fel, mert új, azelőtt még sosem láttad.
Sehol az előbbi béke, az ablakot bezárták, néhány kristálypohár az indulatok áldozata lett. A fehér abrosz mint a csatatér, vörösbor foltok áztatták. Viktor nem szólalt meg, csak nézett. Néztem vissza. Megint nem jövök egy ideig, de mikor jövök, észreveszem, hogy ő egyre kevesebbet késik. Sem ő, sem én nem szólalunk meg soha. Én sírok, az ő arca kifürkészhetetlen. Már nem mesélek el semmit. Nem tudják, mit gondolok, mit érzek, mi történt velem. Csak a szűrt verziót, amiből tudom, hogy nem lesz veszekedés. Egyre ügyesebben átlátom a kiváltó okokat, egyre jobban megy a köztük való szlalomozás. De a szűrt verzióm mégsem én vagyok. Egyre kevesebbet tudnak rólam, míg végül nemes egyszerűséggel semmit. Szeretnék beszélni Viktorral, hogy miért nem volt óvatosabb, miért nem szereti már a családomat, mit mondott nekik, hogy a szívük folyamatosan ketyegő bomba lett. Az ő szívük nem játék, hát miért nem tudja? Nem tudok vele beszélni, sosem maradunk kettesben. Minél több idő telik el, annál világosabb, hogy át kell neki engednem a családomat, mert kettőnk közül csak egyvalaki maradhat. Még utoljára megpróbálok a nyugalom hangján szólni, hogy meg lehet beszélni a félelmetes dolgokat is. A pánik megbénít, nem lehet tőle gondolkodni, csak túlélni. A közösség felszabadít, az emberek jóságában akkor is bízni kell, ha minden az ellenkezőjéről tanúskodik. Allegóriák, olvasmányok, példázatok sorakoznak az agyamban, kész vagyok beszélni velük. Velük, akiket a legjobban szeretek, de akikkel a legkevésbé tudok már szót érteni. Megszólalok, és Viktor védelmére kelnek. Miért sértem meg őt azzal, amit mondok? Hiába tagadom, hiába mentegetőzöm, hogy de hát az én véleményem tőle teljesen független. Nem azért élek és gondolkodom úgy, ahogy, hogy neki rossz legyen. Azért élek és gondolkodom úgy, ahogy, hogy nekem legyen jó. Nekem és másoknak. A kettő megfér egymás mellett, hiszem és vallom, de ehhez beszélgetnünk kéne. Elkap a félelem, hogy talán nincs kivel. Leszedik előlem a terítéket. Talán jobb volna, ha mennék, ezt akarják vele mondani. Nézek Viktorra, semmit nem lehet leolvasni az arcáról. Azt veszem észre, hogy hiányzik, pedig ki sem léptem az ajtón. De aztán rájövök, hogy nem ő hiányzik. A poharak és kanalak fordított világában még látom az utolsó vasárnap délutánt, amikor még nem tudtam, ki ő és miért van itt, csak láttam, hogy ezek az emberek, akik annyira szeretik egymást, bizalmat szavaznak neki. Ő pedig nem alakítja a hangulatot, hanem részt vesz benne. Rádöbbenek, hogy sosem tudtam a vezetéknevét. Mindig csak így hivatkoztak rá: Viktor. Nehéz lesz, de majd Viktor megoldja.
Áldassanak az elveszett vasárnapok.
Molnár Boróka
Leave a Reply