Mit kínál a bölcsész képzés? Mik a dékáni élet szépségei és nehézségei? Hogyan működik karunk vezetése? És milyen titkos szál fűzi a dékán urat a PakBizhez? Interjúnkból ezen kérdésekre is választ kaphattok.

Peng Mátyás (továbbiakban: P.M.): Az első és legfontosabb kérdés, hogyan érez a kampusz cicái iránt, mikor terveznek tantermet elnevezni róluk?

Bartus Dávid: Én alapvetően nem vagyok egy macskás típus, kutyás pedig még kevésbé. Azt tudom, hogy nagyon sokan komolyabb érzelmeket táplálnak a kampusz cicái iránt. Egyébként éppen ma volt egy megbeszélésem, ahol az egyik kollégám “cicás portaként” hivatkozott a főbejárat portájára. Tehát tantermet nem nevezünk el róluk, de a portát a közbeszédben sokszor cicás portaként emlegetik.

P.M.: Egy kávé plusz szendvics a műhelyben, vagy sörözős beszélgetés a KK-ban?

Bartus Dávid: Azt gondolom, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Természetesen 16 óra előtt kávé szendviccsel a Műhelyben, 16 óra után pedig sörözős beszélgetés a KK-ban, ez így egyértelmű.

Tóth Viktória (továbbiakban: T.V.): A bemelegítő kérdések után a diákéveiről kérdeznénk. Mikor kezdte tanulmányait, és miért az ELTE-t választotta?

Bartus Dávid: Igazából nem az ELTE-t választottam, az ELTE előtt két évig Debrecenbe jártam. Eredetileg programozó szerettem volna lenni, de a középiskolás éveim végén néhány osztálytársam meggyőzött, hogy legyünk inkább történészek. 18 éves koromban ez jó ötletnek tűnt: albérletbe menni a barátaimmal, bulizni… Tehát elmentünk Debrecenbe történelem szakra. A második év elején, amikor beléptünk a középkorba, éreztem, hogy már nem igazán érdekelt a tananyag. Ezért a második év után felvételiztem régészetre, ide az ELTE-re. Akkor nagyon nehéz volt bekerülni, de szerencsére sikerült, úgyhogy 1998-ban megkezdtem régészeti tanulmányaimat.

És hogy miért pont az ELTE? Azért, mert a régészet szak akkor még egyenlő volt az ELTE-vel. Most már több helyen is oktatják, de akkor még Szegeden kívül tulajdonképpen csak nálunk volt rá lehetőség. Engem pedig az ókor érdekelt, amit viszont csak az ELTE-n lehetett tanulni.

T.V.: Hogyan érezte magát akkoriban gólyaként, vidékről jött fiatalként itt, Budapesten?

Bartus Dávid: Ugye én kazincbarcikai vagyok, ami egy kisváros Borsodban, és ahhoz képest már Debrecen is nagy váltás volt. Az egyik volt kollégám mondta mindig, hogy “az számít városnak, ahol van villamos, aluljáró és éjjeljátszós mozi”. Ezekből nagyrészt mindegyik megvolt Debrecenben is, Kazincbarcikán meg egyik sem. Úgyhogy nem ért teljesen váratlanul a főváros, bár nyilván óriási sokk volt vidékről Budapestre kerülni a ‘90-es évek végén. A gólyatábor volt az első élményem, ami már akkor is Zánkán volt, ugyanott ahol a mostani gólyatáborok. Azóta már történtek felújítások, de nagyjából hasonlóan kell elképzelni. Rengeteg embert megismertem akkor, olyanokat is, akik azóta már a kollégáim, a kampuszon pedig nagyon gyorsan ment a beilleszkedés. A régészet egy kis szak, tehát nagyrészt a B épületben éltük az életünket, viszonylag keveset tudtunk a külvilágról, a bölcsészkarról. Az épületen belül a régész mikroközösségben könnyen megtalálta mindenki a helyét. Valamint akkor még működött az Erdős Café, amely már csak legendákban él, nem volt még KK. Ami az Erdős Caféban történt akkor, az most a Könyvtár Klubban.

T.V.: Korábban említette, hogy Ön is albérletben lakott. Milyen tanácsai lennének a mostani egyetemistáknak a lakhatással, a megélhetéssel kapcsolatban?

Bartus Dávid: Ez már 25-30 éve történt, akkor még teljesen más volt a világ. De lehet, hogy valójában ugyanaz van most is, mint akkor: az ember összeköltözött a barátaival egy olcsó albérletbe, és megpróbálta túlélni a heteket. Talán az a különbség, hogy akkoriban nem feltétlen kellett annyit dolgoznunk egyetem mellett. Ha dolgoztunk, akkor is legfeljebb valamilyen szakmai munkát, én ásatásokon dolgozgattam például. Most gyakorlatilag szinte mindenki dolgozik valamit. 

Ez biztos, hogy negatív hatással van a tudományos teljesítményre. Hogy mi tudunk-e rajta bármit változtatni? Nem igazán. Ha lenne forrása a karnak vagy az egyetemnek arra, hogy “megötszörözze” az ösztöndíjakat, megtenné, és amíg ez nem áll módunkban, addig a legtöbb hallgató valószínűleg dolgozni fog.

T.V.: Ön a dékáni feladatok mellett régészetet is oktat az egyetemen. Milyen a régészet szak atmoszférája, az oktatói-hallgatói viszony?

Bartus Dávid: Természetesen a legjobb, nem is mondhatok mást. Amellett, hogy dékán vagyok, én vezetem az Ókori Régészeti Tanszéket is, így nyilván a fél szívem ott van. A régészet azért egy különleges terület, mivel nemcsak a tanórák keretein belül találkozunk, hanem ásatásokon, és egyéb különböző terepmunkákon is sokszor az egész nyarat együtt töltik a hallgatók, doktoranduszok, oktatók. Ez egy összetartó közösség, és emiatt az oktatói-hallgatói viszony is igazán közvetlen. Például egy feltáráson, amikor az esőben, sárban napi 8-10 órát együtt lapátol a professzor és az elsőéves hallgató, az egyszerűen más kapcsolatot eredményez, mint amikor a katedra két oldaláról, 30 méterről látja az oktatót a diák. Ilyen szempontból ez egy speciális helyzet.

T.V.: Hogyan tudja összeegyeztetni, hogy egyszerre kell helytállnia régészként, dékánként, oktatóként, valamint családapaként is?

Bartus Dávid: Nehezen. A dékánság, a tudományos kutatás, a gyereknevelés mind-mind  önmagukban is teljes munkaidőt kitevő szerepkörök. Ez sok logisztikát és sok lemondást igényel, mely elsősorban a tudományos pályát érinti. Tehát amellett, hogy sokat járok nemzetközi konferenciákra, igyekszem sokat publikálni, de közel sem tudok annyi tudományos munkát végezni, mint a kollégáim. Igyekszem azt az időt, amit a dékánságba fektetek, nem a gyerekeimtől elvenni, hanem inkább a régészettől. Szerencsére nyáron ezt be lehet kicsit pótolni. Most is éppen két cikket írok egyszerre, próbálok a szabad perceimben a tudományos munkával foglalkozni. 

P.M.: Utolsó kérdés az oktatáshoz kapcsolódóan: ön szerint mik egy jó tanár tulajdonságai, mi tesz egy tanárt jó tanárrá?

Bartus Dávid: Ez egy nagyon komplex kérdés. Szerintem az teszi a tanárt jó tanárrá, hogy ismeri a hallgatóit és tudja, hogy mire van szükségük. Úgy látom, ez sokkal fontosabb annál, minthogy mennyire tudja hűen leadni a tananyagot. Számít, hogy mennyire érzi a hallgatók igényeit, elvárásait, mennyire tud velük azonosulni, mennyire tud velük együtt dolgozni, és mennyire tudja őket érdekeltté tenni abban, hogy ami az órán folyik, tényleg az ő érdekeiket szolgálja. Egyetemként szolgáltatást nyújtunk a hallgatók számára, akik tulajdonképpen egy képzést rendelnek meg tőlünk, fizetnek érte, vagy az állam kifizeti helyettük. Meg kell adnunk a kellő tiszteletet a tudománynak, a tananyagnak és a hallgatóknak is egyaránt.

P.M.: Mit gondol, a mesterséges intelligencia mennyire fogja befolyásolni vagy megnehezíteni az oktatók helyzetét?

Bartus Dávid: Ez már megtörtént. Készülőben van egy egyetemi és kari útmutató ezzel kapcsolatban, amely tájékoztatást ad arról, hogy mit szabad, mit nem szabad, valamint miként lehet jól, etikusan és hatékonyan használni a mesterséges intelligenciát. 

Több területen problémát okoz az AI, főleg ahol esszészerű, nagy szövegeket kell alkotni, mivel szinte lehetetlen bebizonyítani, hogy a mesterséges intelligencia segítségével alkották azt vagy sem. Ezért nem is érdemes tiltani, amíg nem ütközik etikai, tudományos és tudományetikai problémába.

Igazából nekünk oktatóknak kell alkalmazkodnunk a helyzethez: egyrészt a számonkérési szokásokon, másrészt a beadandók rendszerén, és az egész hozzáállásunkon. Például a szakdolgozatok védésének rendje valószínűleg nagyban át fog alakulni. Nem csak az írott szövegen lesz a hangsúly, ahogy eddig, hanem inkább azon, hogy a hallgató meggyőzze a bizottságot arról, hogy az adott szöveget saját maga alkotta meg, illetve ha AI-t használt, akkor annak a módszerét is ismertetnie kell.

P.M.: Most térjünk át a dékáni élet sajátosságaira. Mit gondol, mi mutatja a dékán sikerességét?

Bartus Dávid: Egyrészt, hogy a kar létezik és működik. Ez mindenképp fontos. Továbbá elengedhetetlen, hogy a kar pénzügyileg stabil legyen. Legyen népszerű a hallgatók körében. Legyenek megteremtve az oktatók számára az oktatáshoz szükséges feltételek. A kar vezetése legyen transzparens. Fontos, hogy a dékán legyen elérhető, tehát ha valaki be akar jönni például egy interjút készíteni, akkor ne az legyen a válasz, hogy majd a következő félévben… Azt is alapvetőnek tartom, hogy az oktatók is fel tudják keresni a kar vezetőjét, ha bármilyen problémájuk akad. Nagyjából ezek a célkitűzések, és ha ezek többsége megvalósul, akkor már nagy baj nem lehet.

P.M.: Tudna olyan statisztikákat mondani, melyek azt mutatják, hogy a kar valóban sikeres?

Bartus Dávid: Mi vagyunk a legrégebbi bölcsészkar az országban. Mi vagyunk a legnagyobb bölcsészkar az országban, mi vagyunk a legjobb bölcsészkar az országban, bár ez egy picit szubjektív. Az összes kart beleszámítva nálunk van a legtöbb szak. Mi tanítjuk a második legtöbb nyelvet a világon, ami majdnem nyolcvan nyelvet jelent, a hinditől a katalánig, a holt nyelvekről nem is beszélve. Amikor pár éve utánajártunk, akkor egyedül a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyeteme előzött meg minket.

P.M.: Megosztana velünk pár gondolatot a dékáni élet szépségeiről és nehézségeiről?

Bartus Dávid: A nehézségeiről nem szívesen beszélnék, mert nagyon lehangoló, a szépségéről nagyon rövid lenne. De viccet félretéve, nyilván hatalmas dolog, hogy az ország első számú karát vezethetem. Olyan elődökkel, akik tényleg kiemelkedő, jelentős személyiségek voltak, mint például Jedlik Ányos. Ez egy óriási hagyomány, s igazán nagy felelősség ezt továbbvinni. Természetesen az is nagy öröm, ha valamely kollégánkat nagy elismeréssel illetik, vagy valamely hallgatónk kiemelkedő eredményt ér el tudományos megmérettetéseken. Azt is sikernek könyvelhetem el, ha a kampuszért sikerül tennünk valamit, például új közösségi terek átadásával, vagy ha egy jó hangulatú gólyatábort tudhatunk magunk mögött.

Természetesen nehézségek is járnak egy ilyen pozícióval. Nagyon nagy kar vagyunk, sokféle szakkal, ennek megfelelően sokféle emberrel. Ez összesen mintegy 8000 hallgatót és 600-700 oktatót jelent, és az ő problémáik sokszor a dékáni hivatalban csapódnak le. A nehézségek ellenére azonban úgy döntöttem, hogy elindulok a választásokon a következő ötéves ciklusra. A minap elolvastam az öt évvel ezelőtti dékáni munkaprogramomat, ami jól mutatja, hogy mennyire nehéz felkészülni egy ilyen időszakra: 2020 októberében még messze álltunk a Covid-vírus végétől, utána jött egy energiaválság, háborúk, különböző megszorítások stb. Ezek mind-mind befolyásolják a kar működését is. Azt szoktam mondani, hogy a kar irányítása egy olyan stratégiai játékhoz hasonlít, ahol tudjuk, hogy rosszak a szabályok, de mégis muszáj játszani…

P.M.: A dékáni élet szépségeinél említette a nagy sikereket, így természetesen nem mehetünk el szó nélkül Krasznahorkai László irodalom Nobel-díja mellett. Ön dékánként mit gondol karunk egykori hallgatójának Nobel-díjáról?

Bartus Dávid: Amikor kiderült ki kapja a Nobelt, épp az Irodalomtudományi Intézetben tanácskoztunk. Nekem is és a többi jelenlévőnek is megállás nélkül rezgett a telefon a zsebünkben, és nem győztük kinyomni a hívásokat. Egy idő után az egyik kolléga nem bírta tovább, kiszakadt belőle, hogy Krasznahorkai Nobel-díjas lett! Akkor persze rögtön témát váltottunk, és elkezdtünk erről beszélgetni. Fantasztikus dolog, tényleg!

‘83-ban végzett nálunk magyar-népművelés szakon, tehát alumnusunk. Karunk irodalmárai, a Nobel-díjtól függetlenül, hamarosan megjelentetik az első idegennyelvű tanulmánykötetet, amely Krasznahorkai László munkásságával foglalkozik. Igazán nagy öröm, hogy az ELTE mint alma mater valamelyest kapcsolódhat ehhez a nagyszerű kitüntetéshez.

Személy szerint nagyon bízom abban, hogy ez a díj közelebb hozza a fiatalabb generációkat a magyar irodalomhoz és az olvasáshoz. Még azt is el tudom képzelni, hogy emiatt egy-két éven belül megugrik a magyar szakra jelentkező hallgatók száma.

P.M.: Korábban említette az elődeit, például Jedlik Ányost. A legtöbb hallgató fejében, talán épp miattuk is, olyan kép él a dékánról, hogy ő egy megközelíthetetlen professzor, nagy szakállal. Kicsit komolyabbra fordítva a szót, ilyen előképpel hogy jött az ötlet, hogy létrehozzák az @eltebtkdekan Instagram fiókot, ahol például azt láthatjuk, hogy a dékán kolbásztöltő versenyen indul, vagy hogy a legkülönbözőbb sportokat űzi? Igyekezett a hallgatókhoz közelebb kerülni ilyen módon is?

Bartus Dávid: Igen, nyilván mindig az adott kornak megfelelően kell reagálni. Említettem Jedliket, ő például annak ellenére, hogy sokáig próbálta fenntartani az oktatást a szabadságharc alatt a rektor utasítására, végül fogta magát, vette a puskát és beállt harcolni, otthagyta a katedrát. 

A dékánnak, úgy vélem, nem az a szerepe, hogy egy hatalmas, megközelíthetetlen tudós legyen, hanem hogy vezesse a kart. Szerintem nem jó vezető az, aki távolságot tart a kollégáitól, az oktatóktól, a hallgatóktól. Fontos, hogy úgy érezzék, le tudnak ülni a dékánnal beszélni, meg tudják szólítani az utcán vagy a Trefort-kertben; ő is ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, csak jelenleg egy kissé felelősségteljesebb munkája van. A közösségi médiában való részvétel épp ezt a célt szolgálja, hogy a dékán emberi oldalát megmutassa, hogy közvetlenebb viszony alakuljon ki a hallgatókkal.

P.M.: Utolsó kérdés a dékáni pozícióval kapcsolatban: kik a dékáni csapat tagjai? A hallgatóknak általában kevés tudásuk van arról, hogy Ön mellett kik is irányítják a karunkat.

Bartus Dávid: A dékán mellett több tagja is van a vezetésnek, például a négy dékánhelyettes. Horváth Krisztina az oktatási és tanulmányi ügyekért felelős helyettes, aki igazán nagy tapasztalattal rendelkezik a szakmában, én vagyok az ötödik dékán, akivel együtt dolgozik, nélküle biztosan leállna az egész kar működése. A tudományos és kutatásszervezési ügyekért Bóna Judit felel, őhozzá tartozik az összes pályázati, tudományos és innovációs feladat. Réthelyi Orsolya a nemzetközi ügyekért felelős dékánhelyettes, aki a külföldi hallgatókért, az Erasmus programért és mindenféle nemzetközi, külföldi eseményért felelős. És Horn Ildikó az általános ügyekért felelős dékánhelyettes, akinek valamivel általánosabb feladatköre van, emellett egyfajta tanácsadói szerepet is betölt.

Rajtuk kívül vannak különböző hivatalok, például a dékáni hivatal, melynek vezetője Losonczi Júlia, aki gyakorlatilag az összes kezem-lábam… Ezenkívül szintén fontos szerepet tölt be Horváth Teréz és Kertser Éva, a Dékáni Titkárság munkatársai. Hozzájuk érkezik be minden kérés, levél, telefon, és ők irányítják tovább azokat. Van egy tanulmányi hivatalunk, aminek Határ Anita a vezetője, ő felel az összes tanulmányi ügyért, ami egy igazán sokrétű terület. A Doktori és Tudományszervezési Irodánk vezetője Stipich Béla, hozzá tartoznak a doktoranduszok ügyei, és minden egyéb, ami tudományszervezéssel kapcsolatos. Van továbbá nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó irodánk is, melynek vezetője Gaál Tekla, illetve működik Gazdasági Hivatalunk is, vezetője Balázsné Tóbiás Ildikó, ami természetesen a gazdasági és üzemeltetési kérdésekkel foglalkozik.

Mindezek mellett a Hallgatói Önkormányzat és a Doktorandusz Önkormányzat mindenkori elnökei, jelenleg Szalai Zsófia Lili és Tóth Boglárka is hozzátartoznak ehhez a csapathoz, ők részei a kari vezetésnek, és szintén minden hétfőn jelen vannak a kari vezetői értekezleteken. Ez nem minden karon van így egyébként, ebben abszolút élen járunk, hogy a hallgatókat ilyen módon igyekezzünk képviseltetni a kari vezetésben. Nagyjából így néz ki a csapat.

T.V.: Sajnos sokak fejében a bölcsészdiploma még mindig úgy él, mint ami egyenes utat jelent a Mekibe. Valóban így van ez, Ön hogy látja?

Bartus Dávid: Ez egy óriási tévedés! Az összes felmérés azt mutatja, hogy gyakorlatilag nincs olyan, hogy bölcsész-munkanélküliség: ez azt jelenti, hogy egy bölcsész diplomával rendelkező munkavállalónak igen nagy az esélye, hogy akár valamilyen multicégnél is el tudjon helyezkedni. Ez a bölcsészképzés sajátosságaiból adódik, hiszen nálunk a hallgatók nem csak az adott tananyagot sajátítják el, hanem olyan készségeket is, mint a problémamegoldó képesség, a jó kommunikációs készség, a kritikus szövegalkotás és -értelmezés. Célunk, hogy a hallgatók megtanuljanak priorizálni, csapatban dolgozni és megfelelő interkulturális ismeretekkel bírjanak, hogy sikeresebben el tudjanak helyezkedni nemzetközi környezetben is. 

Ezt mutatja legújabb projektünk is, a Kultúrák közötti üzleti kommunikáció nevű mesterszak, melyet most szeptemberben indítottunk először, és több mint 40 fővel indult! Ez a szak azoknak szól, akik a munkaerőpiacon igyekeznek bölcsész képzettséggel elindulni. A képzés során két idegen nyelv magas szintű ismeretét sajátíthatják el a hallgatók, és emellett egyéb ismereteket szerezhetnek, például pénzügyi, jogi, gazdasági, adatvizualizációs területeken. Ez a képzés is remek lehetőséget kínál a bölcsészhallgatóknak arra, hogy kedvük szerint tudjanak elhelyezkedni a legkülönbözőbb pozíciókban.

P.M.: Ezek alapján Ön úgy gondolja, hogy egy mai bölcsészképzés esetében már nem feltétlenül az a fontos, hogy a diák betéve tudja mondjuk Vergilius összes művét?

Bartus Dávid: Egyre kevésbé… Azt gondolom, hogy még az olyan tradicionális szakokon is, mint például a klasszika-filológia, egyre inkább a problémaközpontú, projekt alapú megközelítés érvényesül az oktatásban, és nem csupán a lexikális tudáson van a hangsúly. 

P.M.: A PBÚ Instagram oldalán kitettünk egy sztorit, ahol arra buzdítottuk a hallgatókat, hogy kérdezzenek a dékántól. Ezekből válogattunk ki néhány kérdést. Az első: “Lesz valaha saját menzánk?”

Bartus Dávid: Egyelőre nem látjuk a rövidtávú megvalósíthatóságát hely, pénz és szolgáltató cég hiányában. Régóta próbálkozunk vele, de egyelőre nem látom úgy, hogy rövid távon megoldható lenne.

P.M.: “Mi lesz az E épület sorsa?”

Bartus Dávid: Az épületre vannak tervek, voltak tervek, azonban jelenleg nincs rá forrása sem az egyetemnek, sem az államnak, hogy ezt a sokmilliárdos felújítást elvégezze. Ha egyszer lesz rá forrás, akkor ezek a tervek majd leporolásra kerülnek. Biztos, hogy nem kizárólag a BTK tulajdona lesz az épület. Egyelőre azonban nincs realitása ennek a projektnek.

P.M.: “Egyéb felújításokat terveznek a kampusz területén?”

Bartus Dávid: Igen, folyamatosan felújítunk. Több közösségi teret is létrehoztunk, az egyik például a H6tny8olc átköltöztetése, egy új projekt pedig az Irodalomtudományi Intézet könyvtárában zajlik. Remélhetőleg nyár végére befejeződik a kampusz “zöldítése”, melynek célja, hogy hallgatóbarátabb legyen az egész terület: a parkoló autók nagy részét elköltöztetjük az Ifjúsági épület udvarába és a Gólyavár mögé, így gyakorlatilag a főépület melletti sáv, illetve az A és B épület közötti udvar autómentes lesz, és mindenhol padok, asztalok, lugasok lesznek. Emellett nyilván egy sor üzemeltetési felújítás is zajlik folyamatosan, például kazánok cseréje, világítás korszerűsítése.

P.M.: “Miért nem lehet az egész szaktars.hu elérhető?”

Bartus Dávid: Alapvetően anyagi okok miatt. Rengeteg pénzt költ az egyetem adatbázis-előfizetésekre, például nagy nemzetközi adatbázisokra, amelyek iszonyatosan drágák, évről évre exponenciálisan nő az áruk… Tudom, hogy a Szaktárs sokszor fel szokott merülni, bizonyos részei elérhetőek. Elképzelhető, hogy ezt tudjuk majd a jövőben bővíteni, de egyelőre így is bőven a kereteinken túl teljesítünk az adatbázis előfizetésekben, sajnos.

P.M.: “Melyik alkoholos ital a kedvence?”

Bartus Dávid: Hú, ez most egy nagyon nehéz kérdés, attól függ. Most éppen egy sört innék, mivel nagyon sokat beszéltem, és kiszáradt a szám.

P.M.: “Igaz-e, hogy tiszteletbeli tagja lett a PakBiznek?”

Bartus Dávid: Abszolút. Átestem a hivatalos beavatási ceremónián, még PakBizes nevem és mellényem is van!

P.M.: Az utolsó hallgatói kérdés: “Tart-e babzsákfotelt az irodájában?”

Bartus Dávid: Tartok, bár most azon gondolkozom, hogy lecserélem egy zongorára.

Írta: Peng Mátyás, Tóth Viktória

Lektorálta: Zalka Virág