Szeretem, mikor összeérnek a mindennapi tapasztalatok az irodalmi élményekkel. Egyszerre kerül új megvilágításba az általam átélt szituáció, és persze a szöveg is tovább fejlődik, nyilván az is csak a fejemben. Külön élményt nyújt, ha egy régebbi, klasszikus szöveghez kapcsolódó olvasásélmény „ugrik be” egy átlagos pillanatban. Ilyenkor tényleg érzi az ember, hogy vannak „nagy művek”, amik pont azért lettek „nagyok”, mert valami olyan általánosan emberit tudtak megragadni, amely nem veszti relevanciáját az idő múlásával. Másrészről frissítő érzés, hogy az absztrakt gondolatok, irodalmi történetek és karakterek megállják a helyüket az „utcán” is.

Az elmúlt hónapban sokszor találtam magam ebben a helyzetben, összetalálkozott Gorkij Éjjeli menedékhelye (Mélyben, На дне) a Nyugati térrel. Kicsit érthetőbben: könyvárusként szoktam dolgozni a pályaudvarral szemben, a forgóóránál, és mint a város egyik tömegközlekedési csomópontjánál ez megszokott, itt is rengeteg embert fúj össze a szél, akikről gyakran eszembe jutnak Gorkij karakterei és az általa felvetett problémák. Gorkij drámája a századfordulós Péterváron játszódik a társadalom legalsóbb rétegeiben. A szerző karakterválasztásai akkoriban formabontóak voltak az általánosan megszokott orosz hősökhöz képest. Korábban más társadalmi rétegeké volt a főszerep, Tolsztoj karakterei sokszor arisztokraták, Turgenyevé kis és középnemesek, Csehovnál kerülnek előtérbe a polgárok és innen érkezik meg Gorkij a város legelnyomottabb, legszegényebb rétegéhez, a proletariátushoz. Az Éjjeli menedékhely zsenialitását az adja, hogy a szerző képes megmutatni a legnagyobb nyomorban és lecsúszásban az emberséget és az arra való vágyakozást. Az olvasónak nincs ideje szánakozni – ami egyébként se segít önmagában, mert Gorkij érthetővé komponálja a legelesettebek tragédiáját, ha átélhetővé nem is.

Nehéz összehasonlítani a százhúsz évvel ezelőtti Pétervárt a mai Budapesttel, de sajnos ennyi idő elteltével se sikerült megoldanunk a Gorkij által ábrázolt társadalmi problémákat. A Nyugati téren napközben sokszor gyűlnek össze hajléktalanok, munkanélküliek, vidékről érkező, a városban szerencsét próbáló nincstelenek. Szomorú, mikor valakinek az teszi ki az egész napját, hogy keresi a helyet, ahol nem fagy meg, megpihenhet és megtűrik. De még gyalázatosabb az, ahogy ezekről az embertársainkról beszélünk, ahogy azt tapasztalni szoktam a téren munka közben. Nem vagyok járatos a budapesti hajléktalanellátásban, és semmilyen szociális munkás képesítésem sincs, így nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy komplexitásában látom a helyzetet, csak az élményeimet és gondolataimat terveztem megosztani. Nem szeretném eltagadni azokat a problémákat, amiket a kosz, erőszak, hangoskodás okoz, és melyek a Nyugatinál is gyakorta felmerülnek, de úgy gondolom ezek nem vonhatják kétségbe senkinek az emberi méltóságát. Értem, hogy zavart kelt egy nyugalmas délelőttben, ha valaki végigsétál a téren, és ilyen emberi sorsokkal találkozik, de ettől nem kell sebtében dehumanizáló megjegyzéseket hangoztatni. A kellemetlen érzéseket nagyon gyorsan tudjuk átalakítani igazságtalan, emberellenes tézisekké, mint: „Menjen el inkább dolgozni!” vagy „Mindenki azt érdemli, amilyen helyzetbe jutott.”. Persze vannak egyéni tragédiák és jellembeli gyengeség is, de ez nem jelenti azt, hogy az áldozatot kell hibáztatni társadalmunk gyengeségéért és antiszociális hozzáállásáért. Nyilvánvalóan én se szeretem azt, mikor a könyvesdobozok kipakolása közben kerülgetnem kell az emberi ürüléket, de kérdezném, hol végezze el az a dolgát, akinek fekhelye sincs? Mit kezdjen az, aki egyértelműen mentális problémákkal küzd, de esélytelen, hogy bekerüljön állami ellátásba? Miért csodálkozunk az alkoholizmus utcai jelenlétén, ha négy fal között, fűtött helyiségben is előszeretettel gyakoroljuk? Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem vagyok abban a pozícióban, hogy bárkinek megmondjam, mit tegyen, csak azt tudom, mit ne. Ne mélyítse a tragédiát azzal, hogy megveti embertársait.

Visszatérve Gorkijhoz: drámája pont ezért aktuális és megrázó, mivel emberivé teszi az embertelent. Átlagos sorsok, történetek, érzések jelennek meg a karaktereinél, melyeket mind eltorzít valamilyen módon a nyomor. Itt is vannak barátok, család, szerelmek és szórakozás. Mint a Nyugatinál. Ha eddig nem értette az ember, miért lehet valaki egy perccel korábban vidám és játékos, majd agresszív és keserű, az Éjjeli menedékhelyből megérti. Mindkettő állapot ugyanannak a tehetetlenségnek a megnyilvánulása. Mint a Nyugatinál. Gorkijnál tragikus, hogy az autoritás, a rendőr mennyire nem tud semmit kezdeni a helyzettel az igazoltatáson és a megalázáson kívül. Mint a Nyugatinál. Péterváron se kapunk kézbe kész megoldásokat és tervet, egy dolog marad az ember számára: próbálkozni. Akárcsak a Nyugatinál.

Írta: Vas Miklós

Lektorálta: Zalka Virág