A nyugalom módszertana

Félrészegen összesimulva, összebújva, külön-külön szuszognak. Pilledt szigetcsoport. Külön álmok, vágyak, fájdalmak, mégis mind egy. Őrzöm az álmukat, figyelmem kereng a fejük felett, mint a fészkét őrző gólya. Nincs semmim, nem várok semmit. A markom üres és megtört. Soha olyan egyedül, olyan tébolyult üresen, mint most. Nevet mantrázok, neveket. Nem jön senki, csak az alázat. Elönt, mint a köd a hajnalodó mezőket. Nincs semmim, soha nem is lesz. Azt hittem, nem szűnik meg a kéz a keresésben, mégis. Azt hittem, nem szűnik meg a szív vágyni, mégis. Azt hittem, nem szűnik meg az állat akarni, mégis. Vagy mégsem? Nyüszít halkakat, ül a fájdalmával, nem tud hova lenni. Nem jön sehonnan, nem tart sehová. Nem hiányzik, és nem várják. 

Hallgatom a halk szuszogást. Jó volna édes, mély álomtalan álomba merülni, ami súlyos, és vigaszt nem ad bár, de szünetet igen. Lehettem volna kedves, lehettem volna szép vagy okos vagy nemes. Ehelyett jó lettem, s jóságom jelentéstelen e percben, amikor lennék bármi, csak ne jó. Az semmit nem jelent, az súlytalan, most biztosan az. Nincs benne társaságom, magánytalan magány, a semmi halmozása, üresjárat. Jó voltam magamhoz, és most mások álmát vigyázom, mint valami bárgyú angyal. Álmosan pislogok, végtelenül ki vagyok merülve. Homlokom alatt nevek, de már senkit nem hívok. A jóságom üres. Pedig tudom, hogy nem. De ebben a percben az, és ez olyannyira igaz most, mint amennyire hazugság máskor. Máskor, más körülmények között. De most a jelen van, és a szív repedésein átvilágítanak a kandeláberek. Hagytam, hogy elmenjen. El kellett mennie. Vég nélkül és reménytelenül egyedül vagyok. Találgatom, milyen lesz a hajnal. Az jut eszembe, véres, de nincs itt semmi vér, már rég megharcoltam a csatákat. Rideg-puritánul jön majd. Szelíd és nyugodt. Ezt a fajta szelídséget csak a virrasztók értik. Csak én értem. Ez a tisztaszobák szelídsége. Tiszta, kék nyugalom, ami alatt azért mégis kicsit szorul a mellkas. Rendkívül egyszerű az egész. Fordul a Föld. Nincsenek metaforák, képek, alakzatok. Nem tudok hazudni, de nem is akarok. Úgy fogadom a hajnalt, mint apáca zárkájában a kegyelmet. Megkérdőjelezés nélkül, bátran, világi unalommal, mint aki végig tudta, hogy mi készül. Nem lángolok, évszázadok óta nem voltam lázas. A szeretet már nem lüktet bennem, hanem kiterül és elsimul. Gyermekemnek érzem mindet. Azt is, aki álmában egyedül hadakozik, és azt is, aki egy másik mellkasába süpped. Mind fáj, de egyre kevesebb az agresszió. Majdnem azt mondanám, megnyugvás a tudatlanságban. A zsolozsmák direktségével szeretek. Lényeg minden, amiről elterelik a figyelmünket. Nem a részeg hajnalokat gyűlölöm, hanem félek, de nem hadakozom a félelem ellen. Végre nem. Próbálok nagyokat lélegezni, nézem az emelkedő-süllyedő mellkasokat, imákat olvasok rájuk. Végre úgy tudok imádkozni, hogy az ne legyen színház, ne rítus, ne tanúságtétel. Émelyeg bennem a rengeteg alkohol, hőhullámok jönnek, ahogy próbálom lecsendesíteni a gyomromat. Szeretjük egymást, és egy kicsit most csak ez számít. Azon gondolkodom, húszévesen olyan hontalan az ember. Bár soha ne lennék újra ilyen hontalan. Bár soha ne is vágynék rá. A szabadság nem sokat számít a végén, mert ha nincs, ami ránk tapadjon, ami lehúzzon, akkor súlytalanságunkban semmihez nem kapcsolódunk már. Az édes terhek kellenek, a szív hadd legyen elkötelezett, az agy hadd forogjon, a kéz hadd simítson, fogjon, öleljen, megtartson. Nem a terhektől félek, hanem a súlytalanság illuzionizmusától. Bonyolult embereket szeretni egyszerű, tiszta szeretettel, ennél józanítóbb nincsen. Alkohol nélkül ittam el a fél életem. Nem kell olyan sok segítség ahhoz, hogy saját magunkat csapjuk be. 

A barátaim arca szép és fáradt, mint bárkié ebben a korban. Valaki azt mondta nekem, a barátaim nem érthetnek engem, mert nem lángolnak úgy, ahogy én. Olyan legendás lánggal. Kamaszkorom tetején bizonyára igazat adtam volna neki. De nem vagyok már kamasz. A magányom már nem egzisztenciális, csak kozmikus. Már nem fáj, hogy élek, csak elgondolkodtat. Vagy még pontosabb, ha azt mondom: nem azon sírok, hogy egyszer majd mind meghalunk, hanem azon, hogy apám a kertben palántáz. Azért, mert egyszerű és emberi dolog, azok a legmegindítóbbak. Nem kell mindennek fájnia, és véletlenül sem azért, mert a bőröm lett vastagabb. Nem tudok vastagabb bőrt növeszteni, de talán nem is kell. Az elsőre befogadhatatlannak tűnő benyomásokat, és a hozzájuk kapcsolt érzelmeket is meg lehet emészteni. Levegő kell hozzá. Meg nyugalom. Térbeli, időbeli. Arra gondolok egy részeg hajnali szobában, hogy mennyire magányos vagyok. Megpróbáltam százszor ezt a gyakorlatot, százszor buktam el benne, és sírtam a vonaton hazafele. Most nem. Most először elkezdem értelmezni a magányomat, szétszedem, összerakom. Keresem az etimológiáját, mint a vérbeli nyelvész ugyebár. Huszonpár percig elszórakozom ezzel, és a végére kisül, hogy hát nem éppen magány ez, akkor sem, ha nehéz. Megint nézem őket. Ha felkelnének, azt kérdeznék, “Te mi a faszt nézel?”, és csak kacagnék, hogy “Kussolj, azt csinálok, amit akarok”, és gyönyörködnék tovább. Úgy, ahogy csak a barátaiban tud az ember. 

Ha az számít, hogy várnak vagy hiányzol, akkor a nyugalom már másoktól függ. Nem szabad. De amit ugyanennyire nem szabad az az, hogy ne számítson, várnak-e, hiányzol-e. Tehát nem a fájdalom tényezőit kell kiiktatni. Nem is lehet, emberi mindegyik. Magát a fájdalmat kell újraértelmezni, és gyakorolni a türelmet. Hogy a türelem ne a várakozás feneketlen kútja legyen, hanem a hétköznapi dolgokra való rácsodálkozás egy módja. Szimplán: úgy is lehet friss levegőt lélegezni, ha nehéz. Nem azt szűrjük le a fájdalomból, hogy fáj, hanem azt, hogy miért fáj. Azért fáj, mert menthetetlenül ember vagyok, mert vágyom a megváltást. Azért vágyom a megváltást, mert bennem is ott van, mert én is képes vagyok rá. Van hatalmam, csak ezt akarom mondani. A népszerű magányfelfogás teljesen eltorzítja az emberek viszonyulását saját hatalmukhoz. Nekem ebben a szobában ülve, részegen, nincs hatalmam afelett, hogy a magányra érkezik-e valaha külső válasz. Magyarul, hogy valaki jön-e, aki mellett nem leszek magányos. De arra van hatalmam, hogy az embereknek megbocsássak, az ő bocsánatukat kérjem. Hogy akkor is szeressem őket, ha nem történik semmi rendkívüli. És legtöbbször nem történik. Arra is van hatalmam, hogy saját magamnak megbocsássak, és némán üljek a fájdalmammal, azt ízlelgetve hagyni, hogy átfolyjon rajtam. 

Nem lehet mindent egy hajnal alatt megoldani. De a blokád feltörését hirtelen veszem észre, még akkor is, ha évek láthatatlan munkája volt. Lélegezni akkor is lehet, ha nehéz. 

A redőny szemein át látni a világosodó eget. Az alvók mocorogni kezdenek, a hajnali vonat nemsokára indul. Abbahagyom az elmélkedést. Az üresség már nem égeti a tenyerem. Szabad vagyok, de húznak dolgok, most először veszem észre, milyen jó is ez. Úgy vagyok szabad, mint egy madár, aki önkéntesen tér vissza ugyanabba a fészekbe.

Molnár Boróka