Gyermekként volt egy kedvelt játéka, hogy el tudjon aludni. Lehunyta az ágyban a szemét, és egy végtelen univerzumot képzelt el, valami határtalan szépséget, ami még nem korlátozódott színekre vagy formákra. A lehetetlen gyermeki képzelet kavargott a képek szövetében. Mindig megjelent előtte egy űrhajó, mindig más képben. Úgy nevezte, Ezüstszárny. A hajót mindig rituálisan körbejárta, tenyerével megérintette a hajótestet, majd felment a fedélzetre. Odaképzelte magához a karaktereket, akiket a TV-ben látott, meg akikkel játékaiban játszott. Beszélgetett velük, mint a barátjuk, a valóságot gondosan kerülve. És amikor úgy látta, eljött az idő, képzeletével beindította a hajót, és barátaival olyan helyekre jutott el, ahova emberi képzelet csak merészkedhet. Sose tudta, mikor aludt el és mikortól kezdődött az álom.

A gyermek azóta már író lett. Vagyis…

Első fejezet

Ezüstszárny

(E/3, Ábel)

– Esti Kornél bejárta az olasz partokat. Szerb Antal Mihálya is. Miért vágyom én is úgy oda? – gondolkodott Csöndy Ábel a papír fölött görnyedve. Nem ez volt a téma. A téma…nos az még kitaláció alatt állt.

Íróasztalán káosz uralkodott, ahogy az egész szobájában is.

Szétdobált ruhák és kacatok hevertek mindenfelé. A mosogatóban koszos tányérok álltak, a mosógépnél koszos rongyok áztak. Félig megevett rizseshús állt az ebédlőasztalon. Világ életében nem tudott rendet tartani, és nem is nagyon igyekezett.                           

– Ha egy pár hétre mennék, akkor csinálhatnám vadkempingezve. Felfedezhetném az elfeledett utakat és partokat, sziklatömbökön pihenő templomokban gyónhatnék, reggelente a tengerben úszva frissíteném magam a nagy hőségtől. Ennivalóm a helyi konyha és lelopkodott termések lennének. 

A mögötte ágaskodó robosztus könyvespolcain káoszban hevertek a drága kötetek. Köztük a nagyapjától kapott Babits könyv, az Új versek új kiadása, a magyar- és világirodalom kötelező regényei, Csehov és Ibsen drámák, valamint számos homályba veszett, megbékélt vagy nem-békélt ködlovag. Az alsó polcokon gyermekkora meséi pihentek.

– Találkozhatnék sok helyivel. Bár az angolom nem túl jó, azért valahogy csak  elbeszélgetnénk, bárhol is lennék. Szeretem azt a kultúrát. Már bármi, csak ne magyar.

Lámpájának körtéje már a végkimerülés szélén villódzott, csak barnás félhomályt teremtett a szobában. A levegő pállott és büdös burát vont, késő ősszel Ábel már nem szellőztetett. Nappalija sarkaiban az otthagyott pókhálók folyamatosan terjeszkedtek. Szóval összességében íróhoz illő környezet vette körül. A papír mégis üresen állt. Az út álombeli képe se folyt rá, valami több kellett.

Gondolt egyet Ábel, és kihúzott íróasztalának fiókjából egy lapot. Félhomályának olvasni kezdte:

Hajnalka karakterére

Vezess be a rejtett világba, vezess, hova mindig is vágytam. És vezess szerelmedbe. Úgy lesz, ahogy akarod, tér, idő, ez az arc, ez a kéz, ez az agy, ez a vágy már mind a tiéd. Vágyim megtestesült hajnala, hát ragadj el. Csüngök elejtett szavaidon, csüngök kacagós szemeid mozgásán, tüzes tekinteteden, önbizalmad kipótolja bennem reszkető hiányát. Mi neked szabad barátság, az nekem bizonytalan szerelem, mi neked egyszerű találkozás, nekem beteljesült valóság. Mi neked maesti szórakozás, nekem első csók. Ne félj, az öntudatom érted megszűnik, ne félj, itt csak te leszel, ne félj, ha felelősség neked nem kell, hát nem adok. Ne félj, ha megunnál, hát elmegyek. Figyelmedért csendben küzdök, küszködök, ha adsz, csak még inkább fogok. A szükség és álom útjain követlek az éjszakába. Hiszem, hogy te látsz itt, hiszem, hogy tudod, hogy vezetsz, hiszem, hogy tudod, hogy szeretsz. Hiszem, hogy én is téged.

Ez a legjobb műve hónapok óta. 

Ott látta maga előtt Hajnalkát, ahogy kék szemeivel bámulja őt. Nem tudott már semmit, nem akart már semmit, csak életre kelteni ezt a karaktert, megalkotni, világot és múltat építeni köré. És leírni, hogyan tekint rá az alárendelt karaktere. De bármennyire élesen is látta a lányt és tudta, a férfi főszereplőjének mit jelent, Hajnalkát magát nem ismerte. Nem is engedte ő, hiába ott surrant folyton a fiú mögött egy köztes, éjjeli dimenzióban. Őt – mint figyelőjét – itthagyta megrohadni hónapok óta üres lapja fogságában. Érezte, megint érezte, hogy Hajnalka a titkok és álmok húrjain mozgott, őt kisértette szellemként; és az egyetlen dolgot suttogta folyton a fülébe, az egyetlent, amit képtelen volt megtenni: Írj poétám!

A papíron végtelen lehetőségek hullámoztak, vártak rá, de ahogy nagy nehezen elkezdte az írást, csak pár életképtelen cafatot sikerült létrehoznia a nehéz tollal. Valami beszélgetésfoszlányt egy kávézóban, valami vallomást valakinek valakitől valamiről, egy sánta katarzisötletet. Az írásokat összegyűrte és a kukába dobta, azok ott elégedetten lehelték ki összeesett lelküket.

Szíve felgyorsult. Elkezdte régi novellaötleteit olvasgatni. Próbálta megnyitni sebeinek csapját, hogy a papírra folyjanak, de semmi sem tudott távozni. Mintha az a nagy sáros-savas iszap már eggyévált volna ernyedt izmaival és súlyos neuronjaival. Túl régóta hordozza. Ott érezte tarkóján a félelem és sötétség múzsájának csókjait, de ki már nem folyhattak. 

  Látott valamit, tudott valamit, ami elpusztítja, vagy már el is pusztította, de nem tudta, mi az. Valami, ami már mélyen húzódik múltjában, talán már eggyé is vált vele. Nem voltak szavai, képei vagy történetei már, nem alkothatta meg saját részeinek modellét, hogy aztán ott vérezzen el a lapon. Eddig mindig körülhatárolta: magány, megfelelési kényszer, szorongás, identitáskrízis. De most csak azt tudta, hogy ez a valami nagyobb minden írói tudásnál.

Zenéket indított, de a hangulatot nem lelte. Nem létező helyeket képzelt, de semmi se volt éles. Inkább elkerülte volna őket.

– Ha a karakternek az apja kedvelt politikusként dolgozott, akkor…

De a gondolatmenetei se működtek. Az elméje még inkább magába fordult. Elég, így nem jut semmire.

Inkább csak levett egy Krúdy-könyvet, kinyitott egy Szindbád történetet, és belerévedt az író álomszerű világaiba, az üres lapjait kint hagyta. Hátha majd írója tiszta ihletéből ő is kap valamennyit.

Ekkor szólalt meg a telefonja, megtörve merülését. Felvette.

– Na, helló.

– Szia – köszönt barátjának, Francinak.

– Random kérdés: ha öngyilkosságot követnél el, hogy csinálnád?

– Hm. Egy pisztollyal talán.

– Komoly? Az túl basic.

– A legtöbb művész úgy csinálta. Asszem. Például Kurt Cobain.

– Á, uncsi. Én repülnék. Mármint nem úgy, mint egy álomba nyilván, hanem felmennék valami gecimagas helyre és onnan ugranék le. Valószínűleg egy vodkával. Azt hittem amúgy, a művészekben legalább van annyi kreativitás, hogy azt is emlékezetessé tegyék.

– Azért voltak olyanok is. Például József Attila.

– De az is uncsi, csak a vonat elé ugrott.

– Dehogy. Az egész szimbolikus volt. A vonat volt gyermekkorának színhelye, vonatok közt dolgozott, mindent tudott róluk. Költészetében is visszatérő motívum volt, ahogy amúgy az öngyilkosság is. De nem áll itt meg az asszociáció. Az előtte lévő hetekben az élettel megbékélő verseket kezdett írni, boldogságot talált, mint “íme hát megleltem a hazámat”. És hogy milyen hazáját? Az öngyilkosság az anyja névnapján történt, ez volt a hazaútja a szeretetbe, a mama nélküli világ elhagyása.

– Jól van, te stréber. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy jól átgondolta. Én nem akarnék semmi belső jelentést adni, csak érted, kinyúlok, mert ahhoz van kedvem.

– Aha. Hát, nekem íróként kötelességem lenne valami narratívába helyezni az egészet, ez fel is vinné talán a verseim olvasottságát. Ki tudja, még kiadnák az egyik könyvemet is.

– De akkor te hogy csinálnád?

– Kimennék az erdőbe és éhen halnék.

– Ez meg milyen elbaszott mód? Ez még Petráénál is rosszabb. Ő csak azt mondta, a bokájára kötne pár téglát és a tóba ugrana.

– Az enyém utalás az egyik novellámra. De ja, talán lenne jobb is, majd eszembe jut.

– Amiért amúgy hívtalak, hogy jössz-e ma egy buliba.

– Ó, szívesen, köszi. Bár most a fejembe vettem ezt az öngyilkosság dolgot, szóval az lesz a progim.

– Ha így akarod. Bár előtte azért eljöhetnél, ha már minden úgy is mindegy, nem?

– Igaz, akkor jövök. Milyen buli?

– Valami random műegyetemi, gőzöm sincs miért vagyok rá hivatalos.

– Hát, ez így szokott lenni. Hol és mikor lesz?

– Ja, azt nem tudom. Ma mondjuk 10-kor, valahol az egyetem kampuszán. Valami random lány vezet majd engem, de senki mást nem ismerek ott.

– Okés, megtalálom. Köszi.

– Ma aztán jól bebaszunk.

– Az biztos. Kelleni fog.

– Mert?

– Á, mindegy. Csak úgy kell.

– Okés, akkor ott tali. Pussz!

– Szia.

Franci letette. Ábel szájára jókora mosoly került. Végre valami mozgás a kibaszott végtelen semmiben. Végre az élet érte nyúlt. Kellett neki ez.

Elképzelte a bulit. Talán megismer egy lányt, akinek pont olyan… olyan meleg mosolya van. Akit majd érdekel, hogy miket írt, vagy hogy miket nem.

Vagy csak tényleg jól berúg, a monoton monológok végre csitulnak, az öröm végre elemibbé válik. Bármit mondhat, mindegy, mert ráfogja, hogy részeg. Mások se látják vagy ítélik el, mert ők is részegek.

Megnézte az órát: 8 múlt. Még van ideje írni, még kéne, valamit, amibe kapaszkodhat. Az üres lapjára meredt. Nem tudott mit írni.

– Talán megismerek végre egy lányt. Aki aztán egész életébe kerülni fog, én meg minden emlékfoszlányától meghalni. Így mégis hogy a faszba kéne létezni?

Ennyi került a papírra, ennyi, amit nem is igazán értett.

A fiú csak meredt. Fáradt volt, a monoton zaj semmivé nem állt össze. Feladta végre, felállt az asztaltól. 

Keresett egy inget és pulcsit, amit mások dicséretükkel felszenteltek. Bekapott egy szendvicset. Haját kicsit megfésülte, majd a tükörben megnézte magát. 

Ábel egyszerű kinézetű volt. Középmagas termettel és kevés izommal rendelkezett, az utóbbit a sport teljes hiánya indokolta. Egészségtelenül élt, de mégis vékony, kicsit sápadt volt. Arcvonásai élesen húzódtak, egyfajta oroszos mindennapi dühöt sugároztak. Utálta ezt a kinézetében. Sötétbarna haja és hanyagul borotvált szakálla díszítette fejét. Kimondott stílusa nem nagyon volt, de szerette az ingeket és az egyszínű pólókat. Nyáron szívesen hordott napszemüveget, vagy akár horgászsapkát is. Ezekre ráfoghatta, hogy egyedi.

Pár hete lett csak 22, de sokkal idősebbnek érezte magát.

Megetette két hörcsögét, aztán kilépett az ajtón. Lesétált a barna lépcsőházban, majd futásnak eredt, hogy elérje a jó buszt. Mikor már majdnem elkapta, meg kellett állnia. A mellkasánál valami megfájdult. Köhögés tört rá, kezével a térdein támasztotta meg magát.

Megfogadta, hogy majd többet sétál, meg elmegy valamikor vizsgálatra, azok majd segítenek. Bár már sokszor megfogadta ezeket.

Felszállt a következő járatra, bemutatta bérletét és leült.

A buszon Ábel az esti, kihűlt tájat fürkészte. Az jutott eszébe, mi lenne, ha a mindent behálózó utak betonja lassú folyó lenne, egyfajta szürke, hideg, iszapos láva. Rövidesen át is változott a táj. Látta, ahogy lassan, békésen úsznak le vele az autók és buszok a csillagos ég alatt. Nem tud senki gyorshajtani. Neki nem is kéne buszra szállnia, csak hozna egy nagyobb raklapot és azon fekve lefolyna a hegyről. A gyalogosok csak a zebrán tudnának átkelni, a fehér felfestések, mint kis szigetek képeznék a hidat.

Azt is látta, ahogy a gyerekek ezzel az iszappal dobálóznak. Máshol egy kutya tetemét dobja a gazdája az útba, abban szépen lassan elmerül. Sír. Munkások épp gátakat emelnek, hogy az út alatt futó csöveket javítsák. A felüljárókról kiszabadul a beton, vízesésként folyik le az alatta elmenő forgalomra. Pár autó lesüllyed tőle.

A busz áthaladt a lánchídon. A rakpart esti fényei kezdtek szétfolyni, mintha minden lassan elhagyná szilárd, éles valóját. A fiúnak a hídról eszébe jutott a lakat, amit sose tettek ki. Elfelejtették, vagy talán akkor már nem is akarta Ő. Hiszen az örök. 

Hiába is fájt neki, csak nézte, ahogy fáradt agya emlékeiből két elmosódott alakot alkot a hídra. Egymás kezét fogják, majd táncolnak meg csókolóznak a csöndre. Boldogok, és a parádés szerelemben nem érdekli őket már semmi. Ábel rezzenéstelenül nézte a múlt hátramaradt nyomait. A zajok és fények lassan teljesen egybefolytak, a busz süllyedni kezdett a betonútban, elsüllyedni a hídban. Az utasok kétségbeesetten kiáltoztak, dörömböltek az ablakokon, de ő maga csak nézett kifelé, a legnagyobb nyugalomban volt. Nem nagyon érdekelte. A folyékony beton betört már a buszba, lassan nyugtató ölelésbe vette a fiút. Pár perc alatt teljesen elsüllyedtek, mindenki megfulladt. 

– Hogy a kurva anyádat, tanulj már meg vezetni! – üvöltötte a buszvezető egy harsány dudálás kíséretében az egyik kocsisnak, akivel majdnem karambolozott. Ez húzta vissza a valóságba a fiút. 

Rövidesen leszállt. Az egyetem kihaltnak tűnt, de a főkapu nyitva állt. Ábelt rossz érzés fogta el. Mintha betörne valahova. Ha elment volna egyetemre, nem érezné ezt. Fel is vették a következő évre csak… azután már inkább nem akart menni. Maga se értette miért. Talán, hogy ezért is Ő legyen a hibás.

Tudta, hogy nem is volt hivatalos erre a bulira, csak Francit hívták, mert őt mindenki hívja. A lány meg néha magával hozza őt, hogy ne legyen mindenki teljesen ismeretlen.

Vagy csak mert Franci tudja, hogy neki szüksége van ezekre a bulikra. Főleg mostanában.

– Magányos vagyok bazmeg – nyögte ki a szájbarágott tanulságot. Az elhagyott kampuszon sétált, és meghallott egy kis zenét, majd meglátta, hogy az egyik ajtó mögül fény szűrődött ki. Ez az ajtó láthatóan lefelé vezetett, a járdaszint alá. Talán valamiféle pincébe. Benyitott és lement.

(…)

Írta: Pápay Dávid

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta

A történetnek folytatása következik.