Az ember tragédia
Gúnyköltemény, ahogy tengelyén géped soká elketyeg,
és mégsem leli benne helyét, agg alkotó, embered.
Kereszt nélkül botladozva, mégis áldozati pózban – dühítő egy nagytotál.
Pirulj, Isten! Szánalmat sem érdemel, akit remeknek alkotál.
Pillesúlyú, arasznyi lét; tűzbe dobott varázsigék otthona az életem.
A múlt folyton velem pöröl, és elrettent a kopár jövő: Egyenlítőn jégverem.
A vers is csak pőre ebír: mit a dőre kéj elveszít, én soha meg nem nyerem.
Lent sirám, mi fent hősi ének. Zárdafal az ősi kétely: remény közte nem terem.
Takaró huszonkét évem, néha mégis érzem: értem a málló idő nyers szavát,
mert este szívem nesze átjár, s hajvonalam egyre hátrál, mint a magyar nyelvhatár;
és eldobva ez éveket, attól félek: én leszek, ki bán tiszta szívéből
minden aljas kis hibát, de elpusztul a nagy világ tisztuló színéről.
Ráolvasás
Kegyes Jelen, ne a bőröm, de a jövőm szedjed ráncba!
Szeress, rest testem, engemet! Érted emészt el a bánat.
Dúló pulzusom, a táncod ne ily vad ütemre járjad!
Szennytől válj el, renyhe vérem! Ne dagadjon gyenge májam.
Szilaj lelkem, ne kezdj folyton a valóval medvetáncba!
A kócos kis éveimből ne fonj, kezem, egybe hármat!
Jól vigyázzál, dőre szájam: kit szeretek, meg ne bántsad!
Úgy zokogjál, kicsiny szívem: közben szemem legyen száraz.
Egy magyarhoz
Oh, magyar, óvd magad! Tűröd, hogy a sors cipel.
A döhér önkény szétválaszt, mint Mózes a sós vizet.
Az idő szekere, ha újra szökken, mondd, mi lesz!
Csatazaj járja be az öreg kontinenst.
Őrjítő ez a vad, eszement lárma.
A szemedet közben lehunyod, hátha
nem látod, hogy Köztes-Európában
miként lesz bilinccsé újra rend s állam.
Nem nyújt percnyi vigaszt maró gúny, sem kedély.
A ráció is lanyha csók csak egy haldokló sebén.
Fortélyos félelem igazgat, nem csalóka remény.
A vén szabadság felfalja mostoha gyermekét.
Látod: ‘hogy a gépezet most eltép, s magából kivet,
megfizethetsz magadért a remény vámszedőinek –
de azt is csak hitelre, hisz nincs már több hited.
Iustitia testén a bőr hideg.
Írta: Molnár Máté
Leave a Reply